Mindenki tudta Saigonban 1975 áprilisának végén, hogy a Vietnámi Köztársaság (azaz Dél-Vietnám) a végnapjait éli. A tavaszi offenzívában előretörő északi erőkkel szemben gyorsan összeomlott a maradék déli védelem, az ország első számú katonai és politikai támogatója, az Egyesült Államok pedig záró szakaszába léptette az országban tevékenykedő funkcionáriusainak és állampolgárainak, illetve egyes, veszélyeztetettnek tekintett vietnámi személyek nagyszabású légi evakuációját. Több mint hétezer embert menekítettek ki helikopterrel a gyülekezési pontokról, köztük a saigoni amerikai nagykövetségről. Az ekkor készült felvételek kordokumentumokká váltak, szertefoszlatva Amerika legyőzhetetlenségének mítoszát.

A Midway repülőgép-hordozóra leszálló helikoptereket kiürítették, és azonnal a Dél-kínai-tengerbe lökték, hogy helyet adjanak a következő érkezőnek. Saigon evakuálása sokba fájt, és megalázó volt Washingtonnak – mutattak rá sietve örömittas publicisztikákban ideológiai ellenfelei. Ám a fegyverek elhallgatásával Amerika elkezdte feldolgozni a traumát. Számtalan film, regény, emlékirat és történeti mű taglalta. A vietnámi katonamúlt pedig fontos szerepet vitt politikusok karrierépítésében. Vietnám egyedülálló hatást gyakorolt az amerikai kultúrára és politikai gondolkodásra. Ám bármily mélyre hatolt is a háborúval való szembenézés, az ellenséges beállítódás mégis mintha konzerválódott volna. A két nép viszonya belátható időn belül helyrehozhatatlannak látszott.

A vietnámiak részéről pedig bőséges volt a jogos ellenszenv. Az összkép mégsem volt annyira egyszerű. Aki figyelt, jól tudta: a vietnámiak gyűlölték gyarmatosítóikat, de stratégiai félelmeik nem igazán a nyugati hatalmakhoz fűződtek. Ho Si Minh, a vietnámi szocializmus atyja baloldali társaival együtt a nemzet sorskérdéseire kereste a megoldást, miközben az – egyébként a kínainál nem sokkal fiatalabb – vietnámi történelmi tradíciók örököse is volt. Ezek pedig arra tanították, hogy a szomszédos Kína, amely háromszor is uralma alá hajtotta országát, sokkal eltökéltebb hatalom, mint bármelyik nyugati állam. A Vietnámban élő kínaiak vagyonos csoportjai a kommunista rendszer célpontjaivá váltak, az egyesített ország pedig a Szovjetunióban keresett támaszt Kínával szemben.

A nagy szomszéddal való viszonya 1979 februárjában végképp megromlott: az egy hónapos határháború több tízezer halálos áldozatot követelt. 1988 márciusában pedig ismét fegyveres összecsapás tört ki köztük, ezúttal a tengeren. Végül Kína győzött. Ekkor szállta meg azokat a zátonyokat, amelyek máig a legfontosabb támaszpontjai a térségben.

Felfelé a gödör fenekéről

Bár sikeresen egyesítette északi és déli területeit, Vietnám a Föld egyik legszegényebb országának számított. A KGST-hez való csatlakozása ezen mit sem változtatott. A háború utáni újjáépítést, a két országrész gazdasági integrációját túlnyomórészt külföldi segélyekből akarták megvalósítani, de nem birkóztak meg a feladattal. A korszerűtlen technológia és az alacsony munkahatékonyság miatt a gazdaság stagnált, az árak pedig növekedtek. Az elszabadult infláció 1986-ban ért a csúcsára, 453,5 százalékkal (az 1946-os magyar rekord 348,46 volt).

Nyilvánvalóvá vált, hogy a teljes kollektivizáció útja járhatatlan, és Kínához hasonlóan Vietnám is gazdasági és társadalmi reformokba kezdett, a pártállami rendszer megőrzése mellett. 1986-ban a Kommunista Párt megindította a Doi Moi (’megújulás’) néven ismert reformfolyamatot, a piacgazdaság fokozatos kiépítését, melynek során a szocialista társadalmi értékekhez ragaszkodni kívánt (már csak legitimációs igényeire való tekintettel is). A kapitalista megoldások a társadalom soraiban is változásokat hoztak. Az 1990-es évekre a reformok eredményeképpen a lakosság anyagi helyzete sokat javult, a gazdaság pedig gyors növekedési pályára állt. A tartósan hat százalék (még a koronavírus-világjárvány idején is két és fél százalék) feletti GDP-növekedési ütem az országot Délkelet-Ázsia egyik leggyorsabban fejlődő államává tette. Vietnám így ígéretes gazdasági partnerként jelent meg a külvilág előtt. Az USA-hoz fűződő kapcsolatai is gazdasági vonalon kezdtek javulni.

