A hazai olvasói kereslet miatt újra kiadott és agyonnépszerűsített szerző könyveivel van némi gond, éspedig – többek közt – a filozófiai műveltségének súlyos hiányossága. Az ismert könyveinek egyikét lapozva – a szerző kétségtelen és vitathatatlan érdemei mellett – számos, filo­zófiai értelemben felszínes, a dilettantizmus határát súroló megállapítást olvashatunk. Például Harari szinte szó szerint átveszi, és érvei karmesteri pálcájának használja Augus­te Comte híres periodizációját, anélkül, hogy idézné a francia bölcselőt.

Részlet a Magyar Szemle írásából:

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az annak idején termékeny Comte-i víziónak a felmelegítése ma már együgyű és hamis következtetésre vezet. Ráadásul teljesen félreérti a Rousseau-i életművet, mert abban a „felvilágosodás humanizmusának bibliáját” látja, noha Csokonai ermenonville-i remetéje éppen a felvilágosodás első és radikális kritikusa volt. Nem mehetünk el Harari ama képtelen állítása mellett sem, miszerint a felvilágosodás tulajdonképpen preromantikus szentimentalizmus, hiszen egy olyan racionalizmust emelt piedesztálra, amely ellenséges a köztársasági eszmével, illetve a közakaratnak a szív impulzusa diktálta tiszta keresésével. Az sem fogható fel ép ésszel, hogy miként állíthatja Marxról, Nietzschéről és Freudról, hogy ők a humanizmus mintaképei, holott e „gyanakvó filozófusok” ásták alá a radikális kritikájukkal az ember szabad akaratát. A mindenáron nagyot mondani akaró és keresetten sajátos állításainak némelyike akkora történelmi-filozófiai „mellényúlás”, amelyért komoly jegylevonás járt a végzős magyar gimnazista tanulónak.

Elevenítsük fel a Homo deus központi tézisét, miszerint a modern tudomány bebizonyította azt, hogy a szabad akarat és a „személy” létének feltételezése pusztán egy elmeszülemény. Harari zavarba ejtő ismerethiánnyal nem tudja, vagy elfelejti, esetleg szublimálja azt a tényt, hogy a meghatározottság és a szabadság ellentéte egyidős a filozófiával. Sem Marcus Aurelius, sem Spinoza, de még Nietzsche sem várt napjaink spanyolviasz feltalálóira, hogy bizonyíthassák: a választás szabadsága merő „tévhit”. A szerző annak sincs tudatában, hogy ez a vita feloldhatatlan: a tudomány nem képes ilyen vitát eldönteni, mert a kérdés metafizikai és nem empirikus jellegű, ahogy azt már Immanuel Kant és Karl Popper is kimutatta. A biológia és a számítástechnika fejlődésének köszönhetően – horribile dictu: nála a biológiai algoritmusok nem különbek az elektronikus algoritmusoknál – a mostani emberkép is lekerül a trónjáról, ahogy korábban az Istennel is történt. A mesterséges intelligencia, illetve a tudatosság szétválasztásával a „dataizmus” korszakába léptünk, ahol mondjuk a vízilovak, a paradicsomok, a számítógépek vagy az emberek nem mások, mint az adatfeldolgozás különféle, de alapvetően analóg módjai. („A dataizmus azt hirdeti – olvassuk a Homo deus 316. oldalán –, hogy az univerzum adatfolyamokból áll, és minden jelenség vagy entitás értékét az határozza meg, mennyiben járul hozzá az adatok feldolgozásához.”)

Lássunk egy példát is a szerző bizonygatásai közül: a mesterséges intelligencia – állítja – már minden onkológusnál hatékonyabban kínál diagnosztikát és terápiát. Az ilyen, igazságként hangoztatott szofizmával ellentétben nem értem, miért veszíteném el a szabadságomat, ha észérvek alapján, és a szakorvosommal tárgyalom meg a betegségem lehetséges gyógymódját, mintsem a mesterséges intelligencia programjának vessem alá magam? Hasonlóképp semmi sem bizonyítja a biológia elektronikára történő redukálásának jövőjét, ahogy az emberi munkát sem lehet teljes mértékben helyettesíteni gépekkel. Az igazság az, hogy miután Auguste Comte korszakolását hozzáigazította a mai kor mesterségesen kialakított divatjához, az atlanti világot uraló tech-establishment esti meséjéhez, Harari Orwelltől kölcsönvett ecsettel festi a jövőt a Szilícium-völgyben kikevert színekkel, hogy apokaliptikus látványt kölcsönözzön könyve mondanivalójának. Enélkül nehezen váltható aprópénzre a könyvsiker. Egyszóval: mindenáron a népszerűséget keresi – és miért ne tenné? –, ám olyan szélsőséges leegyszerűsítések árán, amellyel komoly károkat okoz épületes igényű mondanivalójának.

Harari mindegyre szembejön velünk a davosi lépésütemet visszhangzó világsajtó emeletén, vagy annak bulvár földszintjén. A minap a budapesti Francia Intézet könyvtárába lépve, az újdonság polcon és fő helyen ott díszelgett nagyalakú képregénye. A könyvet forgatva a mit sem sejtő franciák és a bevándoroltatott afrikaiak, közel-keletiek emberpalántái a Harari-üzeneteket hordozó, és igazságosztó pókember-rajzfigurától kapják kézhez az igazmondó globalista narratívát a világról, az emberiségről, az antropológiáról, és a fehér színtől mentes jövőről. A szerzőt Jeruzsálemben pajzsra emelték, New Yorkban agyonünnepelték, Berlinben felszentelték, Párizsban agyondicsérték. Az atlantista médiában Yuval Noah Harari így maga a megtestesült bestseller, a sokmilliós példányszámban elfogyó szerző, a 21. század legnagyobb gondolkodójának kikiáltott félisten. A neve egzotikus, ezért bizonyos olvasói miliőkben kevésbé ismert, mint a könyvei közül leghíresebb Sapiens. A szerző úgy merült el utóbbi lapjain az emberiség múltjában, hogy közben vulgarizálja és népszerűsíti a kortárs történetírás azon munkáit, amelyek a „világtörténelmet” hirdetik, a réginek és elmaradottnak titulált „nemzeti regények” rovására. Ez az intellektuális divat nem a semmiből nőtt ki: a kaliforniai egyetemekből származó ideológia szüleménye, amely később sorra „behavazta” a nyugati egyetemeket Párizstól Berlinig, Montréáltól Tel-Avivig. A washingtoni liberális konszenzussal és az internettechnológiával (ez is kaliforniai fürj!) egységesített globális piacnak saját narratívára volt szüksége. Olyanra, amilyet korábban a nemzeti piacok 19. századi vasúti egyesítése és a népek önrendelkezési joga lehelt életre. A világ nemzeti elbeszélési módjáról van szó, amelynek legillusztrisabb képviselői Jules Michelet vagy Theodor Mommsen.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/1-2. számában olvasható.

Nyitókép: a Son of Frankenstein című film jelenete (1939)