1905-ben fogadta el a francia törvényhozás az egyház és az állam szétválasztásáról szóló törvényt. Sokak szerint állami laicizmust írt elő. Ez azonban tévedés. A szöveg nem használta a szót, jóllehet a laikus megközelítés már régóta létezett a francia közgondolkodásban.

A francia uralkodók már a középkorban elutasították a pápai beavatkozást az ország belügyeibe. 1302-ben IV. Fülöp király kinyilvánította, hogy a polgári hatalom nem ismer el maga felett felsőbb joghatóságot. Ez a gondolat később a gallikán, a francia katolikus egyházat a francia király alá rendelő felfogásban teljesedett ki, különösen XIV. Lajos uralkodása alatt.

Radikális fordulatot hozott a francia forradalom: az állam tudatosan törekedett az egyház befolyásának visszaszorítására. 1792-től az anyakönyvezést az önkormányzatok vették át, megszüntették a keresztény ünnepekre épülő naptárt, államosították az egyházi vagyont, a templomokat, és világi irányítás alá vonták az oktatást és az egészségügyet. 1795-ben alkotmányos elvvé vált, hogy az állam nem finanszírozza a vallást.

Napóleon 1801-ben konkordátumot kötött a katolikus egyházzal: a püspökök kinevezését állami jóváhagyáshoz kötötte, de biztosította a vallásszabadságot, elismerte a protestáns egyházakat és a zsidó vallást, a forradalmi naptárt eltörölte, és több egyházi intézményt visszaállított a jogaiba. A Bourbon-restauráció igyekezett helyreállítani az egyház hagyományos befolyását, a pápai fennhatóságot szorgalmazó, ultramontán irányba elmozdítani a gallikanizmust.

Franciaország 1870-es veresége, a politikai generációváltás és a pápa modernizmussal szembeni fellépése megerősítette az antiklerikalizmust. Radikális republikánus követelésre az állami ellenőrzést kiterjesztették az oktatásban és az egészségügyben, a szerzetesrendeket korlátozták, eltávolítottak vallási jelképeket a közintézményekből, és az állam kizárólagos jogot kapott az egyetemi fokozatok odaítélésére. Sokan a köztársasági „polgári kultusszal” kívánták a vallást felváltani, illetve a köz- és a magánszféra élesebb elválasztásával csökkenteni a társadalmi konfliktusokat. Újra engedélyezték a válást, államosították a temetőket, és az állami rendezvényekből kiiktatták a vallási elemeket. A konkordátum azonban továbbra is érvényben maradt. Az egyházak meghatározó szerepet játszottak az oktatásban és az egészségügyben, sajtóban, a vallásos élet virágzott, a szerzetesek száma megnégyszereződött, a gyarmati missziói mozgalom kibontakozott.

A Dreyfus-ügy (1894–1906) viszont ismét kiélezte egyház és állam ellentétét, szembeállítva a hagyományos egyházias (antijudaista, de nem feltétlenül antiszemita) és a világias, modernista (Dreyfus-párti) szemléletet. Végül Émile Combes kormánya radikális egyházellenes intézkedéseket hozott, megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel, és kimondta az egyház és az állam szétválasztását.

Aristide Briand 1905. március 21-én terjesztette be a törvény tervezetét, hangsúlyozva, hogy a köztársaság nem nyomhatja el a lelkiismeret szabadságát, a szeparációval nem a militáns laicizmus kezébe ad fegyvert, hanem megerősíti „az állam semlegességét”, tilt mindenféle diszkriminációt vagy kényszert, illetve bármely vallás vagy éppen az ateizmus állami előnyben részesítését, és az egyháznak „teljes szabadságot biztosít, hogy saját szabályai és eszközei szerint szerveződjön, éljen és fejlődjön”.

Szabadkőműves, szabadelvű, szocialista, liberális katolikus, protestáns és zsidó körökben üdvözölték a december 6-án elfogadott törvényt, konzervatív katolikus és monarchikus körökben ellenezték. X. Piusz pápa 1906-os Vehementer nos kezdetű enciklikájában elítélte az állam és az egyház szétválasztását. A törvény végrehajtása egyes vidékeken, időleges ellenállásba ütközött, ami kormányválságot is előidézett, de végül a társadalom többségének egyetértésével zárult.

Kezdetben a kormányzat szigorúan próbálta érvényesíteni a jogszabályt, de 1907-re a hatóságok belenyugodtak abba, hogy a plébánosok jogcím nélkül is használják a templomokat. A katolikus egyház társadalmi befolyása ugyan csökkent, de nem szűnt meg: a papi hivatások száma visszaesett, miközben a világi hívek szerepe megerősödött. A Szentszék súlya ugyanakkor nőtt, hiszen az állam többé nem szólt bele a püspökök kinevezésébe. Az egyház képes volt megőrizni és bővíteni iskolahálózatát, különösen a középiskolai oktatásban maradt jelentős szereplő. A viták az állammal az első világháború idejére háttérbe szorultak. A társadalom elfogadta, hogy a vallás magánügy.

