Tanárunk volt. Jó megjelenésű, Bárdossy Lászlóra emlékeztetett, és annak sorsából tanult. Kissé groteszk, keményvonalas „marxista” történész. Tudtuk, hogy névjegyére ráíratta a lófőszékelyt, elefántcsont sétapálcával járkált, azután fejest ugrott a Kommunista Pártba, és lódenkabátot öltött micisapkával, ahogy illett. Közben az ostrom alatt bombázáskor a pincében olyanokat mondott, hogy mindez azért van, mert felszabadítottuk a jobbágyokat. Kosáry Domokos ötven év távolából arra is emlékezett, hogy ugyanekkor Elekes olyasmit is eleresztett: „A jövőben Magyarországon politikával csak azok foglalkozzanak, akik régi nemességüket igazolni tudják.” Ezt elmesélték Andics Erzsébetnek, aki korábban a történészfront élharcosa volt, de 1956-ban az MTA Történettudományi Intézetbe száműzték egy időre, és éppen annak a Makkai Lászlónak lett a beosztottja, aki 1950-ben még úgy „vezekelt”, hogy csak laza ábécérendbe rakhatta a katalóguscédulákat az intézeti könyvtárban. Andics szerény volt, és jól dolgozott, viszont Elekest nem hagyta: „Az elvtárs megtért” – mondta a gonosz és igaz pletykákra. Kosárynak viszont nem bocsátott meg; intézeti munkáját azzal kezdte, hogy a folyosón kezét dörzsölve közölte: „Most van időm, lecsukatom.” Nem bocsátotta meg, hogy Kosáry Párizsban egy konferencián elmagyarázta neki, hogy mi a marxizmus.
Marxistát nem lehet büntetlenül marxizmusra tanítani.
1957-ben aztán két és fél évre egy gyalázatos koncepciós per nyomán Kosáryt bezárták. Talán nem illik mindezt felemlegetni, márpedig történetírásunk gondosan megíratlan történetéhez hozzátartozik – akár Elekes Lajos drámája.
Ugorjunk az időben. 1953 márciusában meghalt Sztálin, és még egy fél év sem kellett, történészeink nyolcnapos kongresszusukon négyezer hallgató jelenlétében megtárgyalták azt, „miként teljesítik a magyar történészek a reájuk bízott feladatot”. Elekes Lajosnak az előadások tanulságait összefoglaló referátumából idéztem, amit ma nem lehet némi rossz érzés nélkül olvasni. Képzelem, milyen lehetett megírni. Tiszta groteszk. Például az is, amit ebben a referátumban magáról vallott egyes szám harmadik személyben: „Az egyszerűsítésnek gyakori formája a maguk idején haladó mozgalmak, személyek korlátainak elhanyagolása. Nem mentes ettől Elekes Lajosnak Hunyadiról írt, honvédő hagyományainkat mozgósító erővel elevenítő munkája, mely a török háborúk kiváló hadvezérének korlátait megemlíti ugyan, de nem fejti ki részletesen.” Ezt a referátumot a helyzethez kellőképpen vonalasra sikerült hozzászólásban Kosáry vette górcső alá, pontosabban azt, ami abból kimaradt. Valóságos curriculum vitae: „Helyes, hogy a referátum többször is rámutat: a történetírásban itt hiányok vannak, erős önbírálatra van szükség. De vajon a valóságban alkalmazza-e? Látszólag alkalmazza. A szerző saját Hunyadi-könyvéről megállapítja, hogy a történelmi személyiség korlátait hiányosan ábrázolja. De lezáródik-e ezzel a kérdés? Elekes könyvének végén Hunyadi értékeléséről beszél a történeti irodalomban. Megérdemelt kritikában részesíti azokat a feudális és polgári szerzőket, akik Hunyadit a magyar »nagyhatalom«, a dunavölgyi magyar »hegemónia« balkáni hódító céljainak képviselőjeként ábrázolták. Itt saját korábbi munkái közül egyet sem idéz, de hivatkozik egy korábbi helyre, ahol Hunyadi származását tárgyalva, lábjegyzetben említi a Hunyadikérdésről írt tanulmányát, mint amely »bár állást foglalt a nacionalista történetírás egyes túlzó megnyilvánulásai ellen, lényegében maga is annak szempontjai szerint készült«. Megmondja tehát, hogy Hunyadi származását illetően revideálta álláspontját. A lényeges kérdés azonban nem Hunyadi származása, hanem Hunyadi politikai és katonai szerepe, a magyar nép és a déli-délkeleti szomszédnépek viszonya! Elekes könyve helyesen a veszélyt átérző népek, dolgozó tömegek összefogásáról beszél. De semmilyen említést nem tesz arról, hogy e probléma lényeges elemeivel: az egykori magyar–román viszonnyal, sőt Hunyadi ezzel kapcsolatos szerepével korábbi tanulmányokban is foglalkozott és azokban egészen más megállapításokat tett. Sietek hozzátenni: szinte természetes, hogy akkor másokat tett.”
