A rendőrség radikálisan lépett föl 1972-ben és 1973-ban is a kitüntetett színtereken március 15-dikét nem hivatalosan ünneplő fiatalokkal szemben. A gumibotozásról nem sokkal később már lehetett tudni, a kirótt börtönbüntetésekről és a megtorlás egyéb formáiról magam bő évtizeddel később hallottam először. Az 1972-es úgynevezett tüntetésen részt vevő Bari Károly az esemény kapcsán írta számomra klasszikus versét, amely akkoriban csak kéziratban terjedhetett; hozzám, tizenegy éves lévén, akkor még nem juthatott el.

1974. március idusán történhetett, hogy apám a városból hazaérve szemléletesen leírta: provokátorok izgatják az utca népét, hogy újra lecsaphassanak. Hogy megfigyelése pontos volt-e, nem tudom, de amit mondott, nem tartozott az abszurditások közé. Bátyám aznap később ért haza, s a szüleim kicsit aggódtak, hogy ha a fiatalok ismét tüntetnek – erről akkoriban a rádió természetesen nem számolt be –, és ő is csatlakozott hozzájuk, akkor talán már rendőrkézre is került.

Talán ugyanebben az évben, amikor a rádióban kommunista pártvezérek beszéltek március 15-e mint saját örökségük aktualitásáról,

apám megjegyezte, hogy gyerekkorában azt már Szálasitól hallotta, hogy „március 15-e a miénk”.

Ifjúkorunk diktatúrája nem tette munkaszüneti nappá, hivatalos nemzeti ünneppé ezt a napot, a nem hivatalos megemlékezéseket pedig szétverette, de felhasználta az ifjúság „szocializációjához”. A „forradalmi ifjúsági napok” (FIN), más néven „a forradalmi tavasz” vagy „a három tavasz” keretében március 15-ét mint előzményt összekötötte az „igazi” „forradalmi” eseményekkel, az 1919-es proletárdiktatúrával (március 21.) meg a szovjet csapatok magyarországi győzelmével (április 4.), amelyet hivatalosan felszabadulásnak neveztek.

Történeti ismeretek és politikai érzék híján generációm nagy része sokáig hitelt adott ennek. A legtöbben nem is ért(h)ették a kommunista diktatúra lényegét, azt pedig kevesen tudták, mivel jár a szovjet hadsereg bevonulása és itteni jelenléte. A katonák brutalitása a legtöbb családon belül is tabu lehetett, bár nekem valamivel később volt olyan osztálytársam, akiből az iskolai irodalmi kör egyik foglalkozásán kibukott, hogy édesanyját 1945-ben több szovjet katona megerőszakolta.

1989 után úgy rögzült, hogy a társadalom többé-kevésbé egységesen állt szemben az állampárttal és kormányaival. E mellett azonban kevés argumentumot lehet felhozni. A manipulált forradalmi romantikára korosztályomban sokáig volt fogadókészség. Bár az is igaz, hogy sokan unták.

Családom története, főképpen apám 1957-es bebörtönzése nagyjából megmentett a hasonló tudatlanságoktól (bár tárgyszerűen be kell vallanom: azt, hogy a kommunizmus eleve szadista tan, még nem tudtam, csak azt, hogy a megvalósítására rendszeresített, általam ismert formákat utálom).

Eszmélkedésem idején létezett tehát a hivatalosan sulykolt 1848/1849–1919–1945 kontinuitás (az első két elem közé összekötő láncszemként kicsit lazán beiktatva szerepelt az 1918-as őszirózsás forradalom is), s bennem (egyébként nem titkolt) magánhasználatra egy másik. Legkésőbb gimnazista koromtól március 15-e volt az én október 23-ám. Függetlenül attól, hogy 1848 önmagáért is fontos volt számomra akkor is, amikor már részletesen ismertem az ellentmondásait.

A helyzet leképezésére találtam példát az irodalomban. Bari Károly említett verse csak 1977-ben jelenhetett meg a miskolci Napjainkban Jannisz Ritszosz álcímmel (az eredeti cím Szabadság volt, a 2019-es összegyűjtött versek így is hozza); tizenhat éves voltam akkor, nem tudhattam, hogy a költő 1972. március 15-i brutális élményéből fakadt. Ám egy percig sem kellett gondolkoznom azon, hogy miről szól.

