Előttük a Kvarner kékje, a partok sziklái, lombjai, a tengeren jachtok, több közülük magyar utasokkal. Mellettük egy marcona, napégette bőrű, sokat látott alak horvát napilapot olvas. A címoldalon cikk a magyar belpolitikáról, a miniszterelnök fényképével. A magyar üzletember megtanult horvátul, társainak ismerteti a magyar politikáról alkotott értő, helyenként elismerő, helyenként bíráló horvát véleményt.
Az olvasó joggal gondolhatja: a dualizmus aranykorának életképe ez. Pedig dehogy! Alig kéthetes.
A második világháborúig működött a tengert népszerűsítő Magyar Adria Egyesület. Lapjában, A Tengerben írta az elnök, Gonda Béla: „Nyolcszázados emlékek fűznek bennünket az Adriához, annak festői partjaihoz és szigeteihez, Fiumétól le egészen Durazzóig. Az a történelmi és érzelmi kapocs, mely bennünket egykor ezzel a földdel és lakóival összekötött, az idők folyamán sajnosan meglazult; tengerpartunk mintha messzebb távolodott volna tőlünk, s az a nép, mely egykor régen benső rokonszenvvel együtt érzett velünk, utódaiban szinte idegen lett… A magyarság ezrei pedig, akik évente erre a tengermellékre járnak, a tenger lágy hullámaiban, a nap éltető melegében s a levegő kellemesen sós páráiban csak üdülést keresnek, s távolról sem igen gondolnak arra, mennyi nevezetes történelmi eseménye fűződik a magyarságnak ahhoz a földhöz, ahol most oly idegenül érzik magukat, mily sokféle érdekes emléke lehet az ottani nép körében a magyar kultúrának, s mily tág tere van ott a zegzugos partok mentén, a sziklás hegységekben, az üdezöld völgyekben…”
Ezt írhatták volna tegnap is.
A dualizmus korában az Adria, Fiume hasznosítása a magyar gazdaság fontos kérdése volt, ahogy manapság is rengeteget hallunk rijekai, koperi, trieszti magyar kikötői érdekeltségekről. Kossuth híressé vált „Tengerhez, magyar!” mondata fiumei vasúti összeköttetés megépítését szorgalmazta. Igen ám, de 1846-ban már ő is tengeri utazásra csábította a magyarokat. Ezek az adriai utak hozták a tenger képét a köztudatba. Fiume a magyar állam része volt 1918-ig. Nem volt magyar város, magyar lakosságának aránya a kezdeti egy százalékról a világháború előtti évekre tízre emelkedett, a fiumei szolgálatot a magyar politikusok száműzetésként, kizáratásként élték meg a pesti politikai életből.
A város körüli üdülőhelyek a magyarok tájeszményébe is tartósan beillesztették az Adriát. A MÁV kedvezményes jegyeivel sokan jártak Abbázia előkelő, Crkvenica családos üdülőhelyére. A tengert magyar jachtok szelték. Herczeg Ferenc Hajnalja is. Sok magyar író járta az Adria-partot. Olvasóik találkozhattak a tengerpart történelmi emlékeivel, népével, természeti szépségeivel, a napilapokban nyaranta a fiumei cápákról olvashatott a pesti kávéházak közönsége. Generációk nőttek fel a Szelek szárnyán olvasásával, a Sirály fedélzetén átélt izgalmas kalandokkal. Nehéz is volt a két háború között a tengerre vágyó nyaralókat a Balatonnál tartani.
A XX. század közepén ez véget ért. A hetvenes évek „jugó” tengerpartja már nem ilyen volt. Az Adria-élmény kezd ismét életre kelni, nem csak nekünk, régiónk más nemzeteinek is. Az Adriához érkező cseh nyaraló hasonló nosztalgiával gondolhat a békeidők – persze az „osztrák” Triesztben működött – cseh jachtklubjára. A Tenger szerzői között a dualizmus korának szlovák személyiségét, Ján Bobulát is ott találjuk. A közép-európaiakat a horvátok is hasonló nosztalgiával várják, közelebb is érzik magukhoz. Értjük, régről ismerjük egymást. Összetartozásunkat jól bizonyítja a horvát vendéglős, aki a „Kettőt fizet, egyet kap” viccet a magyar politikára rezonáló humoros kiírásra cseréli. Persze a parton ki van téve a „Beszélünk magyarul”, csehül, szlovákul… tábla is. Mint rég. Mikor a zágrábi olvasó értőn kacagott a magyar politikát kifigurázó karikatúrán. Talán minél többen akadnak majd, akik idelátogatóként is érzik ezt, tudják, miért láthatnak a tengerfehérvári, biogradi pizzéria teraszán üldögélve ulica Kralja Kolomana (Kálmán király ) táblát, a pulai tengerparton elképzelik száműzött Salamon királyunkat, barlangjában, sárból tapasztott ágyán, összegyűjtögetett vadgyümölcsöket eszegetve. Magukénak is érzik ezt az ismerős idegen tájat.
Illusztráció: Sz. Eszteró Anett