Most jön a java, a képmutatás magasiskolája:
„Becsületesen meg kell vallani mindannyiunk nacionalista neveltetését, azt, hogy az akkori légkörben milyen nehéz volt attól eltávolodni, a hibákat felismerni. E jelenségeket az akkori konkrét történelmi feltételek között és nem kiragadva kell nézni. Ez mindannyiunkra áll. Sok mindent szeretnénk, ha másként írtunk volna. Helytelennek, hiábavalónak tartanám ezt most felróni. De helyes-e az, hogy most nem tesz említést arról, hogy korábbi álláspontja miben volt helytelen, és miért változtatta meg?
Ha valaki 1937–1944 között a részletes, nagy tanulmányok sorában foglalkozott: A magyar–román viszonnyal a Hunyadiak korában, A román államelmélet »magyar gyökereivel«, A román fejlődés alapvetésével, A vajdaságokkal a »dunatáji hegemónia korában«, A románok »történeti életterével«. A magyar–román államkapcsolatokkal a dunatáji magyar nagyhatalom korában; ha az itt részletesen előadottakat a magyar és idegen nyelvű cikkek egész sorában széles körben népszerűsíteni igyekezett; ha mindezekben a román államalakulást és kultúrát, városfejlődést stb. magyar hatásra vezette vissza (szerinte a magyar telepek biztosították még »a termelés egyenletességét« is); ha tehát valaki a németektől átvett Kulturgefällét a legmesszebbmenően alkalmazta román viszonylatban; ha mindezt a kérdés specialistájaként tárgyalta a Hunyadiak korában is; ha Hunyadi háborúi egyik fő célját abban látta, hogy Magyarország balkáni pozícióit akarta erősíteni, ha tehát valaki Hunyadi szerepével ilyen értelemben foglalkozott, akkor nézetem szerint a szokás is megkívánná, hogy eltérő, új előadásaiban korábbi nézetei változásáról is megemlékezzék. Hát még a marxista önkritika! De ő hallgat – csak a származást említi. Kis hibát hoz elő, hogy a nagyokat elhallgassa.”
Utoljára pedig ezt olvasta az egyik elhajló a másik fejére:
„Ami végül a referátumot illeti, javaslatom az, hogy az elmondottak értelmében alaposan át kell dolgozni. Most formailag harcosan követeli a bírálatot, önbírálatot stb., de a valóságban ezt nem érvényesíti. A problémákat nyílt szembenézés helyett szétoldja és legömbölyíti. Ez aligha az a forradalmi történetírás, a kérdések lényegének végsőkig következetes és merész feltárása, mely Lenin műveiben kapja meg az olvasót, ebből hiányzik az az igazság iránti szenvedély és harci kedv, amely nélkül a pártosság üres szólammá halványodik.”
Hosszan idéztem, hogy hosszan átérezhessük, milyen szerencsénk, hogy nem éltünk akkor. Apósom, Makkai László viszont élt, és kellő vidorsággal mesélte, ami kimaradt a jegyzőkönyvből, éspedig azt, hogy Kosáry kemény kritikájába azt is beleszőtte, hogy Elekes „felszállt a vonatra, és becsapta az ajtót mások orra előtt”. Értsd: Kosáry is fel akart szállni, csakhogy társutasként, márpedig ez nem ment, sziklaszilárdan kellett követni a párt ingadozásait. Elekes pedig rezzenéstelen arccal megköszönte a személyét ért dicséretet. Zsigmond László viszont kitálalt: „Személyekre való tekintet nélkül komoly bírálatra lenne szükség, mert így csak vonszoljuk a problémákat és azokkal együtt az egyes embereket is. A megoldás módja nem az, hogy Elekes elvtárssal Canossát járassunk”, Kosáry „elvtárs” tevékenységét is meg kellene vizsgálni. Jaj! Kínos hadművelet lett volna. Hiszen Kosáry 1943-as Magyarország történetében akadnak antiszemita közhelyek. Igaz, amikor az 1970-es években Nyugaton kiadták ezt a kompilációt, Szabad György szóvá tette, hogy miért maradtak benne a régi foltok, mire a szerző azzal védekezett, hogy nem tudott az újrakiadásról, és különben is Szekfű Gyula kényszerítette, csakhogy Szekfű ekkor már túl volt szelektív antiszemita korszakán. Viszont Elekes 1945–1946 előtti – elmarasztalt – munkássága csak tiszteletet érdemel. De előbb lássuk a bűnlajstromot.