Addig, első gimnáziumi éveimben a túlérzékeny idegrendszerű, rögzült balítéletek szerint a világot elefántcsonttoronyból szemlélő Babits Mihály verse töltött be szemléletemben hasonló szerepet: a Petőfi koszorúi. Erről pedig azt nem tudtam, hogy az egyik szétvert megemlékezés résztvevői között éppen ennek a kéziratát osztogatták. Az akkori Babits-kiadásokból néhány verset, másokból néhány szakaszt töröltek, és erre a szerkesztők vagy a kiadók föl is hívták a figyelmet. Úgy emlékszem, a szomszéd népek érzékenysége volt a hivatkozási alap. Ez a vers, noha szintén van benne irredenta utalás, meglepő módon nem vált tiltott gyümölccsé. Talán a cenzúra figyelmetlensége miatt, noha ilyen passzusok voltak benne:

 

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.

 

Taktikai hiba lehetett, hogy ezt a verset nem tiltották be. Tanítani mindenesetre nem tanították. Igyekeztem generációs társaim körében népszerűsíteni.

Voltak tehát esetek, és nemcsak a mi időnkben, amikor megszálló hatalmak kiszolgálói ünnepelték – vagy éppen hallgatták el – március 15-ét – haza-
árulóként kezelve az ünnep jogosultabb örököseit. Jávor Pál írja le, hogy az 1945-ös évfordulón a nyilasok és német katonák által Sopronkőhidán őrzöttek kis ünnepséget tartottak; Szemes István repülő őrnagy saját versét mondta el, Jeszenszky Sándor miniszteri osztály-
főnök beszédet tartott az ünnep jelentőségéről és a Nemzeti dalról. A verset a színész tolmácsolta végül. „Ilyen színpadon (…) még nem mondták el a Talpra magyart. Meg voltam döbbenve a szavaktól, ahogy hatottak ebben a félhomályos szobában.” A magyar fegyőr begazolva próbálta meggyőzni a géppisztolyos SS-eket: „Ez csak alkalmi szavalás és semmi összeesküvés vagy lázadás nincsen mögötte.”

Március 15-e nem egyszerűen az 1848-as eseményt jelenti: 1848–1849 szimbóluma. Akkor is, ha annak legfontosabb részletei még utalásszerűen sem férnek bele e nap történetébe. Legismertebb hősének életműve kimondottan rossz sorvezető. Petőfi márciusi naplójában a frissen megszülető magyar szabadságot azért látta szebbnek, mint Európa-szerte a többit, mert nem vérben fürdették, hanem örömkönnyekben. Nem sokkal később már a királyok akasztását javasolta következő programpontként. Igaz, ezt is leírta az első napok örömmámorában: „Nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál.” A fehéregyházi kukoricás felől nézve ez nem látszik végiggondolt gondolatnak.

Kemény Zsigmond valamikor tavasz és nyár határán arra kérte a költőt, „ne vegye rosz neven”, de nem tudja közölni a Pesti Hírlapban
a köztársaság mellett érvelő cikkét. Most éppen nem a királyirtás van napirenden; a nemzet aktuális érdeke az, hogy a király Budára tegye át a székhelyét. „…hasznosnak látnám – írta Kemény –, ha illy határozó perczben, minden nézet az állomány [értsd: állam] körüli doctrinák valamellyikének elsősége fölött most egyelőre fölfüggesztetnék.”

A forradalmi rémromantika profi politikusokat is elkapott akkoriban, nemcsak poétákat.

Pulszky Ferenc 1848 októberéig államtitkárként a király személye körüli minisztériumot vezette Bécsben. Amikor a háború elkezdődött, hazatért. Hunfalvy Pál akkor meglátogatta őt. „Magyarország térképe függvén a falon, megmutatá nekem, mely tájak felől közelednek az ellenséges seregek. – Itt, az ország közepén fogjuk megverni, mint Cromwell Anglia közepén verte meg a királyi seregeket (…). – Csakhogy, felelek, országunk nem sziget, mint Anglia; ebbe az idegenek nem léphettek be oly könnyen, mint hazánkba a Schlickek jöhetnek be. – Az igaz, viszonzá, de legnagyobb hiányunk az, hogy nincs proletariátusunk. Bécsnek van, azért könnyű ott forradalmat csinálni. – Az Istenért, mondok, ha forradalomra okvetetlen szükséges a proletariátus: miért csináltatok nálunk forradalmat, holott nincsenek proletariusaink?”

1848-ra is igaz lehet, hogy tanulságai akkor válnak világossá, amikor már nincs tétjük.

Nyitókép: Grafika Hollósy Simon Zászlóvivő (tanulmány a Rákóczi-szabadságharchoz) című festményével (1899)