Az írókban is érzékelhető némi elégedetlenség: a színházaknak nincs szükségük a munkájukra. Ha akadnak is szerzők, akik darabírásra szánják magukat, az elkészült művek csak nagyon ritkán kerülnek színpadra. (Számos kortárs író egy-két próbálkozás után fel is adja a drámaírást, azt érezve, hogy a színházak nem tudnak mit kezdeni a műveikkel. Ha egy írónak rendszeresen jelennek meg a könyvei, érthető, hogy nincs kedve az íróasztalfióknak dolgozni.) Minderre a színházak többnyire azt válaszolják, hogy a színpadnak egészen más törvényei és hatásmechanizmusai vannak, mint az irodalomnak. A jó szöveg nem biztos, hogy működőképes darab, a sikerhez alaposan ismerni kell a színházat is. Úgy látják, a színházi műhelyeken kívül született darabok a legtöbbször alkalmatlanok a színpadi bemutatóra.

Tehát letagadhatatlan némi gyanakvó távolságtartás az irodalmi és a színházi élet között (még ha a fenti képlet nyilván túl általános, és sokféle módon lehetne árnyalni). Az elmúlt évtizedekben sokat változott a világ, alapvetően más lett az irodalom státusza és a színház funkciója is. A XX. század kultúrtörténetének eredményeként a színház autonóm művészeti ággá vált, és alapvető feladatának már nem az irodalom közvetítését tartja, az író helyett a rendező lett benne a főszereplő. Ennek következtében az irodalmi és a színházi értékrend szétvált, majd szétszakadt, függetlenül attól, hogy a két művészeti területet is számos belső megosztottság tagolja.

Az irodalmi és a színházi szemlélet ellentétei ma már szembeötlőek. Például határozottan érzékelhető az irodalmi és a színházi kánon szétválása. Ennek eredményeként az a paradox helyzet állt elő, hogy (a tananyagszerűen is oktatott) klasszikus magyar drámákból nemigen születnek színházi szempontból is érdekes és értékes előadások. Ugyanakkor azok a magyar darabok, amelyeket folyamatosan műsoron tartanak a színházak, és több, színháztörténeti szempontból is fontos előadás született már belőlük, ritkán találják meg a helyüket az irodalmi kánonban. Úgy tűnik, hogy a magyar színház klasszikus szerzői nem feltétlenül a magyar irodalom klasszikusai.

De ez a szemléleti különbség nemcsak a múltra, hanem a jelenre is igaz. Például a szakmai megítélés szempontjából is elkülönülnek egymástól az „irodalom drámaírók” és a színpadi szerzők. Az előbbi csoportba azok tartoznak, akik már irodalmi rangot vívtak ki maguknak, és más műfajok mellett a dráma is jelen van az életművükben. Az ő drámáikat a könyvkiadók is szívesen megjelentetik, de a színházak csak a művek irodalmi presztízse miatt vállalkoznak (nem túl gyakran és nem túl sikeres előadásokban) a bemutatásukra. A másik csoportba a színpadi sikereket arató, rendszeresen játszott szerzők tartoznak. Azonban az ő műveiket némi irodalmi lenézés fogadja, inkább csak színdaraboknak és nem igazi drámáknak tekintik a műveket, amelyek megjelentetéséért a könyvkiadók sem versengenek. (A drámának amúgy sincs túl nagy ázsiója a könyvpiacon, hiszen keveseket érdekel a színpadon kívül egy darab szövege.)

Az utóbbi évtizedekben alapvetően módosult a drámaíró helyzete is: irodalmi emberből színházi emberré vált. A színházi értelemben sikeres szerzők rendszeres kapcsolatban állnak a társulatokkal, valamely műhely rendszeres szerzői, vagy ők maguk is színházi alkotók. Eleve a színpadi megvalósítás lehetőségei alapján formálják műveiket, konkrét előadások számára írják a darabot, esetleg meghatározott színészekre írják a szerepeiket. Az irodalmi víziók egyre kevésbé érdeklik a színházakat, mert kizökkentenék őket megszokott működésükből, sajátos szemléletükből. Ha pedig az irodalmi választékból keresnek színpadi anyagot, akkor ezt többnyire nem a drámai művekből választják, inkább a prózai alkotások közül, amelyeket dramaturgjaikkal maguk adaptálnak színpadra. (Újabban ez a mechanizmus a klasszikusokra is kiterjed, hisz egyre több a regényadaptáció a színházak repertoárján.)

Ma már egyre több az olyan színház, amelynek nincs szüksége drámaíróra. Gyakoriak az olyan bemutatók, amelyeken önmagát írja az előadás. A rendezők maguk készítik el a szövegkönyvet, vagy még ennyi irodalmi kiindulópontra sincs szükség, mert maga a társulat kezd el improvizálni egy választott témára, majd ez alapján készül el az elő-adás szövegkönyve. Előfordul, hogy maguk a drámaírók sem önállóan dolgoznak, hanem a színészek improvizációi szolgáltatják számukra az alapanyagot, amelyből végül elkészül a színpadi szöveg.

Efféle munkamódszerekkel izgalmas színházi előadások születhetnek, amelyek azt erősítik, hogy a mai magyar színháznak már nincs szüksége független drámaírókra. Pedig csak a színpadi alkotások formái lettek sokkal változatosabbak, gazdagabbak.

Ha nem a bemutatott kortárs drámák mennyiségét, hanem a minőséget nézzük, ha nem a színházi repertoár egészére, csak a legjobb, legfontosabb előadásokra figyelünk, akkor korántsem lehangoló a végeredmény. E sorokat egy határon túli színház miniévadjának szabad óráiban írom, az itt látható négy előadás közül kettő kortárs dráma alapján készült, és mindkettő ősbemutatóként került színpadra. (Az előadások nemcsak a darabok életképességét bizonyították, hanem színházi szempontból is érdekesek voltak.) Ráadásul az egyik darabot azóta már bemutatta – ugyancsak sikeres előadásban – egy pesti játszóhely is, és ugyanennek a szerzőnek egy másik darabja a legutóbbi országos színházi fesztiválon a legjobb rendezés díját kapta. Művét a kritikusok is elismerték: az évad legjobb darabjának választották, és a belőle készült előadást az évad legjobbjának ítélték.

Úgy tűnik tehát, hogy az értékes, a kor színpadi hangján megszólaló darabokra szüksége van a mai magyar színháznak. Még akkor is, ha sokszor nehezen találnak egymásra a színházak és a drámaírók.

/Fotó: Nincs díszlet, nincs jelmez, nincs megírt történet - Az Itt és most Improvizációs Színház előadása. Bán Attila felvétele/