A koncertekről megjelent írások és a kottarecenziók két évszázadon át mutattak irányt a zeneszerzőknek, az előadóknak és a közönségnek. Kikristályosodtak az egyes publicisztikai műfajok, amelyek általában ötvöződtek is egymással: a tárgyilagos eseményleírások, az élménybeszámolók, a műismertetések, az elemző műbírálatok és az előadást sokoldalúan jellemző kritikák. És megvan a létjogosultságuk az olyan írásoknak is, amelyek a hangversenyélményből indulnak ki, de esszévé, önálló irodalmi alkotássá válnak. Az előadások és a művek analíziseit  egyre inkább egy erre szakosodó szakmai céh tagjai publikálták. Mára úgy tűnhet, hogy mindez a múlté, a zenekritika önjelölt bloggerek szórakozása lett, az igényes recenziók helyét pedig átvették a bulvármédia hírei.

Temetnünk kell-e a zenekritikát, ha már nem dicsérhetjük többé? – kérdezhetjük Antonius gyászbeszéde nyomán. A rendszerváltozástól kezdve napirenden van a kérdés, hogy létezik-e még egyáltalán, és ha nincs, amint azt sokan mondják, akkor miért van, és ha van, akkor  miért nincs. A zenekritikával kapcsolatban mindig is megfogalmazódtak bírálatok, a létezését vitató véleményeket azonban csak a 90-es évek hozták el. Farkas Ferenc nyilatkozta a Magyar Nemzetnek 1996 januárjában: „Nincs kritika, nincs hiteles visszajelzés, hogy merre tovább. […] Ha írnak is egy-egy koncertről, az gyakran oly sokára jelenik meg, hogy a hangversenyt már mindenki elfelejtette.” Egy fél évvel később hozzátette a Népszabadságban: „Nincs zenekritika, ez az, ami akadályozza, hogy a kortárs művekről kialakuljon a hallgatókban valamiféle vélemény. […] Helyettük nagyképű és fontoskodó tanulmányok jelennek meg napilapokban kritika helyett.” Kocsis Zoltán is hasonló képet festett 2007-ben a Népszavának adott interjújában: „Kritika? Olyan nincs. […] Annak idején, a hetvenes években a zenei hetek nyitókoncertjéről írt ugye a Népszabadságban Breuer János, a Népszavánál Rajk András, a Magyar Nemzetnél Pernye András és Pándi Marianne, a Magyar Hírlapnál Várnai Péter, de ott voltak még a hetilapok, a Muzsika, a Film-Színház-Muzsika, a Magyar Ifjúság, a Tükör, a Nők Lapja, össze lehetett gereblyézni halomnyi kritikát. […] A jó zenekritika megszűnt. […] Vannak bulvárszagú förmedvények, és van olyan áltudományos megközelítés, ami a kutyának sem kell.”

Már a műfaj definíciója is problémát vet fel: mit nevezhetünk zenekritikának és ki legyen a művelője. Az írások a megközelítésmódok és stiláris vonások széles választékából merítenek, és szinte lehetetlen meghúzni a határvonalat az objektív beszámoló, a szakszerű értékelés vagy a bulvár publicisztika között. Előfordul, hogy valaki csak az egyik vagy másik típust tartja egyedül üdvözítőnek. Benjamin Britten például így vélekedett Változatok egy kritikus témára című írásában (1952): „Amondó vagyok, testáljuk ezt a feladatot a mezei újságíróra, akit arra képeztek ki, hogy tárgyszerű tudósítást adjon egy hangversenyről: mely darabok hangzottak el, kiknek az előadásában, hogyan fogadta a műsort a közönség […] stb. Az érvekkel alátámasztott ítéleteket bízzuk a komoly kritikusra, akinek legalább egy hét vagy hónap határidőt, továbbá megfelelő terjedelmet kell adni.” Farkas Ferenc elsőként idézett interjújában viszont egy másik típust részesített előnyben: „Több zenekritikus összetéveszti a kritikát a műelemzéssel – tisztelet a kivételnek. Régen az volt a szokás, hogy az újságíró a koncert után leszaladt a Zeneakadémia portásfülkéjébe, felhívta telefonon a szerkesztőséget, ahol már várták a cikkét, és bediktálta a kritikáját. Az ember másnap beült a kávéházba, átböngészte a lapokat, és legalább tízben már olvashatott a koncertről. Jóval több friss, rövid, lényegretörő és jóindulatú zenekritikára lenne szükség, ami persze nem jelenti azt, hogy a rossz produkciókat nem kell elmarasztalni.”