A törvény a forradalom óta állami tulajdonban lévő vallási épületek karbantartását az államra bízta – a szakszerűbb örökségvédelem jegyében. Korlátozta a műemlékek és műtárgyak eladását is, nehogy Amerikában kössenek ki (miként négy kolostor a New York-i The Met Cloisters múzeumba került). A jelenlegi negyvenötezer franciaországi katolikus templomból csupán tizenötezer áll műemléki védettség alatt. A nem használt templomok csak egyházi jóváhagyással, deszakarlizáció után értékesíthetők. 1905 óta mégis csupán kétszázötvenötöt adtak el vagy hagytak rommá válni. A helyzet tehát korántsem olyan drámai, mint ahogyan sokan a sorsukra hagyott templomokat látva vélik, az 1905-ös törvényt kárhoztatva.

Párizs 1921-ben helyreállította a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatokat, és a Poincaré–Cerretti megállapodásokkal több vitás kérdést rendezett. A katolikus egyház ugyan évtizedeken át bizalmatlanul tekintett a törvényre, a feszültség azonban egyre csökkent. Végül 1962-ben a második vatikáni zsinat elismerte az állam és az egyház szétválasztását, de hangsúlyozta, hogy mindez nem csökkenti a keresztények társadalmi és közéleti felelősségét, szerepvállalását. 2005-ben II. János Pál pápa az egyház számára „fájdalmas és traumatikus” eseménynek nevezte a törvény elfogadását, de hangsúlyozta, hogy a kiegyezés végül megszületett, hiszen az állam és az egyház egészséges szétválasztása védi az egyházat az állami beavatkozás ellen, és lehetővé teszi együttműködésüket. Nicolas Sarkozy pedig 2007-ben, Rómában hangsúlyozta: „Franciaországnak szüksége van meggyőződéses katolikusokra, akik nem félnek kiállni amellett, amiben hisznek.”

Francia katolikus körökben a törvényre ma már inkább a szabadság és a társadalmi béke előfeltételeként tekintenek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna meg a kísértés arra, hogy a jogszabályt a vallási közösségek ellenében értelmezzék, de a nézeteltérések az intézményes párbeszéd keretei között általában megnyugtató vagy elfogadható megoldást nyernek.

Az egyház és az állam szétválasztása mint modus vivendi az ezredfordulóra egyre több kihívással: a bevándorlás következtében megjelenő vallási sokféleséggel, a muzulmán közösségek hagyományos egységes szervezet nélküliségével, az iszlám radikalizmussal, illetve egyes vallási közösségeknek a törvény szellemiségével összeegyeztethetetlen szokásaival szembesült. 2004-ben a semlegességre hivatkozva betiltották a „feltűnő” vallási szimbólumok (burkák, kipák, nagy keresztek) viselését az állami iskolákban. 2010-ben a semlegességre, a nemi egyenlőségre, az emberi méltóságra és a közrendre való hivatkozással megszüntették az arc eltakarását köztereken. 2016-ban pedig szintén a semlegesség miatt törvénytelennek nyilvánították betlehemek állítását a középületekben. Ezek az intézkedések bizonyos fokig korlátozzák a vallásszabadságot, és ezért éles vitákat váltanak ki.

Ezzel párhuzamosan egyre szélesebb körben kívánják kinyilvánítani vallási meggyőződésüket a közszférában. Heves vita folyik ezért a „laicitás” szigorú és liberálisabb értelmezése között. Ennek ellenére az 1905-ös törvény felülvizsgálatát a franciák hatvan százaléka ma is elképzelhetetlennek tartja, jóllehet 2005-ben még hetven százalék tartotta annak. A csökkenést nyilván az említett kihívások magyarázzák. Jellemző, hogy idén december 6-án a Le Parisien hasábjain a francia katolikus püspöki kar elnöke, a párizsi nagymecset rektora és Franciaország főrabbija közös interjúban jelentette ki, hogy a százhúsz évvel ezelőtt megalkotott törvény minden tökéletlensége ellenére a francia nemzet békéjének és szabadságának garanciája.

 

A szerző történész, a Habsburg Ottó Alapítvány tudományos igazgatóhelyettese

Nyitókép: A Le Rire című lap karikatúrája az egyház és az állam szétválasztását előíró törvényről 1905-ből (Bibliothèque nationale de France, Charles Lucien Léandre / Wikimédia)