A mai Európa egyik legnagyobb kiterjedésű állama, egyben legnépesebb szomszédunk három évtizede önállósult. Eredetét a történelmi régiókon keresztül követhetjük nyomon. A Kijevi Rusz, a keleti szlávok közös állama mongol dúlás áldozatává lett. A helyébe lépő Arany Horda utódállamai, különösen a Krími Kánság évszázadokon át szerepet játszott a sztyeppei népek és államok életében. Az ukránság elődei, a határvédő, szabadon portyázó kozákok közt akadtak krími tatárok is, akik szintén a sztyeppei senkiföldjére szöktek. A kozákság a XVII–XVIII. században emelkedik fel, amikor a félig szabad, félig a szomszédos nagyhatalmak ellenőrizte területeken megőrizték privilégiumaikat. Az ukrán államszervezés újabb lehetősége az első világháború utáni orosz polgárháborús időszakban merült fel, de a kísérlet nem járt sikerrel.

Az ukrán nemzeti eszme megjelenését a legtöbb mai történésszel együtt a szerzők főleg a XVII. századi kozák mozgalmakhoz kötik.

A litván és az osztrák uralom nem, de a lengyel és az orosz annál inkább kétségbe vonta az ukránok különállását, és ezzel mindmáig meghatározta az ukrán fejlődést, miként a mostani háborúból is kitűnik.

Legneuralgikusabb pontja az ukrán történetírásnak a földrajzi és néprajzi terminológia. Az ukrán népnév maga is a XIX. században terjedt el. A galíciai keleti szláv népesség sokáig nem is használta. Helyette a Rusz származékaival, a latin „rutén” és a szláv „ruszin” szóval élt, utalva a korábbi Vörös (Kijevi) Ruszra, illetve a későbbi lengyel–litván nemzetközösség (Rzeczpospolita) egyik részére, a Lviv/Lemberg-központú Rusz Fejedelemségre. Nyilvánvalóvá az 1830-as évektől válik, hogy az Orosz és a Habsburg Birodalomban élő ukránok egy néphez tartoznak, és mind a lengyelektől, mind az oroszoktól különböznek. Galícia, az „ukrán Piemont” lakói görögkatolikus voltuk és osztrák támogatottságuk miatt a lengyelektől határolódtak el. Az Orosz Birodalomban az ukránok nemzeti ébredését főként társadalmi státusuk határozta meg, értelmiségük szűk rétege miatt pedig nem volt ritka köztük a „kisorosz” (az önálló ukrán voltot tagadó orosz kifejezés) és orosz, a „kisorosz” és „lengyel” vegyes identitás.

Szergej Uvarov, „az ortodoxia, az autokrácia és a népiség” szent hármasának megfogalmazója már a XIX. század első felében megjegyezte, hogy

a „kisoroszok” sehogyan nem tudták elfelejteni a hetmanátusukat és a cárok elvette kozák privilégiumaikat.

Aligha véletlen, hogy e korszakra összpontosított a modern ukrán nemzetépítést mozgató történetírás.

Nem az orosztól alig különböző görögkeleti egyházi értelmiség, hanem inkább az újonnan alapított harkivi (1805) és kijevi (1834) egyetem oktatói és diákjai játszották a döntő szerepet az ukrán irodalmi nyelv formálásában és a nemzeti ébredésben a cári területen. Harkivban dolgozták ki 1927-ben az első ukrán helyesírási szabályzatot. Ám mindjárt 1933-ban, jelezve az ukrán nyelvpolitika viszontagságait, elkezdődött az ukrán nyelv és helyesírás közelítése az oroszhoz. 1991 után ismét a harkivi szabályzatot veszik alapul.

Az ukránok először a meglévő birodalmakon belüli autonómiában, majd az Orosz Birodalom föderalizálásában gondolkodtak, elvétve jelentek csak meg nagyravágyóbb tervek. A szellemileg már egységesülő ukrán nemzet az első világháború kezdetén a frontvonal mindkét oldalán találta magát. Sok ígéretet, kevés teljesítést kaptak a szembenálló felektől. Az 1917-es orosz forradalom, majd a központi hatalmak összeomlása hozta el az önálló cselekvés lehetőségét. 1918-ban már a független államiság sem tűnt irreálisnak, annál is inkább, mert a Kijevet megszálló németek és osztrák-magyarok is támogatták azt. Az 1917 és 1920 közötti polgárháborús években több államkoncepció merült fel, de végül Szovjet-Ukrajna valósult meg. Ez nyomasztotta, majd radikalizálta az ukránokat, amit a náci Németország ki is használt. Az ukránok helyzete sem Lengyelországban, sem a Szovjetunióban nem volt egyszerű, a jogállásuk sem volt egyforma. Gazdaságukat a háborúk tették tönkre, a jelentékeny zsidó lakosságot a vészkorszak majdnem teljesen elpusztította.

Mai napig éles viták folynak az 1932–1933. évi éhínség, a holodomor okairól, ukránellenes éléről, áldozatai számáról. Erről a szerzők így írnak: „A legelfogadottabb, hogy a két év alatt Szovjet-Ukrajna területén mintegy hétmilliónyian haltak éhen, és még hárommillióan Belarusz, a Kubány, a Volgamente és Kazahsztán területén. (…) lehetséges, hogy

a holodomor nem volt előre megtervezve, de ha már bekövetkezett, a hatalom tudatosan felhasználta politikai és ideológiai céljai érdekében, és éppen ezért genocídiumnak tekinthető.”

