Miskolczy Ambrus A gnózis revánsa című, az Országút 2022. augusztus 12-i számában közölt írásában azt állítja, válságos jelenünk nem más, mint a „modern gnózis” kora. Cikkünk vitatkozik némely állításával.

Ez a modern gnózis  – írja a kiváló történész (online itt elérhető cikkében) – „a rossz közérzet és az egzotikum iránti igény folyománya”, amely „túl van a zsidó-keresztény kultúrán, hiszen a Bibliát megtagadja, ugyanakkor az embervallás radikálisai [Miskolczy olvasatában ők a felvilágosodás  hívei] olyan tömegeket hoznak be, amelyek végül a maguk szent könyvének előírásai birtokában »jótevőik« ellen fordulnak”.

Ha jól értem, a szerző hipotézise szerint a felvilágosodás kora óta nyertek teret a modern gnosztikusok. Mozgalmuk a szexuális forradalomban csúcsosodott ki, amely „az emberi jogok kiteljesedésével” és a „Biblia eredeti értelmének kiforgatásával” a „biológiai nemváltó megváltás igényét és gyakorlatát” hozza el.  

Miskolczy – Umberto Eco nyomán – úgy véli, hogy a gnosztikus „megelégszik az összeesküvés-elméletekkel”.

Ám a jelenkorról mondott baljós ítéletéről szóló okfejtése sajnos ugyanebbe a gnosztikus hibába esik: tételét összeesküvés-elméletekkel és önellentmondásokkal támasztja alá.

Fejtegetését két pillérre alapozza, túl azon, hogy a gnózisnak a modernista tudásra való metaforikus kiterjesztése főként Eric Voegelin munkássága révén polgárjogot nyert az eszmetörténet-írásban. Ám egyik pillér sem áll. Egyfelől összemossa a felvilágosodás  emberi jogi ideálját a jelenkori emberi jogi gondolkodásmóddal. Az emberi jogok gondolata eszerint a szekuláris kereszténységből következő gnózis egyik legpontosabb jele. Mi több, írja teljesen alaptalanul: „Az USA alkotmánya csodálatos foglalata ennek a szekularizált kereszténységnek, amelynek temploma a szabadkőműves páholy.” A második, az elsővel szorosan összefüggő pillér pedig, hogy ugyanis Miskolczy a szexuális forradalmat a kereszténység hanyatlásából, a „Biblia eredeti értelmének kiforgatásából” származtatja, önellentmondás.

II.

Súlyos hiba egy kalap alá venni az emberi jogok eszméjének a felvilágosodás korától egészen napjainkig tartó történetét. Egyrészt az emberi jogoknak sosem volt egyetlen, megcáfolhatatlan igazolása vagy definíciója, az a mindenkori elméleti szerzők közötti vita tárgya volt, és lesz a jövőben is. Másrészt az emberi jogok történetében világos korszakok rajzolódnak ki, amelyek nem engedik meg leegyszerűsítő tárgyalásukat. Arról már nem is beszélve, hogy a szerző úgy kezeli az emberi jogok kérdését, mintha azok abszolút módon a világ minden táján egyaránt teret nyertek volna, és nem vet számot a történeti mellett a kulturális kontextusokkal sem.

Az emberi jogok természetesen egyetemesek, de az „emberi jogok” kifejezést nem kezelhetjük mindenhol és mindenkor egyféleképpen. Korábban sem kezelték, és mi sem kezelhetjük így. Amikor Hannah Arendt a „jog ahhoz, hogy jogaink legyenek” elméletét fejti ki, az emberi jogok egyik leginkább szembetűnő tulajdonságának éppen azt nevezi, hogy az emberi jogok érvényesülése mindig politikai közösségeket feltételez, e politikai közösségek pedig minden esetben eltérnek egymástól, ahogyan az egyes emberi jogokról alkotott felfogások is különbségeket mutathatnak más és más közösségek felfogásában. „Az ember […] a politikában […] csak az egyenlő jogokban létezik – vagy válik valósággá –, amelyeket a legkülönbözőbbek egymásnak garantálnak – olvassuk Arendt Bevezetés a politikába című írásában. – A jogi egyenlőség igényének szabad akaratból történő garantálásában és jóváhagyásában azt ismerik el, hogy az emberek pluralitása – az ember megteremtésének köszönheti létezését.”

