Az Ember színre lépésével kezdődött korunk válsága, és az emberrel ér véget. De szakaszolható, és ami ma szivárványszínekben zajlik az előtérben, az – ha tetszik, ha nem – zsidó-keresztény civilizációnk szerves fejleménye. Szemfényvesztésnek mondják sokan, míg mások az emberi jogok kiteljesedésének. Mindenkinek igaza van – a maga mértéke szerint. Ha Rousseau-t olvassuk, azt hinnénk, hogy az 1760-as években indult az, ami ma oly látványosan kiteljesedik: „Minden jó, ami a dolgok teremtőjének kezeiből kikerül, és minden megromlik az ember kezei között. Az ember arra kényszerít egy darab földet, hogy egy másik darab föld termését táplálja; arra kényszerít egy fát, hogy egy másik fa termését hordozza; összekeveri és összezavarja az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja a kutyáját, a lovát, a rabszolgáját; mindent felforgat; mindent eltorzít; szereti, ami torz; semmit sem akar úgy elfogadni, ahogy a természet teremtette, az embert sem, ezt be kell idomítani számára, mint a lovat, divatosra kell nyesni, mint a kerti fát” (saját fordításom). Mondhatnánk, hogy ez még csak a kísérletező ember játéka, ugyanakkor a rossz közérzet és az egzotikum iránti igény folyománya. De az, ami szemünk előtt zajlik, az a gnózis egyik – eddig leglátványosabb – formája.

Hogy mi a gnózis, annak irodalma tengernyi. Értelmezése és értékelése sokféle. Bár Albert Camus a gnózist „szörnyű kereszténység”-nek tartotta, a keresztény lexikonok egyfajta megértéssel határozzák meg, mondván: „kegyelemtől áthatott ismeret, amely által az ember hitében megéli Isten fölfoghatatlan szeretetét”, hogy a Magyar Katolikus Lexikont idézzem, majd jelzik, hogy a gnoszticizmust a hivatalos egyházak eretnekségnek tekintették és üldözték. Éspedig azért, mert a gnosztikusok a földi-fizikai világot egy rossz isten művének tartották, míg az emberi szellemben a jó istennek nemcsak alkotását, hanem egyenesen egy részét, és ezért az ember önmegváltásra képes, mert újra egyesülhet ezzel a jó istennel. A gnoszisz görög szó elsősorban megismerést jelent, de igei alakja, a ginoszko már az ógörögöknél is, de a héber Biblia Septuaginta-fordításában is azt jelenti: közösül. „Az ember megismerte feleségét, Évát” – olvassuk a Teremtés könyvében. Ez a fajta különleges tudás sarkallhatott némely romantikust a coitusból kultuszt csinálni. De honi soit qui mal y pense (’huncut, aki rosszra gondol’), vagy a rossz helyett a jóra, és e gondolkodás közben könnyen elveszhetünk az ezoterikus spekulációk ködfelhőiben.

Umberto Eco viszont hamar lehoz a földre, amikor így ír:

„A gnosztikus száműzve érzi magát a világban, úgy érzi, hogy áldozata a tulajdon testének, amely sírja és börtöne. Belévettetett a világba, ki kell kerülnie valahogyan. Létezni rossz.

De tudjuk, hogy minél frusztráltabb valaki, annál hajlamosabb rá, hogy mindenhatónak képzelje magát. A gnosztikus tehát úgy tekint magára, mint egy szikrányi istenségre, amely átmenetileg, egy kozmikus összeesküvés folytán számkivettetésbe került. Ha sikerül megtérnie Istenhez, az ember nem csupán egyesül önnön princípiumával és eredetével, hanem hozzá is járul ugyanennek az eredetnek a feljavításához, az őstévedés alóli felszabadításához. Egy beteg világ rabjának, de egyúttal emberfeletti hatalom birtokosának is érzi magát az ember. Az istenség csak úgy ütheti helyre a kezdeti csorbát, ha igénybe veszi az ember segítségét. Így lesz a gnosztikus ember »Übermensch«, Szuperember.