Mégis ellentmondásos az időszak megítélése: „Bár minden lényegi döntés Moszkvában született – olvassuk –, a szovjet tagköztársaság létrejötte korszakos jelentőségű, hiszen megteremtette a mai ukrán állam határait.” Ipari nagyhatalommá is vált. A bolsevikok az ukránosítás („gyökeresítés”) politikájával fejlesztették az ukrán kultúrát, az állam- és pártapparátusban növelték az ukrán etnikumúak számát. 1927-re az ügyintézés már hetven százalékban ukránul folyt.
E nemzeti fejlődésnek Sztálin drámaian, utódai kevésbé drasztikusan gátat vetettek. A nem ukrán Hruscsov Ukrajnát „politikai hazájának” tartotta, és gesztusképpen a Krím-félszigetet hozzácsatolta, és a pártban ukránosított. Az ukrán vagy belorusz származás sem a cárizmus, sem a szovjethatalom idején nem adott okot rendszeres diszkriminálásra feltétlen lojalitás esetén. Brezsnyev sem szakított ezzel a politikával, de ez nem jelentette az ukrán nyelv visszahelyezését a jogaiba. Jellemző két ukrán pártfőtitkár, Petro Seleszt és Volodimir Scserbickij magatartása. Seleszt Ukrajnában mindig anyanyelvén, ukránul beszélt, és hivatalos iratait is így készíttette. Scserbickij ukrán anyanyelvű létére áttért az oroszra, és az ukrán nacionalizmus elleni küzdelem élharcosának pozicionálta magát. Gazdasági téren azonban az elődjéhez hasonlóan ő is a megtermelt javakat Ukrajnában próbálta megtartani.

A rendszerváltozást a könyv a csernobili katasztrófa és a békés függetlenedés részletezésével mutatja be. A függetlenség első évtizedeit gazdaságilag nem tartja sikeresnek: az ország a posztszovjet oligarchikus „klánkapitalizmus” mintaországa lett, lakossága drámaian, majdnem tízmillióval csökkent.

A könyv komoly figyelmet szentel a regionális megközelítésnek, bár a régiók és a regionalizmus fogalma is dinamikusan változott. A középkorban és a kora újkorban a szerzők ezért külön kezelik Halics-Volhíniát, a Litván Nagyfejedelemséghez tartozó ukrán területeket, a Krími Kánság hatósugarában vergődő „vadmezőket” és Kárpátalját. A XVII–XVIII. században előtérbe került a Bal- és Jobb-parti Ukrajna fogalma, majd az osztrák Galícia és a Dnyeper menti területek megkülönböztetése. A különbségek túlhangsúlyozása nélkül a szerzők öt nagy régiót különböztetnek meg: a leginkább függetlenségi érzelmű nyugatit; az ország egyharmadára kiterjedő, leghomogénebb, a lakosság hatodát adó középsőt, a legjelentősebb mezőgazdasági övezetet; az etnikailag vegyes orosz-ukrán keletit, melyet a sűrűn lakott ipari nagyvárosok és a majdnem lakatlan, de mezőgazdaságilag kiváló sztyeppe kettőssége jellemez; és a szintén gyéren lakott, de nagy kikötővárosokkal rendelkező tengermelléket. Az utóbbi két térség lakossága eredetileg etnikailag nagyon tarka volt, de a XX. században homogenizálódott. Jelentős része az oroszt beszéli anyanyelvként, miközben ukrán az azonosságtudata.

Nem véletlen, hogy egy ilyen országról különböző megosztási és hasadási elméletek születtek, amelyeknek a kliséktől óvakodó szerzők külön fejezetet szenteltek. Nem tagadják a „két Ukrajnát” elkülönítő megközelítés jogosságát, de jelzik, hogy e koncepció általában az ukrán Nyugatot „hozza ki győztesnek”, és meglehetősen ignorálja a helyi társadalom törésvonalait. Ukrán szerzőkkel együtt elfogadhatatlannak tartják az etnolingvisztikai kritériumokra alapozott erkölcsi választóvonalakat. Nem lehet a polgári társadalmat és a demokráciát az ukrán ajkúsággal, a korrupciót, az árnyékgazdaságot és a rossz zenét pedig az orosz ajkúsággal azonosítani, illetve a két véglet, a Lviv/Lemberg és a Donyeck szembeállításából végső következtetéseket levonni.

Fedinec és társai munkájának alighanem legizgalmasabb részei a geopolitikáról, az integrációs és függetlenségi elképzelésekről, a befagyott konfliktuszónákról és a szomszédságpolitikáról szólnak. Ugyanakkor a szerzők mintha megérezték volna a közeledő tragédia előszelét, és talán éppen azért nem mentek bele a részletesebb elemzésbe, mert a háború átírja majd Ukrajna és az egész világ történetét. A remek könyvet bárki haszonnal
forgathatja, aki a mostani válságban el akar igazodni.

 

A szerző jogász-történész, az NKE tanára