A rövid, tömör történeti összefoglalók előnye – írja az angol recenzens –, hogy az alapvető, a téma kutatói számára magától értetődő, de akadémiai munkák részletei között rejtőző összefüggésekre világítanak rá. Kiválóan példázza ezt mind Sir Rodric Braithwaite, mind Sheila Fitzpatrick nemrégiben megjelent rövid Oroszország-története. Braithwaite Nagy-Britannia moszkvai nagyköveteként szolgált a Szovjetunió összeomlásának időszakában, majd számos Oroszországról szóló könyvet jelentetett meg. Fitzpatrick pedig ausztrál történész, aki a hetvenes évek óta ír a szovjet oktatásról, kultúráról és politikáról.
Az utóbbi munkája a szovjet rendszer hetven évét tekinti át, és annak számos paradoxonát járja körül. Miként lehetséges az, hogy a bolsevik forradalmat az Orosz Birodalom által elnyomott kisebbségek, zsidók, lettek, grúzok és lengyelek közül kikerülő személyek vezették, hatalomra kerülésük mégis a birodalom újraszervezéséhez vezetett? Továbbá ott a gyakran elfelejtett tény,
a kegyetlen vérontások és a politikai elnyomás ellenére a szovjet korszakban a várható élettartam megduplázódott, az egyetemi diplomások száma pedig megötszöröződött.
Akik beleszülettek a szovjet rendszerbe, máshogy látták saját történelmüket, mint a nyugati megfigyelők. Eszerint az elmaradott Oroszország csodával határos módon a XX. század meghatározó szereplője lett, utat mutatott a világnak a szocializmus építésében, és szuperhatalommá vált. Majd mindez világos okok nélkül egyik napról a másikra odaveszett, a világ megbecsülésével és a cároktól örökölt birodalommal együtt. Hruscsov „titkos beszédét” pedig egyedül azért ismeri a nyugati világ ezen a néven, mert a pártvezetés megpróbálta megelőzni annak külföldre jutását. A Szovjetunión belül azonban széles körben terjesztették és tárgyalták a Sztálint elítélő beszédet.
Braithwaite munkája a teljes orosz történelmet átfogja, a Kijevi Rusztól Putyin inváziójáig. „Az oroszok lenyűgözőek – írja –, leleményesek, kreatívak, szentimentálisak, melegszívűek, nagylelkűek, a csökönyösségig bátrak, végtelenül kemények, gyakran fondorlatosak, brutálisak és könyörtelenek.” Egyértelmű rokonszenve mellett sem feledkezik meg az oroszok „mindent szétmaró pesszimizmusáról”, és az amiatti általános sértettségükről, hogy országukat nem érti és nem tiszteli a világ.
A könyv meghatározó motívuma, hogy milyen zűrzavaros súrlódásokat idézett elő az ország külsőségekben átvett nyugati kultúrája és az időről időre felerősödő miszticizmusa, tradicionalizmusa az elmúltc három évszázad során. „Kijöttünk a sötétségből a fényre – jelentette ki modernizációs programjáról Nagy Péter cár –; akik korábban nem ismertek minket, immár hódolattal járulnak elénk.” Ugyanakkor a XIX. századi de Custine márki utazásai során jegyezte fel, hogy Oroszországot a csak foltokban civilizált arisztokrácia jellemzi, amelynek tagjai őt „idomított medvékre” emlékezteti. A szlavofil történész Nyikolaj Karamzin szerint sajnálatos módon
Péter reformjai révén az oroszok a világ polgárai lettek, de részben megszűntek oroszoknak lenni. Vlagyimir Putyin – jegyzi meg Matthews – nyilván egyetért.
Braithwaite másik visszatérő motívuma: „a kiszámíthatatlan múlt”. Minden országnak van nemzeti narratívája, amely „tényekre, tények hamis emlékezetére és mítoszokra” épül. A modern világban mégis példátlan, ahogyan Putyin a történelmet kiforgatja elnyomó rendszerének és agressziójának alátámasztása érdekében.
Mindkét könyv olvasása közben óhatatlanul is arra keressük a választ, miért döntött Putyin Ukrajna megtámadása mellett, és hogyan reagál majd a rezsim az egyre súlyosabb gazdaság válságra és az esetleges katonai vereségre. Fitzpatrick számos tanulságos példát hoz fel arra, mennyire úrrá lett a téboly, az üldözési mánia a szovjet vezetésen: Sztálin, mint Hruscsovtól tudjuk, meg volt győződve, küszöbön áll a Szovjetunió elleni amerikai támadás. Továbbá a szovjet időszak jellemzője, a Nyugattal szembeni egyidejű kérkedés és alsóbbrendűség érzése újra általánossá vált.
A történész emlékeztet, milyen nagy utat járt be Putyin maga is.
„A történelem azt bizonyítja, hogy minden diktatúra, minden tekintélyelvű államforma átmeneti – mondta Putyin első beiktatási beszédében 2000-ben. – Csak a demokráciák lehetnek tartósak.”
Rámutat továbbá Fitzpatrick, hogy Putyin nem erőlteti rá elképzeléseit az orosz népre, a valóságban inkább ő tükrözi a társadalom régen bevett nézeteit. Egy 1999-ben készült kutatás eredménye szerint az oroszok hetvenegy százaléka hibának tartotta a Szovjetunió felbomlását. Egy 2017-es felmérés arról tanúskodik, hogy az oroszok majdnem fele „haragot, megvetést, undort és gyűlölet” érez Gorbacsov és Jelcin iránt, illetve arról, hogy a válaszadók Putyint, Sztálint és Lenint jelölték meg leginkább tisztelt orosz vezetőkként.
Fitzpatrick arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyugati szovjetológusok testületileg nem tartották valószínűnek a nyolcvaas évek elején a Szovjetunió összeomlását. Ahogy a leningrádi születésű, amerikai történész könyvének címe fogalmazott: „Minden örökre szólt, míg vége nem lett.” Talán van ebben figyelmeztetés: napjainkban az egyébként valóban példátlanul súlyos szankciók nem biztos, hogy megdöntik a rezsimet. Braithwaite a mai Oroszországot körülvevő történeti homályban azonban kis fénypászmát pillant meg: „Az eltökélt optimisták abban reménykedhetnek, hogy az ukrajnai háború sokkja megváltoztatja azt, ahogyan az oroszok saját múltjukra tekintenek, és megnyithatja őket egy más, konstruktívabb jövő felé.”
Owen Matthews novemberben jelenteti meg Overreach, a History of the Origins of the Russo–Ukrainian War (Túlterjeszkedés: az orosz–ukrán háború eredetének története) című munkáját a HarperCollinsnál.
Nyitókép: Az Orosz Fegyveres Erők temploma számára készült akheiropoiéton ('nem emberkéz alkotta') ikon felszentelése 2019 húsvétján a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban, a részvevők Szergej Sojgu honvédelmi miniszter, Vlagymir Putyin elnök és Kirill, minden oroszok pátriárkája - mindhárman a KGB-ben kezdték pályafutásukat