Ennek az »Übermensch«-nek a hatalmát az jellemzi, hogy az üdvözüléshez a világ misztériumának a megismerése (a gnózis) útján lehet eljutni. Az üdvözülés minden reménye nélkül az anyag fogságában sínylődő hülozoistákkal szemben a pneumatikusok az igazság és így a megváltás egyedüli várományosai. A gnózis nem rabszolgáknak való vallás, mint a kereszténység, hanem az urak vallása. A gnosztikus feszeng, idegenül érzi magát a világban, és arisztokratikus megvetéssel sújtja a tömeget, felrója neki, hogy nem ismeri fel a világ negativitását; a gnosztikus egy világot felforgató, elpusztító végső eseményre, újjáteremtő katasztrófára vár.”

Vagy – fejtegeti Eco – megelégszik az összeesküvés-elméletekkel: „Talán elég itt a zsidók világ-összeesküvéséről szóló elméletre és Cion bölcseinek jegyzőkönyvére vagy a mccarthyzmusra utalni. »Racionális« hajlama a diktatúráknak, hogy megnevezzenek valamiféle külső ellenséget, amely a polgárok vesztét akarva összeesküvést sző, a polgárok pedig mindig »irracionális« hajlamról tesznek tanúbizonyságot, amikor elfogadják az összeesküvés gondolatát. A rosszat mindig valaki más teszi, és mi magunk sohasem tehetünk róla.” („Irracionalizmus tegnap és ma”, Barna Imre fordítása, Holmi, 1990. december)

A gnózis minden színárnyalatot magában foglal: a vöröstől a feketéig, Marxtól Hitlerig, sőt előtte a balkáni bogumil harcosoktól az albigensekig. És a gnosztikusok népes táborában olyan kifinomult lelkek is felbukkannak, mint Lukács György vagy Heidegger, akik megtalálták a maguk tömegeit és azok őket. Legalábbis a gnoszticizmusukat már sokan kimutatták. De azért, ha valaki jóindulatú, úgy vélheti, hogy a gnózis csak magyarázatot keres a Rossz jelenlétére. És ha Nietzsche valóságos bálvány a mi nagy gnosztikus filozófusunk, Schmitt Jenő Henrik számára, ennek tanítványa, Kepes Ferenc már közelebb áll szívünkhöz. Nem vállalt közösséget az egyébként ugyancsak gnosztikusnak tartott Leninnel, aki szerinte „Belzebubbal akarja kiűzni az ördögöt” (vö. Mt 12,27), és ennek nyomán „a szabad eszmények zúzógépei mögött vérvörösen kél a reakció napja”.

És amikor 1939-ben elszabadult a vita, „Mi a magyar?”, Kepes a magyar népmese világából merített erőt, miközben szerinte „Nyugatról vérgőzös logikai fogalmak fergetege közeledik, keletről a szépség marasztaló mámora fenyeget”. Ezzel szemben: „A magyar pásztor még ma is emlékeztet az ősi pásztorkirályokra, öntudata a szerves természet és a szerves belső élet finoman megfigyelt szilárd valóságaira épül.”

De hol van ez már? Viszi a Történelem, legalábbis a nyugati. Ennek lényege: a megváltás igénye, a dialektikája pedig az, aminek tanúi vagy éppen részesei vagyunk. Jézus Krisztus – némi egyszerűsítéssel – a túlvilági megváltás ígéretét hozta. A felvilágosodás a mennyországot le akarta hozni a földre, a túlvilági individualizmus korszakát felváltotta az e világi individualizmusé.
A Jóisten teremtette e világot, aki aztán visszavonult:

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
Amint elzúgtok lábaim alatt.

