„A szem, amellyel Istent nézem, ugyanaz a szem, mint amellyel Isten néz engem.” Ha megkérdeznék, mit jelent Eckhart Mester mondata, nem biztos, hogy el tudnám magyarázni, de ha nem kérdezik, pontosan értem, mint Ágoston az időt, vagy legalábbis úgy teszek. Szívesen meditálok róla, sőt fontoskodom fölötte.

Ha a szemre, a szemszögre gondolunk, már csak egy lépés a perspektíva. Felerészben geometria, felerészben filozófia – mondták a reneszánszban. A nyelvújítók így magyarították: távlattan. Rajzolóként van róla némi fogalmam, olykor azt hiszem, ismerem az üres rajzlapon megiramodó vonalak irányát, képes vagyok megsaccolni, hol metsződnek majd, s azt is, hogy mikor. Tudok az ortogonálisokról, a horizontról, és persze tudok, hogyne tudnék az enyészpontról is, bár szívesen próbálnám feledni. 

A perspektíva használatbavételével az addig közösen érzékelt és mindenki számára egyformának tapasztalt világ változott meg. Kiderült, hogy a szemlélő helyzetének függvénye minden. Mintha a Teremtő felelőssége zuhant volna át az első perspektivisták vállára. Átélték, hogy képesek a teremtésre, ám azt is, hogy a tökéletesség vágya illúzióvá foszlik. Ott a kép síkján, ahol a párhuzamosok találkoznak, matematikailag bizonyíthatóan, ám józan ésszel alig fölfoghatón ott volt a Végtelen, szemközt vele, a látógúla csúcsában pedig az a bizonyos pont, „szemünk szöge”, fölfedeztetett az Én, az individuum, a magára maradó ember. 

Túlzásnak tűnhet az európai művészet fejlődését meghatározó, ám más földrészek ábrázolási szokásaitól merőben idegen perspektivikus ábrázolást okolni azért, hogy a közösséget összefogó erők gyöngébbek errefelé, mint a világ más tájain. Képzőművész vagyok, ilyen srófra jár az agyam. Ha mondjuk mezőgazdász lennék, bizonyára a gabonatermelő Nyugat és a rizstermelő Kelet, a kétféle gazdálkodási formához szükséges társadalmi egymásrautaltság eltérése mentén okoskodnék. 

Nincs könnyű helyzetben, ha valakinek azt a bizonyos szemet, a perspektíva logóját hímezték a puttonyára. A művészeti hagyományok közösen megélt tapasztalatait kell tovább görgetnie, noha tudja, ez a tradíció épp a különbözőség paradigmája. Lehet-e, kell-e egymásra koncentrálnunk, miközben minden tettünket a különbözés ösztönzi?  

A kultúra az egymásra figyelés hálója, egy nagy „web”. Amikor a kultúrát emlegetem, általában a művészetek jutnak eszembe, ilyen körökben mozgok, néhány szeletéhez konyítok is, de ideértődik az a szélesebb környülállás, amelyben a tudomány, a technika, a vallás konstellációja is bent foglaltatik. A kultúra az, ami az egyedeket személyiséggé formálja, vagyis ami nézőpontoktól megosztott, perspektívaleckéken iskolázott különbözőségünket mégiscsak közelebb hozza. Az eltérés vonzalmakat és ellenszenveket indukál, s e vonzásokból és taszításokból születő mágnesesség működteti a világot.

Az állami szabályzók és a piaci kényszerek bármily bölcsen eszeltetnek is ki, nem sok hatással vannak a társadalmi kohézióra. Belső, spirituális törvények azok, amik a nemzetet teszik. A nemzet a kultúrához való kapcsolatán keresztül identifikálja magát, ahogy a hagyományokhoz viszonyul, és ahogy jövőképet vizionál. Ez, ami képes összefogni a társadalmat, sokkal szélesebb gyűrűt rajzolván köré, mint a politikum által kijelölt körök. A közösen megszenvedett sorsoktól az együtt megtanult dalokig, az együtt gyakorolt hitektől a közösen látott filmekig, a közösen megélt történelemtől az együtt megtapsolt gólokig, az együtt vállalt kockázatoktól a közösen elkövetett vétkekig, a közös emlékezetbe gyűlő élményektől az együtt megbűnhődött múlt és jövendő elviseléséig ívelnek a varázskörök. Lehet, hogy csak az egyszerűség kedvéért nevezem kultúrának ezt az emlékezés és a feledés szálaiból szőtt, az idő pólusai között zizegő mintázatot, ami nem hasonlít az ilyesmivel foglalkozó minisztériumok képernyőin pulzáló honlaptérképre. 

Szép és fátumos természete a kultúrának, hogy miközben történelmi sodrán egy egész nemzet hajóz, mégis mindenkiben külön kell megfogannia. Egyedeken keresztül terjed, rajzolja ki delejes erőtereit és rendeződik újabb formációkba. Na igen, a távlattan, hogy mindenki másként érzékeli, és igen, a szemszög, hogy nem tudhatom, a mellettem álló, az asztalomnál ülő, vagy az ágyamban fekvő társ ugyanazt gondolja-e. Fogadjuk el, hogy különbözünk, hogy mások vagyunk. Olykor nagyon-nagyon mások. Legföljebb Isten szemében hasonlítunk némiképp.