1848 márciusának első napjaiban érkezett a február 22–24-i párizsi forradalom híre. A Pilvax kávéházban összegyűlő radikálisok, köztük Vasvári Pál, Jókai és társaik az Ellenzéki Kör március 14-i ülésén azt javasolták, hogy a Kossuth március 3-i felirati beszéde alapján megfogalmazott tizenkét pontot nyilvánítsák a fővárosi nép programjává, s kezdjenek aláírásgyűjtést annak megtámogatása érdekében. Az Ellenzéki Kör vezetői egyetértettek ezzel, de országossá akarták tenni az aláírásgyűjtést, s végül ilyen értelmű határozat született.

Röviddel ezt követően értesültek arról, hogy március 13-án Bécsben kitört a forradalom, s a nép lemondásra kényszerítette Klemens von Metternich herceget, az államkancellárt. Így az ifjú radikálisok elhatározták, hogy önállóan cselekszenek. Jókai, aki maga is jelen volt az Ellenzéki Kör ülésén, de utána hazasietett, csalódottan számolt be az ott történtekről Petőfinek, aki viszont az éjszaka folyamán maga jutott arra a következtetésre, hogy másnap, 15-én valóban fel kell lépniük.

Noha Jókai 1867 utáni visszaemlékező jellegű írásaiban „Petőfi napjaként” hivatkozott az 1848. március 15-i eseményekre, a korabeli források alapján megállapítható, hogy ő maga is fontos szerepet játszott az eseményekben. Bulyovszky Gyulával közösen ő szerkesztette kiáltvánnyá a tizenkét pontot, majd a Pilvax kávéházban, illetve az ifjak által útba ejtett egyetemi karokon ő olvasta fel azt az egyre növekvő tömegnek.

A kétségkívül forradalmi tartalmú pontok többszöri felolvasásával Jókai komoly kockázatot vállalt – több ezren voltak tanúi cselekedetének, s ha a mozgalom kudarcba fullad, Jókaira kétségkívül súlyos büntetés vár.

Utána beválasztották a Pest Városi Rendre Ügyelő Választmányba, majd március 21-én a Pest Megyei Rendre Ügyelő Választmányba is. Március 19-én Jókai tollából jelent meg az első részletes beszámoló március 15-e eseményeiről. A következő hónapokban is igen élénk publicisztikai munkásságot fejtett ki. Sürgette a nők fokozottabb közéleti szerepvállalását, kiállt a zsidóság emancipációja mellett, agitált a nemzetőrség és a honvédség felállítása érdekében. Petőfivel ellentétben tartózkodott a Batthyány-kormány folyamatos bírálatától.

Kettejük eltérő politikai attitűdjét jelezte a szakításukhoz vezető ügy is. 1848 augusztusában zajlott az országgyűlésben a hadügyi törvény vitája. A parlament végül Mészáros Lázár hadügyminiszter eredeti javaslatát kompromisszumos formában fogadta el: a kiállítandó újoncokból feltöltik a császári-királyi hadsereg magyarországi kiegészítésű és itthon állomásozó alakulatait, a fennmaradó újoncokból pedig honvédzászlóaljakat szerveznek. Ezt a képviselő Vörösmarty Mihály is megszavazta. Emiatt Petőfi, aki a nemzeti hadsereg híve volt, versben támadta meg az idősebb költőt, és azt a Jókaival közösen szerkesztett Életképekben, ám annak tudta nélkül jelentette meg. Ettől Jókai nyilvánosan elhatárolódott, sőt, szemrehányást tett Petőfinek, mondván, az mennyit köszönhet Vörösmartynak. Petőfi sem maradt adós a válasszal, végül lemondott az újság szerkesztéséről.

Jókai 1848. őszi és téli publicisztikája kimondottan radikális hangot ütött meg, egyértelmű kiállással az önvédelmi harc mellett. De a komoly tartalmú cikkeken kívül legalább olyan fontosak voltak azok a humoros írások, amelyeket a Charivari (’macskazene’) című rovatban közölt, s amelyekben bőven jutott a gúnyból az uralkodóház, az osztrák kormányzat vagy a császári-királyi hadvezetés tagjainak. Sőt, még egy (erősen felségsértő hangvételű) vígeposzt is írt, Pán Jellasicz címmel a horvát bán felemelkedéséről és magyarországi hadjáratáról – kár, hogy az Életképek év végi megszűnése miatt már nem tudta befejezni.

