Hatalmas kor- és kórkép, pazar tudományos önéletrajz ez a mű. Mondhatnánk: egy nyárspolgár vallomásai. Rosszul hangzik, de a nyárspolgár az, aki nyársával-lándzsájával áll ki az ostromlott vár védelmére. Magyarország az lett, a tudós pedig védte a várat. Az ostromlott vár komplexusa dolgozott benne. 1945-ben leomlottak a várfalak, és úgy érezte, hazai pályájának vége, a vád és önvád mardosásában hatalmába kerítette az evasionismus historicus. Az Alföld szülötteként, mondja megrázó vallomásának csattanójaként, vissza akart térni Felvidékre, amelyet mindig hazájának érzett. Őt, a középkori Turóc megye monográfusát nem a turócszentmártoni nagyatyai otthon vonzotta, ahol még indiánosdit játszottak, hanem a besztercebányai Mályusz-ház, amelynek utolsó tulajdonosa, a másik nagyapa, dr. Karl Mályusz Pestről még szlovákul írt haza. A kisgyermek Elemér csak néhány percet töltött ebben a nagyapai házban, még a szobákat sem nézte meg. Visszatartotta „az elszegényedett gyermek gőgje”. Ám az érett férfi a házban „nemzeti szimbólumot”, a szlovák „nép tettvágyának bizonyosságát” látja.

Egyre inkább megszállja az „elviselhetetlen vágyódás visszatérni az elhagyott anyához, aki olyan hű világot teremtett hű gyermekének, ahol a munka, a szorgalom, a tisztesség a boldogulás alapja”. És mint kiderül , először Szlovákiába, majd Csehországba akart áttelepedni. De akiknél tapogatódzott, hamar lerázták. Távozása megkésett olvasmányán, Illyés Gyulától A puszták népén múlott. E mű kiábrándította a parasztságba vetett hitéből, mert felfedte „a magyar szolgalelkűség gyökereit”, és kezébe adta volna a vándorbotot. Menekült volna a történelem elől, de csak képzeletben ment vissza a gyermekkor történelmi világába.

Míg Illyés a hajszálgyökerek kultuszával a nemzeti érzést tartotta ébren, Mályuszt a gyökerek keresése olykor oikophobiával, hongyűlölettel töltötte el. Különös iróniája ez a sorsnak, hiszen 1942–43-ban olyan népi nemzetet tartott eszményinek, amely „a néphez nem tartozók elkülönítésén” és a zsidó szellemiség kizárásán alapul. Ilyen politikai tévelygésre szokták mentegetésképpen mondani: bűne a koré. Az emlékező nem merengett el a nemzeti tragédia okain.
A maga antiszemita fantazmáival sem foglalkozott, pedig nem egy zsidó származású hallgatójával és munkatársával, mint például Halász Gáborral jó viszonyt ápolt. De azt elárulta, hogy Szekfű Gyula Három nemzedéke (1920) artikulálta számára „a zsidókérdés”-sel kapcsolatos gomolygó érzéseit, bár Szekfű fordulatáról is felszínesen írt. Igazában azon kesergett, hogy Szekfű csábításának engedve elvállalta A vörös emigráció megírását (1931, 2006), nevét együtt szerette volna látni a Mesterével, aki viszont szépen kilépett a vállalkozásból. Mályusz utóbb – amint egy ÁVO-s tisztnek elmondta – arra számított, hogy a kommunisták 1945-ben ott folytatják, ahol 1919-ben abbahagyták, és falhoz állítják. Igazolóbizottság elé citálták. Ennek határozata megbélyegezte, mondván, írásával a náci politika „agitációs eszközévé szegődött”, de elismerte, hogy „a legkiválóbb magyar történészek egyike”, és kifejezte a reményt, hogy tudományos munkáját folytatja. Folytatta is, de sokáig mostoha körülmények között.

Mályusz mindenből tanult valamit. 1956-ban el is utasította, hogy a marxisták bűneit kivizsgáló bizottság élére álljon. A jó ízlés mellett a tapasztalat vezette. „1918 óta utáltam az értelmiséget. Minél inkább ebbe tartoztam származásomnál, egész életemnél és munkámnál fogva, annál inkább.”

Ez öngyűlölet, de egész életében azzal próbált fölébe kerekedni, hogy a középrétegek és az ideemelkedő értelmiségiek szószólója volt. Elvetette a politikai radikalizmust. „A társadalmi fejlődést pedig a történelmi hagyományokat megszívlelendő értelmiség szerepének biztosításával lezárulónak” tekintette.
A hivatásos forradalmárok tevékenységét eleve károsnak tartotta, és abban bízott, mire a „proletárművelődés eszményeire építő világnézet uralomra” jut, addigra „beléje olvadhat a múlt minden megbecsülésre méltó értéke”. Ezt az életprogramot következetesen szolgálta.

