Spinoza Jézusa

Sade márki Juliette története, avagy a bűn virágzása című regényének első lapjain nincs semmi szadizmus a szó Krafft-Ebing-i értelmében. Az ezer oldalas bűnrévület elején a szerző leír néhány orgiát, hogy kiemelje hősnőjének szépségét és ösztönös romlottságát, és aligha meglepő, hogy Pentemont nevezetes párizsi kolostorát választja színhelyül. Juliette-et a rendház libertinus apátnője, a kitalált Delbène ejti meg. Eddig csak sade-i csáb.

Idézd fel újra és újra Spinoza nagy tételeit!

A regény elején Delbène és klikkje csak gyönyört okoz Juliette-nek, fájdalmat soha. Őrá hárul a regény első szadista bűntényének elkövetése. Nem sokkal a hátborzongató jelenet előtt Delbène ezt mondja fiatal pártfogoltjának: „Idézd fel újra és újra Spinoza nagy tételeit!”

A tekintet fennakad: Sade beteges regényének eleje a szerzetesszerű szabadgondolkodóra, Benedictus de Spinozára hivatkozik. Mi több, a végén a gyilkos és vérfertőző (és ami még rosszabb) antihősnő ezt mondja bűntársainak: „Maga az igazság, és csakis az igazság tárja fel a természet titkait, bármennyire is retteg az emberiség e kinyilatkoztatásoktól. Soha ne riadjon vissza a filozófia attól, hogy fölemelje a szavát!”

Spinozista regény?

Sade a Juliette-et nyilván filozófiai regénynek képzelte. És azzal, hogy Delbène-nel Spinozát idézteti meg, mintha abba a műfajba sorolná, amelyet Jonathan Israel spinozista regénynek nevez, vagyis olyan műnek, amely tudatosan a szabadgondolkodó hagyományromboló rendszeréből merít ihletet. Ezek szerint, ágaskodik föl bennünk a kérdés: Sade Juliette-jét – az istentagadó bűnimádat e komor summáját – valóban spinozistának kellene mondanunk?

Nem. De az, hogy miért nem mondhatjuk, hogy „BdS” — miként némely libertinusok nevezték – ihleti meg Sade-ot, az nem teljesen egyértelmű. Spinoza ugyanis mechanista és determinista gondolkodó. Ezért emlegeti a márki. Ateistaként, az „ateisták fejedelmeként” (princeps atheorum) hivatkozik rá. Csakhogy a filozófus elmélete az emberi felszabadulásról, amelyet ő maga üdvösségnek is nevez, homlokegyenest ellentmond Sade-nak. Ez részben azért van így, mert Spinoza nagyra tartja Jézust és a szeretet etikáját, míg Sade megveti mindkettőt.

Jézus nevével előhozakodni korántsem visszás

Jézus döntő hatást gyakorolt Spinozára. Az is figyelemre méltó, hogy a regény nem sokkal azután hozza szóba Jézust, hogy Delbène felszólítja a fiatal Juliette-et, hogy vésse eszébe Spinoza „tételeit”.

Sade Jézusa „alattomos kis csaló”, „unalmas hablatyoló”. A Juliette azt a szokását is a fejére olvassa, hogy erkölcsileg kétes alakokkal ül egy asztalhoz. Delbène lenézi azt, hogy „ribancokkal vacsorázik” (Sade részéről ez enyhén szólva álszent). „Mivel akarja elnyerni Jézus, hogy higgyek benne?” – kérdezi a hitetlen apátnő. „A szánalmasságával, a szegénységével, az imposztorságával.” És hol éri el a vesztét? „A keresztfán függve.” Röviden – mondja Delbène –: „Semmit sem hagytam ki a portréból, és nincs egyetlen olyan vonása sem, amely megmozgatná a lelket, vagy a szívhez szólna.”

