– Jogosan merül fel az olvasóban a kérdés, hogy lehet-e még ma meséket, mondákat gyűjteni?

– Néprajzkutatóként három évtizede járom a Kárpát-medencét. Az utóbbi években már szinte minden gyűjtőutamnak úgy indultam neki, hogy ez már talán nem fog sikerrel járni, nem fogok találni olyan idős embereket, akik még emlékeznek az engem érdeklő hagyományokra. Aztán mindig úgy alakult – a múlt esztendőben még Moldvában is –, hogy tele „tarisznyával” érkeztem haza.

Bartók Béla óta mondhatni folklorisztikai közhellyé vált, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk. Régóta kongatják ezt a vészharangot – valljuk be, nem alaptalanul. Magam is azt tapasztalom, hogy a népi, a paraszti folklórtudás elmúlása végérvényes és egyre inkább érezhető.

– Kik között lehet még gyűjteni?

– A kollektivizálás előtt felnőtt utolsó generáció az, amelynek tagjaitól még lehetséges. Ők az utolsó olyan emberek, akik a hagyományos paraszti életmódban és faluközösségben nevelkedhettek. Ők a hagyományozódást organikus módon élhették meg, azaz belenőve ismerhették meg a különféle paraszti tudást, így a népi elbeszéléseket és azokat a hiedelmeket is, a melyeket a szüleik, a nagyszüleik rendszeresen meséltek, illetve amelyekben többnyire hittek.

Egy-két archaikusabbnak tartott vidéken még lehet találni jó adatközlőt, de aki a paraszti népi kultúrára vagy a hagyományos folklórműfajokra kíváncsi, annak néhány éven belül bizonyosan már csak morzsákkal kell beérnie. A múlt és annak hordozói javarészt eltűnnek. Ami utánuk marad, az az a folklóranyag, amelyet feljegyeztek tőlük, és amelyek a különféle adattárakban gyűlnek felvételek és leiratok formájában. Többek között ezért fontos a folklórgyűjtés, hiszen azon túl, hogy megismertet az empirikus valósággal, a néprajzi örökség leletmentésének legfőbb formája.

– Az elmúlt harminc évben mennyire nehezült meg ez a gyűjtőmunka?

– Úgy érzem, hogy az ezredfordulóig nem beszélhetünk jelentősebb változásokról, az 1990-es években, amikor elkezdtem folklórkutatással foglalkozni, még sok tekintetben hasonló mennyiségű és minőségű epikus népköltészeti anyagra lehetett rálelni az adatközlők emlékezetében, mint akár évtizedekkel korábban is. Természetesen az utolsóóra-effektus, mint említettem is, a mához közeledve egyre nyilvánvalóbb. A világ és a társadalom változása nyomot hagyott a folklórgyűjtésekben is. A nagy változás a 2000-es években történt, amikor már azok az idős emberek is sorra kezdtek távozni közülünk, akik még a második világháború előtt nőttek fel. Azóta radikálisan zuhan annak a lehetősége, hogy a hagyományos folklórtémák eredeti formájukban megismerhetőek lehessenek.

– A több évtizedes kutatása eredményét lehet-e összegezni?

Harminc év gyűjtési élményeit, tereptapasztalatát nagyon nehéz összegezni. Közel száz könyvem, köztük számos olyan népköltészeti gyűjteményem jelent meg, amelyek ezeknek a néprajzi gyűjtőutaknak az eredményeit tartalmazzák. A ’90-es években, amikor elkezdtem bejárni a Kárpát-medence és Moldva magyarlakta falvait, elsősorban mondakutatóként mentem a terepre. E mondagyűjtések egyik végcélja volt a nemzetközi folklorisztika első nagyszabású történetimonda-rendszerezése, A magyar történeti mondák katalógusa című kézikönyvsorozat, amely nemrég jelent meg tizenkét kötetben.

– Hol igyekezett gyűjteni?

– Munkám során folyamatosan szembesültem azzal, hogy az általam ismert témák és műfajok tekintetében milyen sok „fehér folt” található még a magyar nyelvterület térképén, ezért aztán tudatosan igyekeztem eljutni mind több olyan helyre, ahol előttem még nem járt folklórkutató vagy önkéntes gyűjtő. Némi elégedettséggel tölt el, hogy az utóbbi 25‒30 év során a Kárpát-medence szinte minden tájegységére sikerült eljutnom, a határon túli területeken pedig majdnem mindegyik magyarlakta településre. Ez szükségszerű is volt, mivel egy táji mondakötet összeállítása csak úgy lehetett sikeres, szakmailag eredményes, ha az adott vidék minden községéből került elő adat, hiszen a monda – a mesével ellentétben ‒ akár településenként is változhat.

– Van-e olyan gyűjtés, ami közel áll a szívéhez?

– Természetesen mindegyik, de az első volt az egyik legmeghatározóbb gyűjtésem. A debreceni néprajzi tanszék Gömör-kutatása kapcsán jutottam el először a Tornai-karsztvidékre. A régi Torna vármegye a Magyar Királyság egyik legkisebb megyéje volt. Ennek a Trianon által kettéosztott térségnek rendkívül gazdag történeti és kultúrtörténeti hagyományvilága maradt fenn. Ifjú kutatóként magam is elcsodálkoztam azon, hogy e tájon milyen sok kiemelkedő tudású adatközlőre, köztük mesemondókra, nótafákra, balladaénekesekre sikerült rátalálni, akiknek a repertoárját többnyire fel is gyűjtöttem. Ez a felföldi gyűjtés sok erőt és biztatást adott a későbbiekben is.

 

Nyitókép: Magyar Zoltán Nagypestényben az utolsó ottani magyarral, 2007-ben