A nyelv egyik nagy ellensége az írás. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: ugyebár, a kérdő mondat végére kérdőjelt teszünk. Na, ezt a kérdőjelt egyesek beszédben is jelezni akarják, ki akarják mondani a kérdőjelt, merthogy minden, ami le van írva, kiolvasandó. Ilyenkor jön elő az a bizonyos éneklő hanglejtés, amitől borsódzik a hátam: „Elmentél az üzletbe?”, hangzik el a kérdés, és a hiperkorrektségre törekvő ember az üzletbe végét annyira megemeli, mintha legalábbis Kiri Te Kanawa (tudják, az, akinek a hangját Az ötödik elem című filmben utánozzák) lenne. Azt tapasztalom, hogy egyre több operaénekes futkározik az utcákon, nem beszélve a kereskedelmi tévékről és rádiókról, ahol egyenesen elvárás annak lenni.
Így hallgatunk naponta egyre több operát, ocsmánynál ocsmányabb előadásban.
Ám nézzük csak, hogyan is kell ejteni az ominózus mondatot a mondat végi írásjel függvényében. Ha pont van a végén (Elmentél az üzletbe.), egyszerű: a hanglejtés ereszkedik. Ha kérdőjellel végződik (Elmentél az üzletbe?), akkor az Elmentél emelkedik, az üzletbe? ereszkedik. Ha csak annyit kérdünk, hogy Elmentél?, akkor nyilván az egész mondat hanglejtése emelkedő.
Szóval bonyolult ügy, az szent. Mondjuk az egész engem nem érint (és a magyar nyelvterület nagy részének beszélőit sem). Ugyanis létezik az -e kérdőszócska (újabban kérdőpartikula, bizonyára azért, mert így magyarosabb), amely gondjaink nagy részét megoldja, mi azt használjuk. Az Elmentél-e az üzletbe? hanglejtése ereszkedő, még véletlenül sem kell operaénekesnek lenni a kiejtéséhez. Ám, ahogy elnézem, a médiában ennek használata póriasnak számít, ezért a szájukra nem vennék, szerintem beszédtanárok a médiamunkásokat ennek kerülésére intik. Sajnos objektív magyarázata is van annak, hogy az -e kérdőszócska használata visszaszorul. A telefonok billentyűzete alapértelmezetten angolra van állítva, onnan meg egyszerűen túl bonyolult elérni a kötőjelt (át kell lépni a segédjelek oldalára). Ezért az én fejemben is megfordul, hogy kihagyjam az -e-t az üzeneteimből. (Kipróbáltam a magyar billentyűzetet is, de azzal az a gond, hogy úgy meg van rakva, mint a karácsonyfa.)
Aki azt gondolná, hogy ezzel ki is merítettük a nyelvnek az írás okozta kárait, téved.
Hogy mit el nem művelnek egyesek a felkiáltójel kapcsááán! Menj már el az üzletbeee! A beee-nél a beszélő felkapja a hangot és a vizet, eszébe jut, hogy már háromszor monda a férjnek avagy a gyermeknek, hogy vegyen tejet, de az csak húzza az időt, meg nem mozdulna a lusta dögje – ezért az idegességet kifejező mind a három felkiáltójelt kiejti az e meghosszabbításával. Mondjuk ennek meg is van az eredménye: a férj vagy a gyermek fejveszetten menekül a bégetés elől. Szóval a tanácsom az, hogy ezt a hanghordozást kizárólag akkor használjuk, ha Isten nevét nem akarjuk különféle cifra szövegkörnyezetben kiejteni.
A hanglejtés talajának sikamlóssá válása egyéb furcsaságokat is előhoz.
A rádióban gyakran hallunk olyan bemondókat és interjúalanyokat, akik a kijelentő mondat végén a hangsúlyt nem eresztik le. Ez vagy annak tudható be, hogy az illető így beszél, vagy pedig annak, hogy a rádiós szerkesztés során bizonyos szavakat, tagmondatokat kivágnak: „Elment az üzletbe, hogy tejet vegyen.” Ha innen a szerkesztőprogrammal a hogy tejet vegyen részt eltüntetik, akkor minden normális ember érzi, hogy onnan valami hiányzik, merthogy az üzletbe részt a beszélő lebegteti.
Mivel a rádióból ilyeneket lehet hallani, azonnal meg is jelent egy réteg, amelyik a kijelentő mondat végén nem ereszti le a hangsúlyt, s az ember várná, hogy még mondjon valamit. De az a továbbiakban meg sem mukkan. Az illetővel érdemes kesztyűs kézzel bánni, mert lehet, szegény azt sem tudja, melyik világon él, és fogalma sincs, hogy valamit ki akar jelenteni, kérdezni szeretne, vagy pedig csak egyet kiáltani. Csak úgy belemond valamit a világba. Végletes bizonytalanságával ablakot nyit a szorongatott létérzékelésére, és őrületbe kergeti a hallgatót. Mivel az illető inkább pszichológiai eset, semmint tudatos beszédrontó, inkább segítsünk neki, vigyük el egy lélekbúvárhoz.
A szerző ezen alcímen várja a tisztelt Olvasók észrevételeit: santhaattilab@gmail.com