A szélhámos

Sade Jézusa imposztor. Figyeljük meg a szót. Mert ezzel illeti Jézust Mózes és Mohamed mellett Európa hosszú XVIII. századának egyik legélesebb, titkos szövege, Az értekezés a három imposztorról. Mi több az irodalomtörténet sajátos fintora, hogy ez a keresztény- (zsidó- és iszlám-) ellenes szamizdat gyakran Spinoza élete és szelleme címmel keringett. Talán e divatos tévtulajdonításnak köszönhetően hihette Sade azt, hogy az ő imposztor Jézusát Spinoza inspirálta. De ha így volt, akkor ebben – mint annyi minden másban – Sade tévedett.

Étienne Balibar szerint Spinoza „igazi problémája” a botrányos Teológiai-politikai tanulmányban az, hogy „mit jelent a kereszténység”. Bár a kortárs francia filozófus nem részletezi, állítása kevésbé zavaró, ha felidézzük Spinoza jól dokumentált kapcsolatait a hollandiai szakadár keresztényekkel. Megfelelő súlyt kell fektetnünk arra a tényre, hogy Spinoza, ahogy Jacob Taubes megjegyzi, „a legnagyobb, megkülönböztetett tisztelettel beszél Pál apostolról”. Taubes nem téved – bár pontatlan. Spinoza ugyanis nem Tarsusi Pálról beszél a legnagyobb tisztelettel. A portugál-holland szabadgondolkodó a legnagyobb tisztelettel és következetesen Krisztusról értekezik.

Isten szája

Ráadásul Krisztusa az egyedüli, akit Spinoza „Isten szájá”-nak nevez. Vajon mit akar ezzel mondani a rendíthetetlenül naturalista filozófus, a Teológiai-politikai tanulmány és az Etika szerzője?

 

A Teológiai-politikai tanulmány első kiadásának (1670) címoldala; kiadóként a hamburgi Henricus Künrathot tünteti föl, de ez a szerzőt védő hamis közlés, valójában az amszterdami Jan Rieuwertsz adta ki

Először is azt érdemes megjegyezni, hogy Spinoza finoman szembeállítja Mózest és Krisztust. Az előbbit „a legfőbb prófétának”, Jézust pedig a tudós barát, Ehrenfried Walther von Tschirnhaus tanúsága szerint beszélgetésben „a legfőbb filozófusnak” nevezte.  Mi tehát a különbségük? És miért egyedülálló Spinoza Jézusa? A Teológiai-politikai tanulmány első fejezetében ezt írja: „Azt állítom tehát, hogy Krisztust kivéve, mindenki csak a képzelet segítségével, azaz szavak és képek segítségével fogadta Isten kinyilatkoztatását, s ezért a prófétáláshoz nem tökéletesebb szellemre, hanem élénkebb képzeletre van szükség.”

Isten, avagy a Természet hangja

Spinoza szerint Mózesnél és az ószövetségi prófétáknál a prófétálást az emberi képzelőerő hajtja. A próféták „kétségkívül úgy látták Istent – érvel a bölcselő –, ahogyan el szokták képzelni”. Krisztus ihletét azonban mintha más forrásra vezetné vissza „Mert Krisztus – mint írja a Tanulmányban – nem annyira próféta volt, mint inkább Isten szája.” Ha pedig Spinoza Jézusa „Isten szája” és „a legfőbb filozófus”, akkor mondásait bizonyára a „Deus sive natura” (’Isten, avagy a Természet’) sajátos felfogása ihlette, vagyis az ész (nem pedig a képzelet).

Az ész és a képzelet közötti eme különbségtétel vezet minket Spinoza Tanulmányának egyik legrejtélyesebb passzusához: „Nem hiszem ezért, hogy bárki is, mások közül kiemelkedve, ilyen tökéletességre jutott volna, kivéve Krisztust, mert ő szavak vagy látomások nélkül, közvetlenül ismerte meg Isten határozatait, amelyek üdvösségre vezetik az embereket… S ezért Krisztus hangját éppúgy, mint azt, amelyet Mózes hallott, Isten hangjának lehet nevezni…  Ennélfogva, ha Mózes színről színre beszélt Istennel, ahogyan férfi a barátjával szokott beszélni, azaz két test közvetítésével, akkor Krisztus szellemről szellemre beszélt Istennel.”