Átlépni a múlt árnyékát

Habár a háború emlékeit nem lehetett kitörölni, az ellenséges viszony fenntartásának sem volt értelme Vietnám és az Egyesült Államok között. Bármennyire is szerették némely amerikai akciófilmek bestiális, szubhumán lényekként ábrázolni a vietnámi katonákat, a délkelet-ázsiai ország valójában már régen nem jelentett veszélyt az USA biztonsági érdekeire nézve, Washingtonban azonban a hidegháború megnyerésének eufóriája közepette nem siettek újragondolni a viszonyt Hanoival. Az 1964-es tonkini – az amerikai eszkalációt kiváltó –incidens után bevezetett, majd 1975 után kiterjesztett embargót végül 1994 februárjában oldották fel részlegesen, a fegyverkereskedelem tilalmát fenntartva. Sokkal gyorsabban haladt Vietnám regionális emancipációja, 1995-ben a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségébe (ASEAN) is belépett. Végül 2000-ben született meg az amerikai–vietnámi kereskedelmi egyezmény, amelyet a békülés első komolyabb lépésének tekintettek.

Kína egyre nyomasztóbb önérdek-érvényesítése és az Egyesült Államok Ázsia felé forduló külpolitikája nyomán Vietnám elkezdte átértékelni Washingtonhoz fűződő viszonyát. A háború óta első vietnámi elnökként Nguyen Minh Triet 2007-ben George W. Bush meghívására Washingtonba látogatott. Utódja, Truong Tan Sang pedig 2013-ban Barack Obama vendége volt. Sang baráti gesztusai már csak azért is nagy figyelmet vívtak ki, mert a háborúban gerillaként harcolt, és meg is sebesült. Ekkor született meg az egyezmény az átfogó partnerségi viszony kialakításáról a két fél között. Hanoi hierarchikus rendszerbe foglalja az egyes országokkal létesített különleges kapcsolatait, az átfogó partnerség pedig ennek a struktúrának a legalsó szintjét jelenti, ahol nagyrészt nem ázsiai államok foglalnak helyet. Utána 2014-ben John Kerry külügyminiszter részlegesen feloldotta a fegyverkereskedelmi embargót is, hiszen az USA érdekeltté vált Vietnám tengeri védelmi képességeinek fejlődésében.

Két évvel később, az újabb „történelmi” látogatáson – melyet Barack Obama elnök tett Hanoiban – történt meg az embargó teljes feloldása. Az amerikaiak szemében Vietnám immár potenciális baráti állammá vált, amelynek hajlandóak segíteni fegyveres erőik korszerűsítésében. Nem jelentett ez semmiféle katonai szövetséget kettejük között (erre a vietnámiak nem is lennének hajlandóak), de kifejezte, hogy mindenki számíthat Amerika támogatására, aki érdekelt Kína hatalmi terjeszkedésének korlátozásában. Hanoi pedig kulcsfontosságú ebből a szempontból Délkelet-Ázsiában. 2023 szeptemberében Joe Biden elnök vietnámi látogatásán a felek megállapodtak a kapcsolatok még magasabb, az átfogó stratégiai partnerség szintjére emelésében. Ezen a szinten már csak néhány állam (például Oroszország, India, Kína) van, tehát az Egyesült Államok bekerült azok körébe, akikkel Hanoi a legszélesebb együttműködést folytatja.

Noha a vietnámiak tartózkodnak a konfrontatív megnyilvánulásoktól, a viszony látványos javulása az egykori háborús ellenséggel aligha függetleníthető a kínai fegyveres erők intenzív tevékenységétől a délkelet-ázsiai vizeken. Az angol nyelvű szakirodalom hedging strategy névvel illeti azt a különösen a délkelet-ázsiai államokra jellemző külpolitikai gyakorlatot, amelyet rögzült magyar fordítás híján leginkább az „ellensúlyozás” szóval adhatunk vissza. Ennek lényege, hogy Kína növekvő gazdasági-hatalmi befolyását az amerikaiakkal folytatott katonai együttműködés fejlesztésével igyekeznek ellensúlyozni a térség államai. Noha másoknál óvatosabban, de Vietnám is mutat hasonló törekvéseket. A napjainkban tapasztalható amerikai–vietnámi együttműködés tehát nem hirtelen támadt szerelem, hanem józan stratégiai megfontolás eredménye, és mint ilyen, tartósan érvényesülhet – járulékos haszonként pedig megalapozza a két nép történelmi megbékélését is.

 

A szerző történész, politológus, biztonságpolitikai szakértő, az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa

Nyitókép: Joe Biden tisztelét teszi a John McCain-emlékmű előtt (1985) 2023-as látogatásán Hanoiban (fotó: Adam Schultz, Fehér Ház)