Nem kétséges, élete tanulságait akarta feltárni. Ifjúkoráról szólva a középrétegek nagyszerű szociográfiáját adja. Közben ki-kiütközik a többé-kevésbé nagy vagy tiszteletre méltó kollégák nyomasztó kisszerűsége. Klebelsberg gróf az egyetlen, aki a korabeli szellemi táj fölé emelkedik. Miután elolvasta az ifjú történész cikkét, mely a Három nemzedék kronológiáját – joggal – bírálta, a miniszter megjegyezte: „Látom, fiam, maga nagyon nem szereti az én mágnásfajtámat. De igaza van, haszontalan népség az.” Most ne a későbbieken merengjünk el, hanem értékeljük, a miniszter olvasott, és beolvasott Mályusznak: „Fene reakciós ember volt az a Sándor Lipót” nádor, akinek reakciós fordulatát a fiatal történész Martinovics összeesküvő mozgalmával magyarázta. A mai napig sokan szemére vetik, hogy az, ahogyan az álnok papot jellemzi, Kun Bélára emlékeztet, egyébként némi okkal, mert zavaros időkben egy jól szervezett csoport könnyen megkaparinthatja a hatalmat. A minisztert azonban ez nem hatotta meg, az ő ítélete kiérleltebb politikai tapasztalatokon és érzéken nyugodott.

Persze ha az emlékiratban érintettek feltámadnának, előadhatnák a maguk mentségét, vagy megerősítenék azt, ami róluk szólt. Családi érintettség okán mondom: apósom, Makkai László mályuszi jellemzése tökéletes: „falánk”, sőt „kongresszhiéna” volt, aki a fogadáson ráveti magát a svédasztalra. Ami szellemi falánkságát illeti, három éjszakai alvásból egyet munkával töltött, és amikor harmincöt éves korában dokumentátorrá fokozták le, már komoly életművet mondhatott a magáénak. Erről Mályusz nem ír, pedig Makkai szerette és tisztelte egykori tanárát, de ha rendetlenkedni látta az epéjét, menekült előle…
1954-ben vették fel a Történettudományi Intézetbe, és mivel a történettudományt vezető klikket „nyomorult bagázs”-nak tartotta, intézeti tagságát árulásként élte meg, pedig ezzel az alkotás jobb lehetőségeit kapta meg. Csak ritkán tudott feloldódni, s mivel kerülte a vidám társaságot, nem hallott olyasmiről, hogy az általa lesújtóan jellemzett Barta István, amikor az amuri partizánokról kellett énekelni, teli torokból fújta az úri partizánokat.

Mályusz maga is tudta, hogy begubózónak tartják, talán ezért is jegyezte fel azokat a gesztusait, amelyek a benne rejlő emberi melegségről tettek tanúbizonyságot, például 56 után éppen a vidám társaságból kirekedt vezetőkkel ült egy asztalhoz. Mi tagadás, kiábrándító a mi világunk, bár a maga módján mulatságos is. Nem csoda, hogy a kiábrándult emlékező gyakran csak azt idézte fel, ami közvetlenül érintette. Az 1956-os bukaresti Hunyadi-konferenciát követő gyulafehérvári koszorúzást leírta. Meghatotta, hogy láthatta Márton Áront, „a meggyőződéséért börtönt is szenvedett kiváló embert, aki példa lehet arra, mint növeli a hivatás vállalása egymás szemében mintaképpé a tiszta jellemet”. De a székesegyház kapujában mondott beszédéről szót sem ejtett, márpedig annak kemény ideológiai töltete volt, amikor többek között azt jelezte, hogy a történészviták ellenére „az eszméket, melyeknek Hunyadi János kivételes hőse és képviselője volt, mind a két nemzet magáénak vallotta”. Azt lejegyezte Mályusz, hogy míg a püspök őt barátságosan üdvözölte, a többieket csak tudomásul vette, mint ezt az őt korábban marxizmusra kioktató kolléga, Székely György keserűen nyugtázta. Csakhogy ez utóbbira szemléletformáló, pozitív benyomást tett az idézett beszéd és látvány.

Nem szívderítő olvasmány Mályusz emlékirata: a tollát gyakran a rivalizációs düh vezette.

Műve mégis a nagy emlékiratok közé tartozik. Rousseau Vallomásaiban a hazugság a legérdekesebb, Goethe Költészet és igazságában az emlékezet átstilizálása, Mályusznál az őszinteség és a történeti érzék.

A sebek nyaldosása persze érthető. Hiszen akadt olyan kolléga, aki élete végéig lépten-nyomon fasisztázta, gondosan elfeledve a náci imperializmusról kifejtett kritikáját. Mégis, aki járt a Levéltárba, és olvasott tőle, a szakma szent öregjeként tekintett rá – a szenteknek kijáró borzongással. És ki gondolta volna, hogy a fáradhatatlan kutató közben írta, és állandóan betoldásokkal gazdagította emlékezéseit, ugyancsak szem- és elmetornáztató munkát adva a szerkesztőnek, Soós Istvánnak, aki bár éveken keresztül segédkezett az Öreg tudományos munkájában, de sem neki, sem másnak fogalma sem volt arról, hogy közben a gyermekkortól szőtte-szövögette az idő fonalát egészen 1958-ig. Az emlékirat vége keserű, pedig írójának tudományos munkássága megint termőre fordult. És humorrá szelídült szarkazmussal jegyezhette meg egy-egy intézeti vitán, hogy „én, mint úgynevezett polgári történész, ezt már harminc évvel ezelőtt megírtam”. És csak találgathatjuk, ha folytatta volna emlékezéseit, mit írt volna arról, amire nem szívesen emlékezett…