Hát igen, ki ne gyönyörködne felvilágosult íróink érzékenységén, ahogy az Ember fogalmát a mindaddig állatnak tartott parasztra kiterjesztették, és szekularizálták a kereszténységet, amelynek tanítását néhány elvadult ateista kivételével ugyanakkor megőrizték, főleg miután kemény megpróbáltatásokon kellett átmenniük. Az USA alkotmánya csodálatos foglalata ennek a szekularizált kereszténységnek, amelynek temploma
a szabadkőműves páholy. A dollár szabadkőműves címer, miként a nevezetes mitográfus, Joseph Campbell elmagyarázza. Rajta a világ legtökéletesebb építménye, a piramis két világ határán pompázik, előtte zöldellő mezők: az új világ, mögötte sivatag: az öreg kontinens. A megújulás azonban némi fáziseltolódásokkal elmaradt. A megváltás igénye azonban nem. Archetipikus, mondja Carl Gustav Jung. A fasizmus és a kommunizmus új megváltást ígért. Szó szerint. A fasiszta szóözön egyik kulcskifejezése lett a megváltás.
A kommunisták másképpen hirdették a világmegváltást. Lukács György még mint szelíd humanista, mintha valami gnosztikus kátéból mondta volna fel a leckét Lesznai Annának: „…az azonosság: a dolgok vágyódása saját teljesülésük után. Ha megváltódik a világ, azonos lesz Istennel, és meg is szűnik.” Lesznai visszarettent, és még inkább a folytatástól: „A megszűnés nem szörnyű, és a megváltás áldozatot követel”, és mindez: „Csekély ár a megváltásért.” Viszont Lesznai kérdésére: „Mi lesz a növényekkel és az állatokkal? Tudod, hogy én nem akarok nélkülük üdvözülni!”, a lukácsi válasz: „Még a kövek is üdvözülni fognak.” Aztán az imígyen csevegő Lukács 1915-ben már ezt írta egyik német barátjának, Paul Ernstnek:

„Itt – a lélek megmentéséhez éppen a lélek feláldozása szükséges: egy misztikus etika alapján kell kegyetlen reálpolitikussá válni, és megsérteni az abszolút parancsot, amely nem a képződményekkel [mármint a társadalmi és állami intézményekkel] szembeni kötelezettség, a »Ne ölj« parancsát.”

A kommunizmus gyilkolt is, aztán megbukott, de a kommunisták végül a maguk módján győztek. A fasiszták nem annyira, eleve pesszimisták voltak. Ezt jelzi Heidegger gnosztikus aranyköpése: Sein ohne Dasein (’ittlét nélküli lét’). A nagy tömeggyilkosság ennek valóságfedezete. De fel is ötlik Ádám kifakadása:

Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –
és erre válaszként az Úr szava:
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!

Egyre aktuálisabb. Valami olyasmi ütötte fel a fejét, ami Freud számára csemege lehetne, igaz keserű. Ő a vallást gyermekkori neurózisnak, illúziónak és egyben édes-keserű méregnek tekintette, és a logoszt – a beszédet, a gondolkodást, az észt – vallotta istenének, és hitt saját tudományában: „Illúzió volna azonban azt hinni, hogy mindazt, amit a tudomány nem tud nyújtani nekünk, valahonnan máshonnan megkapjuk.” Valójában valahonnan megkapja mindenki. A kiábrándult kommunista, Sinkó Ervin nem mástól, mint Jézus Krisztustól nyert vigaszt, miután Zoszima sztárec csodálatos tanítását elolvasta a Karamazovokban. Aki pedig végképpen nem érzi jól magát saját bőrében, azt hatalmába keríti a biológiai nemváltó megváltás igénye és gyakorlata. Új formát keres a megváltásra törő lélek. Ezt lehet szexuális forradalomnak nevezni, melynek szorgalmazói kiforgatják a Bibliát eredeti értelméből. Olykor pedig Rousseau-ra hivatkoznak, amikor azt deklarálják, hogy az ember az, aminek gondolja magát. Valójában az embervallás dialektikája révén a látványosan teret hódító biológiai gnózissal állunk szemben. Ez a gnózis már túl van a zsidó-keresztény kultúrán, hiszen a Bibliát megtagadja, ugyanakkor az embervallás radikálisai olyan tömegeket hoznak be, melyek végül a maguk szent könyvének előírásai birtokában „jótevőik” ellen fordulnak. Lehet spekulálni az okokon. Voltaire ismert mondásában – „Ha Isten nem létezne, ki kellene találni” – most netán sikerül Isten helyébe a Sátánt ültetni? És így még a mindent profitéhséggel magyarázó marxi magyarázkodás is jogos. De, ami fontosabb, egyelőre még lehet választani…

P. S.

Ezt a cikket még a pedofiltörvény elfogadása előtt írtam. Most a harmadik világháború küszöbén vigasztaljuk magunkat Voznyeszenszkij Beatnikek monológja című versével, mely Rab Zsuzsa fordításában ismert: 

Atom-esők szitálnak,
Rakétaállomás dörög.
Így köp rám a század?
Hát én meg rá köpök!

Kor, imádkozz!

És mi is a korral a békéért!

A szerző történész, az MTA doktora

Nyitókép: William Blake: Newton, metszet (c. 1795-1805)