Az emberi jogok, ahogyan az emberi jogokon alapuló közösségek is plurálisak és nem olyan abszolút és kirekesztő értelműek, ahogyan azt Miskolczy leírja. Hiszen éppen ez az emberi jogok lényege; lehetőséget adni arra, hogy a közösség előtt szabadon megnyilvánulhassunk, és szabadon cselekedjünk. Mi sem mutatja jobban a felvilágosodás  és az emberi jogok csodáját, mint az, hogy szabadon vitatkozhatunk a felvilágosodás egyik legfontosabb ideáljának lényegén. Valóban olyan szörnyű volna az emberi jogok kora? Nem kéne összevetni csupán a harminc évvel ezelőtti viszonyokkal?

A béke, az amerikai polgárháború tengerész áldozatainak emlékműve Washingtonban (1877–1878), fent a Fájdalom és a Történelem, lent a Győzelem allegóriájával

 

Ugyancsak tévedés az Amerikai Egyesült Államok alkotmányára úgy tekinteni, mint valamiféle szabadkőműves csinálmányra. Ez egyrészt úgy tetszhet, megengedi a szabadkőművesről szóló összeesküvés-elméleteket, amelyeket jobb a Miskolczy által leírt, világtól elidegenedett „gnosztikusokra” hagynunk. Az amerikai alkotmány meghatározó eszméit illetően pedig helyesebb a szövegezőinek tulajdon véleményéből kiindulnunk, például Alexander Hamiltonnak, John Jaynek és James Madisonnak A föderalista címen ismert tanulmányaiból, az amerikai alkotmánytörténet főbb iskoláiból, az amerikai konzervativizmus kiválóságai, például Russell Kirk műveiből, illetve az olyan külső megfigyelők írásaiból, mint Max Weber vagy Alexis de Tocqueville.

Ha ezt tesszük, nem szabadkőműves fantazmagóriákat, hanem döntően mély keresztyén hitet, hagyományos protestáns elveket találunk.

Az alkotmányozó atyákra valóban hatott a deista, klerikálisellenes Thomas Paine is, de leginkább a katolikusellenessége, nem pedig a szekularizmusa révén. Állam és egyház szétválasztását nem a szekularizmus, nem az istentelenség, hanem a vallásszabadság tette szükségessé. Kétségtelen tény, az alapító atyák tizede szabadkőműves volt, de nem mutatható ki az amerikai alkotmányos berendezkedésben semmilyen szabadkőműves tétel. A dolláron ott van ugyan a szabadkőművesek által is használt Gondviselés-jelkép (szem a háromszögben), de nem azért, mert az szabadkőműves lett volna, hanem azért, mert az ősi keresztény szimbólumot kedvelte a klasszicizáló kor.

Már a felvilágosodás időszakában óriási különbségek mutatkoztak az emberi jogokkal kapcsolatos felfogások között. Arendt A forradalom című könyvében rávilágít arra, hogy az amerikai és a francia forradalom céljai közötti különbségek két egymástól teljesen eltérő szabadságjogi szemlélethez is vezettek. Ehhez természetesen nagyban hozzájárult az is, hogy az amerikai szabadságjogi felfogás főként az angol hagyományokból táplálkozott, így alapvetően a „rights of the Englishmen” szemléletéből indult ki. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az amerikai alkotmány a francia Polgári és Politikai Jogok Nyilatkozatával szemben nem lépett fel egyetemes igénnyel, az abban szereplő szabadságjogokat kizárólag az amerikai állampolgárok számára biztosította. Az amerikai szabadságjogi szemlélet – miután már létező alkotmányos hagyományt adaptált – a helyi viszonyoknak megfelelően független tudott maradni a mindenkori hatalomtól, míg

a francia vállalás mintha túlságosan sokat szeretett volna egyszerre elérni anélkül, hogy mögötte állt volna az a középkor hajnaláig visszamenő organikus fejlődéstörténet, amelyet brit hagyományuk révén az amerikaiak a magukénak tudhattak és tudnak.

