„Az Eisenhower-korszak a maga kettősségében áll előttünk – írja John Lukacs Az Amerikai Egyesült Államok 20. századi története (1986, magyarul 2002) című munkájában. – Egyfelől mérhetetlenül megnőtt az amerikai fogyasztás, másfelől az infláció hozzáigazodott a társadalmi inflációhoz; az amerikai élet elbürokratizálódik, éppen akkor, amikor az amerikai termelékenység (a mezőgazdaság kivételével) csökkenésnek indul…”

Noha a makroközgazdászok alighanem összeráncolt szemöldökkel s hitetlenkedve olvassák a termelékenységre vonatkozó fenti megállapítást, a „társadalmi infláció” kifejezéssel Lukacs valami máig ható s az Atlanti-óceán innenső partjáról nézve is átélhető és megtapasztalható folyamatnak igyekezett „nevet adni”. Egyértelmű, hogy ezzel a homályos, ám mégis sejthető üzenettel bíró fogalommal Lukacs a közgazdaságtanban bevett terminust segítségül híva igyekezett megérteni és leírni az általa érzékelt jelenséget.

Könnyen legyinthetnénk, hogy itt csupán jól csengő, ám definiálhatatlan, ebből fakadóan üres és tudományos használatra alkalmatlan terminológiai megoldással van dolgunk. Kétségtelen, hogy a korszellemre és a társadalmi rezgésekre különösen érzékeny történetíró nem egyszerűen kedvelte a szépirodalmi stílust, hanem – a modern történettudomány szikár fogalmazásmódjával már-már dacolva – tudományos munkáiban is magas szinten művelte azt. Mindebből azonban nem következik, hogy a gyakran emlegetett pénzügyi jelenségre való utalás puszta retorikai fogás lett volna részéről. Abban, amit semleges közgazdász-meghatározással élve az árszínvonal általános emelkedéseként azonosíthatunk, Lukacs olyasvalamit vél felfedezni, ami a szűken vett gazdasági szférán túlmenően a társadalmi lét számos vonatkozásában is megfigyelhető. Sőt, a lukacsi nézőpontból a mára szinte kizárólag gazdasági értelemben vett, némi leegyszerűsítéssel pénzromlásnak nevezett infláció eredendően politikai-társadalmi fenomén, amelynek relevanciája jóval túlmutat az anyagiakon. Értelmezése szerint az inflációs hatás következtében egyfajta értékvesztési folyamat megy végbe, s a pénz világa csupán az egyik az emberi lét megannyi területe közül, ahol találkozhatunk vele.

Ha tehát társadalmi inflációról beszélünk, mi veszít az értékéből? Ennél a pontnál fontos kitérni Lukacs azon gyakran emlegetett tételére, miszerint – a marxi állítással ellentétben – nem a lét határozza meg a tudatot, hanem éppen fordítva: jóval közelebb járunk az egyes történelmi folyamatok megértéséhez, ha vizsgálatuk közben tisztában vagyunk az eszmei-kulturális tényezők anyagi-gazdasági szempontokkal szembeni elsődlegességével. A közgondolkodás alakváltozásai és dinamikája tehát döntő hatással van arra, hogy a minket körülvevő világ fejlődése milyen irányt vesz. Mindez magában hordozza, hogy a társadalmi életünk milyensége nagymértékben attól függ, hogy a szellemi élet főbb megnyilvánulási területei, mindenekelőtt a műveltség, a közerkölcsök vagy éppen az érvényben lévő esztétikai eszmények kedvező vagy kedvezőtlen irányba mozdulnak el. Nem vitás, hogy amikor Lukacs a társadalmi infláció fogalmával él, olyan közép- és hosszú távon érvényesülő negatív tendenciákat azonosít, amelyek némi idő elteltével ugyan, ám bizonyosan át fogják rajzolni a közösségi együttélés kereteit.