Az lehet ennek a titokzatos jelentése, hogy a Szentírás Jézus-alakja (vagy nem alakja) Spinoza szerint legjellemzőbben nem más, mint Isten.

Ne feledjük: Spinoza nem hisz semmi másban, mint Jézus rendkívüli ember voltában. Egyáltalán nem győzték meg a „megtestesülés” keresztény tanításai (csak annyit kockáztat meg róluk a Tanulmányban: „nem értem” őket). Mi több, ő csak úgy tudja felfogni Istent, mint a tökéletes és végtelen, mindent teremtő Természetet. Ha „Krisztus hangját éppúgy, mint azt, amelyet Mózes hallott, Isten hangjának lehet nevezni”, és ha Spinoza ezt gondolja (márpedig szerintem igen), akkor a mondat úgy is átfogalmazható, hogy kevésbé legyen misztikus: „Krisztus hangját éppúgy, mint azt, amelyet Mózes hallott, a Természet hangjának lehet nevezni.”

Igen ám, de mit jelentene ez? Azt, hogy olyan hangon beszélhetett Jézus, amelyet Spinoza – akár egyetértünk vele, akár nem – a Természet hangjának tekintett? Azt, hogy egykor Mózes is hallhatta a Természetnek ezt a hangját? Akármilyen homályos is, komolyan kell-e vennünk Spinozának ezt a gondolatát, végtére körülötte forgott a modern Európa egyik legnyugtalanítóbb szövege?

Minden Istenben van

Így szól a posztumusz Etika elejének ünnepelt tana: „Minden, ami van, Istenben van, s Isten nélkül semmi sem lehet és nem fogható fel.” Ezen pedig mást nem érthet, mint ezt: „Minden, ami van, a Természetben van, s a Természet nélkül semmi sem lehet és nem fogható fel.” És olybá vette a szabadgondolkodó, hogy Pál apostol is ezt hitte. „Azt, hogy minden Istenben van, és Istenben mozog – írja egyik levelében –, magam is Pállal együtt vallom.”

Spinoza Pál athéni beszédére utal, ahol az apostol „pogány” költőkre hivatkozik, hogy az akkor még új keresztény érvet alátámassza: „Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy költőitek is mondják: »Mi is az ő nemzetségéből valók vagyunk.«” (ApCsel 17,28). Spinoza szerint mind Pál, mind „pogány” kútfői az „Isten, avagy a Természet”-ről beszélnek, akinek az ivadékai vagyunk. 

A szolgaság

De ha minden dolog Istenhez vagy a Természethez tartozik, akkor az „indulatok mérséklésében és megfékezésében” megnyilvánuló „emberi tehetetlenség” is, amely élet- vagy létállapotot, amelyet Spinoza „szolgaságnak” nevez. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a Tanulmány, ahol ezt olvassuk: „a többiek pedig, akiken az élvezetvágy uralkodik, elkárhoznak”. Miért kárhoznak el? Mert szolgaságban élnek.

A kérdésünk nem az, hogy meggyőző-e ez a gondolatmenet, hanem csak az, hogy általa megragadhatjuk-e a gondolati mélységet Spinozának Mózesről, Krisztusról és az „Isten, avagy a Természet” hangjáról szóló furcsa szövegében. Meg.

Spinoza szerint „a kívánság maga az emberi lényege”. Kívánó lényegünk miatt uralkodik el rajtunk „az élvezetvágy”, és kárhozunk el. De emiatt vágyakozunk a szabadulásra is. És mi szabadíthat fel minket – kérdezi Spinoza – az élvezetvágy uralma alól? És mi békíthet meg bennünket az „Istennel, avagy a Természettel”, vagyis a Lét teljességével?

