A Vérteológia első tíz oldalán kétszer is idézi Judith Butler [amerikai feminista filozófus] egy különös sorát. Csakhogy a hetedik oldal másként közli a mondatot („alternatív alkotásra mozgósítja a jelölőt”), mint a tizedik („alternatív alkotás szolgálatába mozgósítja a jelölőt”). A recenzensnek ez a következetlenség azt jelzi, hogy a Vérteológia korántsem egy könyv, inkább korrigálatlan levonat vagy csupán gépirat. A szerző a tizenegyedik oldal egyik elszabadult bekezdésében be is vallja: „Amikor írok…, nem bánom, sőt szeretem az ismétléseket.” „Mi viszont nem tűrjük” – válaszolta volna a szerkesztő, ha nem rest. A műnek azonban nem a szerkesztői lazaság a legnagyobb hibája.
Ha vannak szövegek, amelyeket a keresztény hittudósnak szakavatottan kellene olvasnia, azok a kanonikus evangéliumok. A Vérteológia egyik középponti fejezete Márk evangéliumából vett passzussal kezdődik. Sajnos a fejezet merő megcsúfolása annak, amit régen szoros olvasásnak neveztünk.
A Márk evangéliumának jelenete a következő: Jézust – aki a Márk 2-ben kétszer is „az Emberfiá”-nak mondja magát – a Márk 5-ben megérinti egy asszony, „aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett”. Jézus ezután megmondja az asszonynak, miért gyógyult meg attól, hogy megérintette őt. „Leányom – mondta neki Jézus –, hited meggyógyított.” Ez a perikópa a strukturalisták álma: itt a Fiú, akinek majd vérét ontják a római keresztfán, meggyógyít egy asszonyt, aki vérzik, anélkül, hogy megsebesült volna. Csakhogy a Vérteológia eszelősen posztstrukturalista mű.
Nem a szövegelemzés a célja, hanem hogy „alternatív alkotásra mozgósítsa a jelölőket”.
A Vérteológia tehát azt az elgondolást kínálja, hogy az, aki Márk evangéliumában magát „a Fiúnak” nevezi, „felforgatja a vér megszabta nemi hovatartozását” azáltal, hogy lánnyá lesz. Hogyan megy ez végbe? Miután a 95. oldalon azt olvastuk, hogy az anya és a gyermek vére „találkozik, de nem keveredik” az emberi méhlepényben, a 101. oldalon megtudjuk: „Krisztus… Mária véréből lett”. Következik-e ebből, hogy „az Isten Fiának kiontott vére nem más, mint egy asszony vére”, vagy hogy „Jézus a Márk 5 vérfolyásos asszonya”? Ezek az állítások találkoznak ezeken az oldalakon, de nem kapcsolódnak össze.
Jézus halálos sebeit a Vérteológia „női szivárgás”-ként írja le. Csakhogy János evangéliumában Jézus azt mondja anyjának, miközben a szeretett tanítvány felé int: „Asszony, nézd, a fiad!” A jelenetnek jelképes jelentősége van. Jézus – a legkorábbi keresztény hagyomány szerint – a Máriához fűződő bináris szeretetkötelékét átruházza a János-evangélium szerzőjére. Itt is, miként a márki perikópában, Jézust a lehető legszorosabb kötelékek fűzik az evangéliumi nőalakokhoz. De hangsúlyosan fiúként, illetve saját a szavaival, a Fiúként kötődik hozzájuk.
Mielőtt ezt az ismertetést írtam, elolvastam Luc Brisson Le sexe incertain: androgynie et hermaphrodisme dans l’antiquité gréco-romaine (A bizonytalan nem: kétneműség és hermafroditizmus az ókori görög-római világban, 1997) című munkáját angol fordításban. Brisson azt bizonyítja elegáns, késő strukturalista módszerével, hogy a görög-római világban, amikor az evangéliumok íródtak (és újraíródtak), az isteni lények gyakran jelentek meg hermafroditákként, és emberi közvetítőiknek – mitikusan vagy rituálisan – megváltozott a neme.
Teiresziasz az emblematikus görög-római „közvetítő”, aki tudta, mit jelent férfiként és nőként élni (ráadásul végül ismét férfi lett: alkalmasint ő az irodalomtörténet első nemvisszaváltója).
Ki tudja, mely okból, ám a görög-római vallásosságnak ez különösen összetett témája, azonban a kanonikus evangéliumokban mégsem jelenik meg. Jézus egyik mondása arra utal, hogy a nemek csak ezen a világon valóságosak (Márk 12,25); ez pedig fontos szerepet vitt a korai keresztény antropológiában és a késő ókori keresztények szüzesség iránti vonzalmában. Az evangéliumok szerzői azonban Istent Atyának, Jézusukat pedig Mária fiának (Márk 6,3), az Emberfiának (Márk 2,10) és Isten Fiának (Márk 15,39) tudják.
Ez a meztelen, strukturális valóság aztán különösen a Brisson és mások által összegyűjtött „pogány” anyag tükrében válik érdekessé. Ahelyett, hogy ezzel a valósággal szembenézne, a Vérteológia mindent mozgósít, de tisztába semmit nem tesz.
Eugene F. Rogers, ifj.: Blood Theology: Seeing Red in Body- and God-talk (Vérteológia: Vörösben látni a vérről és az Istenről való beszédben), Cambridge University Press, 544 oldal
A szerző eszmetörténész, a Danube Institute vendégkutatója
Fordította Pásztor Péter