Kiállása nem merült ki a kétségkívül nagy szorgalommal művelt újságírásban. 1848 szeptemberében elkísérte Kossuthot alföldi toborzóútjára, akinek több utasítása is az ő kézírásában maradt fenn. Kossuth őt bízta meg a Rózsa Sándornak adott amnesztialevél kézbesítésével is (amelyet az író közvetítő útján juttatott el a betyárvezérhez, utóbb azonban személyes kézbesítésként kiszínezve írta meg visszaemlékezéseiben). Október közepén Csernátony Lajossal, a radikális Marczius Tizenötödike szerkesztőjével félhivatalos küldetésben a forradalmi Bécsben járt, hogy a magyar csapatok ausztriai bevonulásáról tárgyaljanak.

1849 januárjában Jókai is követte a kormányzatot Debrecenbe, ahol február elején majd kéttucatnyi cikket írt a hivatalos Közlönybe.

Ezek mindegyikében határozottan kiállt az önvédelmi harc jogszerűsége és igazságossága mellett, belső egységre szólított fel – az egyik írásban viszont valóságos szellemi tornamutatványként azt próbálta meg bebizonyítani, hogy a Magyarország elleni háborúhoz a Habsburg-dinasztiának voltaképpen nincs köze, hanem az úgynevezett katonapárt hatalmi aspirációi mozgatják az eseményeket.

A cikkből parlamenti interpelláció lett, az Országos Honvédelmi Bizottmány nevében nyilatkozó Jósika Miklós kijelentette, hogy a hivatalos Közlönyben megjelent cikkek nem mindenben fedik a kormányzat álláspontját; de magát Jókait is eltanácsolták a további cikkek írásától.

Kapóra jött számára, hogy február 22-én megindult az Esti Lapok, a (némi leegyszerűsítéssel) békepártként aposztrofált mérsékelt képviselők által támogatott hírlap, s ennek szerkesztésére Jókait kérték fel. A lap általános politikai iránya nem tért el a kormányzatétól, viszont óvott a nemzeti egységet fenyegető radikális megnyilvánulásoktól. Legjelentősebb sikere az volt, hogy egy jól kivitelezett sajtóhadjárattal hozzájárult az OHB radikális tagjának, az Országos Rendőri és Postaosztályt vezető Madarász Lászlónak a megbuktatásához, akit azzal gyanúsított meg, hogy a Görgei által még 1848. szeptember 30-án haditörvényszéki ítélettel kivégeztetett Zichy Ödön gróf lefoglalt ékszereinek egy részét el akarta tulajdonítani.

Jókai a trónfosztás, a függetlenség kimondását követően ismét radikális hangvételű cikkeket írt a lapba, majd miután április végén visszatért Pestre, az ott is megindított Esti Lapokba, illetve az újrainduló Pesti Hirlapba. Utolsó írása az Esti Lapok július 7-i számában jelent meg, s némi kötelező optimizmussal a zsarnokság vereségének bizonyosságával biztatta olvasóit.

A főváros újabb kiürítése után követte a kormányzatot Szegedre, majd onnan Aradra. Augusztus első napjaiban Nyáry Pál társaságában Görgei Tiszántúlon visszavonuló hadseregének felkeresésére indult, s ezzel tért vissza Aradra. Aradon tanúja volt a kormányzat lemondásának. Még az öngyilkosság gondolata is felmerült benne, de Kiss Ernő altábornagy lebeszélte róla.

Aradról Rákóczy János képviselő társaságában észak felé indult, hogy Gyulán lévő feleségével, Laborfalvi Rózával találkozzon. Odaérve megbeszélték, hogy Rákóczy elkíséri Jókait a Bükk északnyugati lábánál fekvő Tardonára, Csányi Benjámin családjához. Az író itt maradt 1849. december 24-ig, amikor egy Kovács János névre szóló útlevéllel visszatért Pestre. Ekkorra a megtorlás legbrutálisabb időszakának vége volt. Jókai utóbb több változatban is megemlékezett arról, hogy felesége a komáromi várőrség tagjainak kiosztott menlevelet szerzett számára, de ez a történet inkább tűnik utólagos konstrukciónak, mint történeti ténynek. Való igaz viszont, hogy magát a megtorlást elkerülte – a császári-királyi hatóságok alapvetően nem a forradalmi sajtó munkatársaival és az irodalom művelőivel foglalkoztak.

1848/49 Jókai meghatározó élménye volt – politikailag és emberileg is ekkor vált felnőtté. Az 1850-ben írott Csataképekkel pedig az 1848/49-es hagyomány egyik s alighanem legnagyobb hatású megalapozójává vált. 

A korszakkal kapcsolatos személyes emlékeit többször megírta; ezek általában elég távoli kapcsolatban állnak a forrásokból kirajzolódó tényekkel. Ugyanakkor A kőszívű ember fiai és a többi, 1848/49-ben (is) játszódó regénye meghatározó szerepet játszott a forradalom és szabadságharc emlékezetének fenntartásában.

 

A szerző történész, a KRE tanára, a Veritas Intézet munkatársa