Trianon utáni kiszolgáltatottságunkban a régi dicsőség felidézése segített a túlélésben, de a jövő esélyét keresve Széchenyi nyomán a leendő Magyarországra kell tekintenünk.

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” – írta Kisfaludy Károly, generációk idézték szavait. Amit a közgondolkodásban századokon át Mohács jelentett, az a XX. században Trianon, „nemzeti nagylétünk” újabb temetője lett. Kisfaludynak, bár a nemzet megszenvedte Bécs birodalmi-elnémetesítő politikáját, mégsem kellett szembenéznie olyan durva asszimilációs nyomással, mint amely Trianon után sújtotta a kisebbségi sorsba kényszerült nemzetrészek magyarjait. Egyebek közt ezért is bizakodhatott, és végezhette versét azzal, hogy „Él magyar, áll Buda még!”, és tette hozzá:
„a mult csak példa legyen most”.

Trianonban és azt követően a magyarság végletesen kiszolgáltatott volt. Új államhatárai kijelölésében nem háborús szerepvállalása és a feszítő nemzeti-nemzetiségi kérdés játszott szerepet, hanem az a nagyhatalmi versengés, amely miatt az I. világháború mindenképp kirobbant volna. Az Európa hatalmi rendszerét kialakító „szuperhatalmak” vezető szerepét az egységessé és így versenytárssá vált Németország veszélyeztette. Magyarország azért került útjába azoknak, akik a német ambíciókban fenyegetést láttak, mert az osztrák birodalom, amelynek része volt, a német állam szövetségesének számított. Az ebből fakadó kockázatot növelték „az ellenségem ellensége a barátom” elvet követő nemzetiségek (amúgy érthető) nemzetállami törekvései.

A többit tudjuk. Felelősségteljesebb politizálással, bátrabb fellépéssel milliók sorsa alakul másként, ha sikerül a magyar többségű vidékekből nagyobb részt megőrizni. De a Szent István-i Magyarország feldarabolása így is gyásznap lett volna, mert mi más? Aminek fájdalmán nem enyhíthetett annak esetleges tudomásulvétele, hogy a trianoni diktátum igazságtalansága mögött voltak igazságok is. Ezek belátását a döntés brutalitása lehetetlenné tette.

Mindez már történelem. Magyarország számára a diktátum aláírása kényszer volt. El kellett fogadnia szétszaggatását, és azóta a nemzet újraegyesítésének jogos igényéből kiiktatta a területi összetartozás gondolatát. Az pedig még fájdalmasabb, hogy a nyertesek identitásába (hiszen végül többet kaptak, mint amennyire számíthattak) csak hazugságokkal elfedhető vétkek épültek.

A háborús összeomlást követő tragédia a magyarság gondolkodásában a vesztes történelem és a nemzeti mártírium Mohács óta kísértő képzetét erősítette. Életképes állammá formálta megcsonkított országát, de nem talált hasonlóan sikeres, érzelmileg is működőképes választ a történtekre. Nem véletlenül: énképe, küldetéstudata a modern nemzeti gondolkodás kialakulásától kezdve kínlódott a „nemzeti nagylét” emlékével. Trianon után a múlt még a valóságosnál is fényesebben ragyogott, mert hamleti pillanatában nem fordulhatott máshoz a nemzet, mint utolsó tartalékához: történelméhez.

Ez segített életben maradnia, de ennek nagy ára volt.
A közgondolkodásban a jelen valamiféle ideiglenes képződmény lett, miközben a csodavárás és a reménytelenség együtt akadályozta egy konstruktívabb szellem megerősödését. Száz év sem volt elegendő a múltközpontú nemzettudat jövő felé fordításához. A trianoni végzet újabb háborúba vitte az országot, ami után egy olyan diktatúrába kényszerítették, amelyik végképp el akarta töröltetni vele a múltját. Azt, amit még Trianonban is meghagytak neki. Ezt kellett visszaszereznie a kommunizmus bukásakor – ami viszont ismét a nemzeti gondolkodás múltba fordulásának kedvezett.

Lassan eljutunk odáig, amikor, túl a trianoni sokkon, már nem túlélni, hanem élni szeretnénk. Közben változott ismét a világ: a magyarság jelentős részét alig érdekli a nemzet és öröksége. Azok nagy része, akik fontosnak vallják, változatlan formában akarják megőrizni. A közöny és az ellene tiltakozó defenzív nemzettudat ha más tempóban is, de egyaránt pusztulással fenyeget.
A felejtés és a jelen éji homályából a régi dicsőség álomképe felé fordulás is egy szellemi Trianon veszélyét idézi fel.

Kisfaludy múltidézésével szemben Kölcsey egykor azt kérdezte: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Széchenyi azzal próbálta a jövő felé igazítani a nemzetféltő buzgalmat, hogy hiszi: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Hagyományai nélkül egyetlen nemzet sem maradhat meg, de elvész akkor is, ha csak hagyományaiban él. Történelmünk legfényesebb fejezeteit azok írták, akik előrenéztek. A múlt alap, megfeledkezni róla ugyanúgy végzetes, mint nem építeni rá. Ezért nem érhetjük be a nemzeti nagylét temetőiben való fájdalommal: a jövő esélyét kell keresnünk tragédiáinkban is – hogy éljen magyar, s álljon még Buda.