III.

Végül a „Biblia eredeti értelmének kiforgatása” aligha azonosítható a kereszténység hanyatlásával, hiszen a kereszténység kibontakozása egyet jelentett a Biblia eredeti értelmének sokszínű, olykor egymásnak ellentmondó magyarázataival. Természetesen meg lehet ütközni új keletű nemi szokások bibliai igazolásán, a Szentírásba való beleolvasásán, vitatni ezt lehet is és kell is, de a Biblia önigazolásul való használata, végső soron több értelmezése – ha vitatható is – egyáltalán nem jelent egyet a kereszténység bomlásával. Nem kötelező a történeti-kritikai bibliaértelmezés megállapításait elfogadni, de arra mindenképpen rávilágítanak, hogy a Biblia „eredeti értelme” koronként változott, és a kereszténység mégis megmaradt.

Marcus J. Borg amerikai teológus The Heart of Christianity (A keresztyénség lényege) című könyvében a Biblia értelmezésének a „korábbi” és a „kibontakozó” paradigmáját különbözteti meg, mely kettő nyugodtan megférhet egymás mellett. A korábbi paradigma hívei a „Bibliát isteni terméknek tekintik, hitük szerint a Biblia Istentől jön, és ebben nem hasonlít semmilyen más könyvre, mert ez Isten egyedüli kinyilatkoztatása”. Borg egyúttal rámutat arra, hogy a bibliai tévedhetetlenség elve éppenséggel a felvilágosodáshoz kötődik, hiszen a Biblia kizárólagosan szó szerinti, „eredeti” értelmezéséhez való ragaszkodás (mindaz, ami a Bibliában van, tényszerűen igaz) a modernitásra adott elutasító válaszként született. Csakhogy „nem ez teszi »a  keresztény hagyományt«, csupán része és meglehetősen új, a modernitással való néhány százados konfliktusban formált módja a hagyomány értelmezésének, valójában modern termék”.

A „kibontakozó paradigma” szerint  „a Biblia két ősi közösség, az ókori Izrael és a korai keresztény mozgalom történelmi terméke. […] Nem nagyon foglalkozik a Biblia történeteinek történelmi tényszerűségével, sokkal inkább azok jelentésével. […] Azt kérdezi: »Akár így történt, akár nem, mit mond ez a történet? Milyen jelentése van számunkra?« […] a Bibliát a szent szempontjából szemléli, vagyis a Biblia azon képessége foglalkoztatja, hogy miként közvetíti a szentet.”

Ha a Biblia eltérő értelmezési hagyományait nem ismerjük el, nemcsak a kereszténység különböző felekezeteinek, hanem adott felekezeten belül a különböző áramlatoknak vagy iskoláknak a létjogosultságát is kétségbe vonjuk. Erre a fajta gnoszticizmusra aligha van szükségünk.

A nap híreit olvasva biztos vagyok abban, hogy válságkorban élünk. Abban is biztos vagyok, hogy sokan vitatni fogják az általam leírtak érvényességét. Ez azonban nem baj, sőt, kívánatos dolog. Ha van követésre érdemes eszme, amelyért hálásak lehetünk a felvilágosodásnak és az emberi jogoknak, akkor az a véleménynyilvánítás szabadsága. A szabad kritika jogából sosem engedhetünk, de ehhez szükség van a keresztényi szeretet gyakorlására is, amely szükségszerűen a megértésre való törekvésre és folyamatos párbeszédre késztet a velünk egyet nem értőkkel.  Én ezért a megértő szeretetért imádkozom. Hiszem, hogy ez vezethet ki minket „korunk válságából”.

Borítókép: A washingtoni Béke-emlékmű (részlet)