Spinoza levele 1655. június 3-i keltezéssel, a Leideni Egyetem kézirattára 

 

Az üdvösség

Furcsa módon Spinoza válasza erre a kérdésre: a szeretet. „A felebarát szeretete” – írja – az egyetlen „életmód”, amelynek követésével az ő kifejezésével üdvözülhetünk. Első pillantásra ez nem tűnik meggyőzőnek. Mégis összhangban van azzal, amit Spinoza „az ész parancsának” nevez. Ezt olvassuk például az Etikájában: „Az emberek, mondom, nem kívánhatnak becsesebbet létük fenntartására, mint azt, hogy mindnyájan megegyezzenek minden dologra nézve, hogy… mindnyájan együttesen keressék mindnyájuk közös hasznát.” 

Mi akadályozza meg ezt az állapotot, amelyben „mindnyájan megegyeznek”? A gyűlölet. Ha pedig a gyűlölet egyszerre megront és szolgasorba dönt, akkor mi szabadít meg? Ez írja Spinoza ismét az Etikában: „Aki az ész vezetése szerint él, az tőle telhetőleg arra törekszik, hogy másnak őellene való gyűlöletét, haragját, lenézését stb. szeretettel, vagyis nemeslelkűséggel viszonozza.”

Az ész megszabadította emberről alkotott látomás bontakozik ki az Etika utolsó, szeretetről szóló oldalain. Opus magnumában később azt írja, hogy a mások szeretetére való törekvés, „jobbik részünk törekvése” azt jelenti, hogy összhangban akarunk lenni „az egész természet rendjével”. Másként szólva az emberi szeretet nem más, mint az „Isten, avagy a Természet” teljességének racionális utánzása. Ezt nevezi Spinoza „a szabadsághoz vezető útnak”.

A szeretetparancs

Vajon hallottunk-e már olyan parancsolatról, vetődik fel joggal a kérdés, hogy „szeretettel kell viszonozni mások gyűlöletét, haragját vagy megvetését„? És ha igen, hol hallhattuk ezt a „parancsolatot”, amelyet Spinoza az észnek (nem pedig a prófétai képzeletnek) tulajdonít? Vajon nem hasonló parancsolatot ismerünk-e Jézus hegyi beszédéből, amelyet Spinoza is idéz a Tanulmányban, és amelyet Jacques Derrida kiváló érzékkel „a szívről mondott beszédnek” nevezett? Ezt olvassuk a Máté evangéliumában: „Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is… Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,43–48)

Ismét hangsúlyozzuk, a kérdésünk nem az, hogy meggyőző-e ez a gondolatmenet, hanem csak az, hogy általa megragadhatjuk-e a gondolati mélységet Spinozának Mózesről, Krisztusról és az „Isten, avagy a Természet” hangjáról szóló furcsa szövegében. Ismét azt mondhatjuk, meg.

Mert bármit is gondolunk róla, a Jézus szorgalmazta „tökéletesség” nemcsak Istent, hanem a Természetet is utánozza. Az ég pedig, amely nem ítél meg sem „jót”, sem „gonoszt”, felfogható akár az „Isten, avagy a Természet” avant la lettre-jeként is, a kifejtett fogalom afféle előzményének. És ki utasít minket itt arra, hogy utánozzuk az „Istent, avagy a Természetet”? „Én mondom nektek” – szól Jézus. Vajon nem olyan hangon, amilyet Spinoza tulajdonít „Istennek, avagy a Természetnek”?

A magasztos és titokzatos én

Ebben áll a Spinoza Jézusának egyedisége. Az evangéliumok Jézust „rabbi”-nak (Jn 1,38) és „prófétá”-nak mondják (Mk 6,15). Ám a prófétákkal és rabbikkal, sőt az apostolokkal ellentétben Jézus gyakran magasztos és titokzatos „én”-ként beszél, amelyet akár az elpusztíthatatlan szubsztanciával, a spinozai „Istennel, avagy a Természetet”-tel lehet azonosítani (vagy összetéveszteni).

Mint már említettük, ennek semmi köze a megtestesülés keresztény tanításához. Csupán ahhoz van köze, hogy Spinoza szerint az evangéliumok „egyetemes vallást”, azaz „elsődlegesen természetes vallást” vázolnak fel. A „természetes vallás”, amelyet megannyi XVIII–XIX. századi elme szorgalmazott, nem tévesztendő össze a történelmi kereszténységgel vagy judaizmussal. Jóllehet bennük gyökerezik.