Csakhogy az infláció természete teljesen nem érthető meg, ha kizárólag az értékvesztés mozzanatát hangsúlyozzuk. Ugyanígy fontos kiemelni, hogy e jelenség esetében a mennyiségi bővülés és a minőségi romlás kéz a kézben jár. Ezt jelzi a fogalom etimológiai háttere is: a latin inflo, inflare (’felfúj’, ’felfújni’) ige arra utal, hogy a növekedés illúziója valójában csak elrejti a minőségbeli visszaesés tényét, vagyis a felszínen zajló, látszólag optimizmusra okot adó tendenciák mélyén alapvetően előnytelen folyamatok bontakoznak ki. Lukacs meglátása szerint hasonló leértékelődés megy végbe olyan, a közügyek szempontjából kulcsfontosságú területeken, mint az oktatási és a kulturális szférában. A nyugati világ országaiban eltérő ütemben ugyan, ám a XX. század során a társadalmi élet e szegmenseiben látványosan emelkedett az átlagos iskolai végzettség, és nőtt a kultúrjavakhoz hozzáférők aránya, de ez a – sok tekintetben kétségkívül üdvös – folyamat sajnálatosan együtt járt a standardok alábbszállásával és a minőségelv háttérbe szorulásával. Az e szektorokban tapasztalható expanzió tehát kétirányú folyamatnak ágyazott meg: az iskolák és az egyetemek kapuinak szélesre tárása jótékonyan hatott a közműveltség átlagos szintjére, ám a robbanásszerűen növekvő intézményhálózat egyre nehezebben tudott és tud ellenállni annak a csábításnak, hogy a mérce lejjebb szállításával feleljen meg a döntő jelentőségűvé váló társadalmi igényeknek. Az eltömegesedés ráadásul szinte elkerülhetetlenül maga után vonta az intézményrendszer elbürokratizálódását, ami – már csak a kiterjedt társadalmi alrendszerek önérdekkövető logikájából fakadóan is – a mennyiségi szemlélet irányába terelte a folyamatokat.

A lukacsi gondolkodás szerint az említett tendenciák nem érthetők meg a politikai rendszerben bekövetkezett változások figyelembevétele nélkül. Ennek oka, hogy a társadalmi infláció nem függetleníthető attól, hogy – az amerikanizáció jegyében – a nyugati civilizáció országaiban többnyire a tömegdemokrácia vált a domináns politikai berendezkedéssé. Mindezek velejárója, hogy megváltozott a politikai verseny jellege is: a politikai szereplők célja az egyes társadalmi csoportok vagy álláspontok képviselete helyett egyre inkább a közvélekedés „letapogatása”, sőt, annak számára kedvező irányba terelése lett. Ennek következtében átalakult a közbeszéd is, s a nyilvánosságban mindinkább egyeduralkodóvá vált az, amit – ismét egy lukacsi kifejezéssel élve – inflatorikus hangnemnek nevezhetünk, ami egyaránt magában foglalja a politikai ellenfelekre való rálicitálást és a használt fogalmak jelentésvesztését. Ebből kifolyólag a politikai diskurzust grandiozitás és kiüresedés egyre erőteljesebb együttjárása jellemzi, amiben súlyukat vesztett szavainkat csak szépen csengő, ám végeredményben tartalmatlan kifejezésekkel tudjuk (ideig-óráig) pótolni.

Félreértés ne essék: a magát reakciósként jellemző Lukacs valóban úgy vélte, hogy a tömegdemokráciák különösen kitettek az inflatorikus beszédmód veszélyének, de mindebből nem következik a demokratizálódás előnyeinek figyelmen kívül hagyása, pláne nem a végbement társadalmi folyamatok visszafordításának szándéka. Gondolatmenetét követve azonban joggal tehetjük föl a kérdést, hogy miféle hatékony politikai válasz adható a társadalmi lét megannyi szegmensében érzékelhető inflálódásra. A közgazdasági analógia ezen a ponton látványosan megbicsaklik, hiszen tudjuk: a politika világát illetően illúzió a jegybankokéhoz hasonló független intézmény megalkotásában bízni, elvégre a feladat politikai természetéből fakadóan nem szakítható ki az éppen aktuális közügyek szövetéből. Mindez azt jelenti, hogy hathatós válasz csakis a legtágabban értett politikai közösség keretei között születhet. A társadalmi infláció egyetlen ellenszere ugyanis az a polgári magatartás, amely két módon is képes a leértékelődés ellen hatni: egyrészt önmérsékletet tanúsítva ellentartani a nagyotmondás és az azzal járó, könnyen megszerezhető politikai siker csábításának, másrészt a saját maga által felállított mércéből nem engedve törekszik hozzájárulni a közélet színvonalának emeléséhez. Az út nem könnyű, a tennivaló nem kevés, de a társadalmi értékteremtés elvét szem előtt tartva nemigen kínálkozik más lehetőség.

A szerző az MCC kutatómunkatársa

Nyitókép: Thomas Theodor Heine: Infláció (1922)