A szuverén a császár
Julius „Caesar” a császár. Személynévből méltóságnév lett. Császár, Kaiser, Ceasar, Cesare (bár az olaszban inkább személynév, a méltóságnév inkább „imperatore”), szláv országokban „cár” (Oroszország, Bulgária, Szerbia stb.).
Európában a császár a Római Császárság megújítója: Nagy Károly (Charlemagne, Carlo Magno, Karl der Grosse, Karol Wielki), a magyar király méltóságnév a germánból cseh (ószláv) közvetítéssel érkezett: Karl (német) Kral – Károly (lengyelben: Król [ejtsd: „krul”], ami nem azonos „Karol”-lal [Wojtyła], de szintén azonos tőből fakadt).
Tehát a király a szuverén, ő a császár. Bár ezen mosolyognak a németek és különösen az osztrákok, akik máig nem értik, miért van az, hogy a magyarok annyira hangoztatják a „Magyar Királyság”-ot, amikor az része volt az „Osztrák Császárság”-nak, az pedig a Német-római Birodalom utódja (amely pedig a Római Császárság, Imperium Romanum utódja). Hét választófejedelem, közöttük a cseh király az, aki megválasztotta a „Kaiser”-t a Birodalom fénykorában.
A válasz az lehet, hogy a magyaroknak a király olyan, mint az osztrákoknak a császár.
Már azért is, mert István király nem akárki, ő az új Konstantin. Ahogy Nagy Konstantint az első Szilveszter pápa koronázta császárrá, úgy Istvánunknak II. Szilveszter pápa küldött (volna) koronát, így a magyar válasz. Konstantin császárnak elévülhetetlen érdemei vannak a kereszténység recepciója terén a Római Birodalomban, István királynak ugyancsak a magyar univerzum keretei között. Ezért István a magyarok császára, pontosabban szuverén királya.
István, a magyar szuverén
„Stephanus” a latinban, „Sztefanosz” a görögben. A görög olimpikonokat ékesítették babérkoszorúval: „sztephanosz”. A győztes római hadvezér fején is babérkoszorú volt. Nem véletlen, hogy annyira ragaszkodunk az első keresztény vértanú Szent István diakónus december 26-i liturgikus ünnepéhez, ahonnan még a karácsony – mely ünnep később alakult ki – sem tudta kitenni, mert ő volt a keresztények olimpikonja, győztes hadvezére: hitét megvallotta és úrrá lett a halál felett, nem a saját erejéből, hanem Annak erejéből, Akit megvallott: a Megváltó, Krisztus erejéből. Így lett babérkoszorúval megkoronázott. Így lett a latin „corona” szó görög előképe, a latin a görög megfelelője.
A két István szoros kapcsolata megoldja az első keresztény ezer esztendő hiányát a magyar hagyományban, mert a Királyban apostolutód áll elénk, aki egyházakat alapított.
A két István lelki kapcsolata egyben híd, amely feledteti annak szükségességét, hogy a Szent István-i magyar kereszténység eszmélődésekor érezzük annak szükségét, hogy vizsgáljuk az a tövet, az egyetemes, nyugati és keleti kereszténységet, amelybe a vessző, a magyar kereszténység beültetett.
Szent István emlékérem 1938-ban
„Stephanus”, a „Rex Ungrorum” így lett a protomártír, az első vértanú megfelelője: akit a pápa koronával ékesített és lett a magyarok protorexe, első (szent) királya. A protomártír a protorex védőszentje. Mindez Passau missziójának érdeme, mert neki köszönhetjük ezt a patrociniumot (védőszentet).
„Stefan” a magyar István király, „Szczepan” a protomártír a lengyelben. A lengyel még tudja, melyik idősebb, melyik volt előbb,
ebből a többször kiejtett névből lett lengyeles, a másik maradt latinos, németes.
Amikor azt mondom, hogy István, a király, azt is mondom, hogy István, az olimpikon, a győztes hadvezér, a szuverén,
ő Nagy Konstantin, ő Nagy Károly, nevében és személyében beteljesül a kétezer év előtt kezdődött előkészület,
a vértanú István kései „keresztfia”-ként, mint a Magyarok Királya. Egyben nem csupán magyar előképekre megy vissza, hanem magának a szónak az áthagyományozásában benne van a közép-európai történelem néhány főbb népe, így legalább a német és a cseh (ószláv).
Van-e más népnek ilyen Királya?
Nyitókép: Szent István király lovas szobra Makón; alkotói Kiss Jenő Ferenc és Györfi Lajos