A szabadgondolkodó glosszája

Spinozát megdöbbenti, hogy az Újszövetség egy helyütt „Istent… – mint írja – egyedül a szeretettel magyarázza, s azt következteti, hogy valójában abban lakozik Isten és az ismeri őt, akiben szeretet van”. Jézus egyik tanítványának, Jánosnak tulajdonított levél néhány versére gondol, ahol ezt olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret…,  ismeri Istent…, az Isten szeretet.” (1Jn 4,7–8).

A szabadgondolkodó hogyan magyarázza ezt a verset? „Jeremiás, Mózes és János Isten ismeretét… – írja – röviden foglalják össze”, nevezetesen a szeretet ismeretének mondják.  Spinoza ezután Jeremiás prófétától idéz egy passzust, ahol Isten (avagy a Természet) hangja szól: „Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az ÚR, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön” (9,23–24). Ahogy ebből is kitűnik, a filozófus a szeretet etikai imperatívuszát (amely nem politikai imperatívusz) olyan könyvekből meríti, amelyeket a hagyomány – ha ő maga nem is – prófétáknak és apostoloknak tulajdonít. Ennek az imperatívusznak döntő szerepet tulajdonít mind a Tanulmányban, mind az Etikában.

Az utóbbi végén voltaképpen újrafogalmazza az idézett újszövetségi szakaszt. Jánoshoz hasonlóan ezt írja: „Isten amennyiben önmagát szereti, az embereket szereti.” Majd ismét: „Ebből világosan megértjük, miben áll üdvösségünk…,  nevezetesen: az Istennek az emberek iránt való szeretetében.” A filozófus a mózesi, jeremiási és jánosi prófétai szövegekben találja meg Isten, avagy a Természet szeretetét, illetve az ebből következő szabályt, hogy mi, emberek szeressünk egymást, de Jézus mondásaiból hallja ki ennek legracionálisabb megfogalmazását.

A legfőbb filozófus

Mindez aligha meríti ki azt, amit Spinoza radikális életműve elmond az Istennek az emberek iránt való szeretetéről. A szeretetről szóló kijelentései azonban megerősítik, hogy naturalista felfogásának Krisztusa egyedülálló. Jézus valóban Spinoza „legfőbb filozófusának” látszik.

Ezért írhatja, hogy az evangéliumok megosztó főszereplője „közvetlenül ismerte meg Isten határozatait, amelyek üdvösségre vezetik az embereket”. Isten határozatait az ész parancsolatainak is nevezi. És bár az ő Jézusa csak ember, Mózeshez, a prófétákhoz és az apostolokhoz hasonlóan, mégis kísérteties egyedülállósággal azt tanította, hogy a szeretet az Isten, avagy a Természet legfőbb határozata. És így azt is, hogy csak akkor remélhetünk igazi felszabadulást, ha „igyekszünk mások gyűlöletét, haragját és megvetését szeretettel viszonozni”.

Mi sem állhatna szögesebb ellentétben, mint Spinoza gondolkodása Sade felfogásával, már csak elhajló, mégis tiszteletteljes Jézus-fogalma miatt is. Az ikonikus zsidó szabadgondolkodó „Krisztus tetteiben és szenvedélyében” nem holmi téveszme történetét, hanem annak a felragyogásnak az emberi emlékét látta, amelyben Jézus értelme megvilágította az ősi vallásos képzeletet, és „az üdvösség útja” a szeretet egyetemes kérdésévé vált.

A szerző filozófus, a Danube Institute vendégkutatója

Fordította: Pásztor Péter

Nyítókép: Az amszterdami Spinoza-emlékmű a városháza előtt, Nicolas Dings alkotása; talapzatán a Tanulmány híres mondata: ,,Az állam célja tehát valójában a szabadság."

Az eredeti írás itt olvasható.