A 90-es években előtérbe került másik alapkérdést már Britten is érintette írásában: „Kik legyenek a komoly kritikusok? Hangozzék bár önellentmondásnak, kimondom: ne a kritikusok! A kritikaírásnak nem szabad kenyérkereső foglalkozássá válnia. A zenetudósok? No, az már egészen más… Mindenesetre nem akarom, hogy létezzenek olyanok, akik rendszeres kritikai tevékenységet végeznek. A kritikaírás maradjon mellékfoglalkozás. […] Emiatt engedjük inkább nyilvánossághoz jutni a zeneszerzőt…”

A hazai sajtóban folytatott vitákban olyan vélemények kerekedtek felül, amelyek képzett zenetudósoktól várnák a műfaj művelését. A komoly, elemző írások azonban – különösen a kortárs vagy a régi zene területén – speciális ismereteket és rendszeresen végzett kutatótevékenységet igényelnek. Kárpáti János például egyik interjújában elmondta, hogy annak idején azért hagyott fel a kritikaírással, mivel azt hitelesen csak főfoglalkozásban tudta volna végezni. Szintén csak a műfaj rendszeres művelésével lehet eljutni arra – a máig példaértékű – szakmai-publicisztikai színvonalra, amely Kroó György írásait jellemezte. A kritikusok általa megjelenített típusa egyfajta álarcot ölt magára: ő az a kiválasztott, aki rajta tartja a kezét a zenei élet ütőerén, alapos ismerője a hagyománynak, a komponisták és előadóművészek korábbi produkcióinak, a nemzetközi folyamatoknak, ugyanis csak így tudja tágabb összefüggésekbe helyezni és értékelni az aktuális művet és előadást. Ráadásul, mintegy jutalomként, rejtett titkokba avatja be az olvasókat.

Az ilyen kritikus független, egyedül csak az általa vélt igazságot képviseli. Mentes minden kultúr- és zenepolitikai befolyástól, és bár kellő tapintattal fogalmaz, személyes érdekei, kapcsolatai miatt nem lehet megalkuvó. Ezért gyakran magányos, ahogy a nagy művészek is azok. Kroó György valamennyiünket figyelmeztetett a Zenetudományi Tanszakon, amikor a műfaj rejtelmeibe próbált bevezetni: ha a kritikaírást választjuk, le kell mondanunk a művészbarátokról. Igaza volt, hiszen ők viselik el tőlünk a legkevésbé az igazságot, vagy várják el a meg nem érdemelt dicséretet. Náluk csak egy megbírált műkritikus tud jobban megsértődni.

Egy-egy írás sohasem vizsgálható önmagában. A kritika műfaja csak úgy tudja teljesíteni a küldetését, ha kellő gyakorisággal jelenik meg. Csak akkor lehet átütő erejű, ha megvan belőle a kritikus tömeg – enélkül hiába van műbírálat, valójában nincs, hiszen hatástalan marad. Amint az elmúlt évek tapasztalata mutatja, a mennyiségi növekedés önmagában nem hoz megoldást: miután a nyomtatott lapokból fokozatosan eltűntek az elemző recenziók, a másfél évtizede menekülőutat kínáló interneten elszaporodtak az önjelölt zeneítészek. Az online médiában és a közösségi felületeken pedig bárki számára megnyílt a hozzászólás, ítéletalkotás lehetősége. Az írás illúziójával együtt pedig megteremtődött az olvasás illúziója is. Az olvasók számának növekedése ugyanis nem jelent feltétlenül valódi olvasottságot. Az internetes kattintás többnyire csak felületes rápillantást igazol, a mért számadatok pedig hiába mutatnak nagy látogatottságot, a kattintások jelentős részét nem a használók szándéka, hanem megfelelő algoritmusok alkalmazása biztosítja.

A műfaj társadalmi szerepének csökkenése már az internet térhódítása előtt, a 80-as években feltűnt. Breuer János a Magyar Nemzetnek adott interjújában elpanaszolta, hogy „a zenekritikusság ma nálunk nem pálya, nem exisztenciát adó foglalkozás – mint volt egykor –, hanem aligha több puszta hobbinál. […] Igen alacsony e munka társadalmi presztízse, súlya is a zenei életben. Ezért aztán nemigen akadnak komolyabb buktatói sem a pályának. Ma nem pofozzák meg a zenekritikust – enélkül persze elvagyok.” Azóta a helyzet nem javult, sőt, a negatív tendencia tovább folytatódott. Napjainkban már az online lapok esetében is az anyagi szempont érvényesül, többnyire olyan írásoknak adnak helyet, amelyek növelik a reklámok megtekintését. A főszerkesztők többsége – kényszerűségből – a kattintásszámok bűvöletében él, az olvasók pedig sajnos a zenekritikákra kattintanak a legritkábban.

A közelmúlt zenekritikájával kapcsolatban beszélhetnénk még az írásokban megjelenő témákról és vitákról, a műfaj bizonyos funkcióinak elvesztéséről (Marton Éva egyik interjújában például a tehetségek felfedezését és karrierjük építését hiányolta), a kritika válságának okairól vagy éppen a kritika kritikájáról, azokról az esetekről, amikor a felháborodott olvasók ragadtak tollat. Előfordult ugyanis, hogy zenei ismeretekkel alig rendelkező, de ügyes tollforgatók irányították magukra a figyelmet szenzációhajhász írásaikkal.

Reményre ad okot, hogy az online világból színvonalas kritikai portálok is kiemelkedtek, és bizonyították életrevalóságukat. Tehát úgy tűnik, vannak még, akik tovább őrzik a lángot, ezért amíg tehetjük, ne temessük, hanem éltessük és ápoljuk a zenekritika műfaját.