Ősei valóban lófők voltak, akiket határőrségbe kényszerítettek, mert feltételes nemesként kezelték őket. Elekes származását tekintve távol állt még a dzsentritől is, és úgy tűnik, jó barátságot ápolt levéltáros kollégájával, Händel Bélával, aki minden rosszért a nemességet tette felelőssé. Ugyanakkor ő is kérte nemességének igazolását a zsidótörvények miatt.
Ezeket Elekes a maga módján elutasította, amikor a román történetírásról értekezve megvetéssel utal „korunk üres vérmisztikájára”. És elegáns stílusban mutatta be azt, ahogy három civilizáció: a sztyeppei kun-tatár, a balkáni szláv-bizánci és a közép-európai magyar, valamint a keleti és nyugati kereszténység erőterében kialakult a két román fejedelemség, uralkodóinak pedig kifinomult hintapolitikával kellett a fennmaradást biztosítaniuk. Kétségtelen, hogy Elekes a magyar hatásokat eltúlozta, de ez válasz lehetett arra, ahogy a román kollégák a magyarokat – több-kevesebb tapintattal – démonizálták. Azt a bizonyos Kulturgefällét sem úgy alkalmazta, ahogy Kosárynál fentebb olvashattuk: „A román fejlődés – írta Elekes – úgy viszonylik a mienkhez, mint ez a nyugatihoz. (…) Nem fejlődött hűbériség, még olyan értelemben, mint nálunk, a személyi viszony nyersebb, üzletszerűbb formákba torkollt. Az egyes azonos állású csoportok nem tudtak rendi rétegbe tömörülni, az újkorban a fejedelem akarata könnyedén keresztülemelt valakit a társadalom egész kereszttagozatán: (…) egy nagy logofăt [kancellár] fiából lehetett paraszt, s a parasztéból logofăt.” (Mi is megtapasztalhattuk, hogy egy suszterinasból miként lett diktátor.) Hajnal István 1942-ben így ítélte meg Elekes munkásságát: „A magyar fölény üres emlegetése helyett nyomról nyomra haladva mutatja be, hogy miként jelentkeznek a románoknál a XIII. századtól a magyar társadalomszervezet érintéseire határozottabb társadalom- és államformák, s hogy e nyugatias fejlődést miként hajlította el a román népéletben rejlő balkáni struktúra, hogy végül a görögkeleti kultúrkörhöz való csatlakozás teljessé legyen.” Ugyanakkor Elekes mesteri módon mutatta be, hogy a román fejedelmeket tatár-kun módra miként tartották szakrális személynek.
Hogyan ítélte meg Elekes Hunyadit? 1945 előtt:
„Hunyadi elmagyarosodott havaselvi bojár fia, később született, mint hitték, egész életműve tiszta magyar.”
Hunyadi román eredetén nem változtatott. 1952-es könyvében Hunyadi a délkelet-európai népek felszabadulásának harcosa. A könyvről egyébként Moravcsik Gyulának és Domanovszky Sándornak jó véleménye volt. Igaz, tapintatosan hallgattak arról, hogy a pápaság Európát összetartó szerepét az uralkodó antiklerikális szemlélet jegyében minimalizálta. Ami pedig az említett „korlátokat” illeti, a Hunyadi-könyv lektorai tették szóvá, hogy a főhős „osztálykorlátai erősen elmosódnak”. Majd miután Elekes arról értekezett, hogy Hunyadi „hazaszeretete legyőzte osztálykorlátait”, megkapta a kritikát: korlátain belül Hunyadi volt a legnagyobb. Tudjuk, osztálykorlátokon kötelezően kellett tornázni, és kiváló történészeink tornáztatták is egymást. Bajor Andor, kolozsvári humorista egyik mondása a helyzetre és Hunyadira is illik: osztálykorlátaiba kapaszkodott, és felhúzta a népet.
Elekesnek nehezen ment a kapaszkodás. Középkori román történetet taglaló munkába kezdett, de nem fejezte be. Romániát ismertető kéziratát elégette. 1946-ban tankönyvet írt, de ezt Molnár Erik a sajtóban kárhoztatta, mert Hóman Bálint szellemét élteti „a magyar demokráciában”. Aztán a hatvanas években is nacionalistának minősítette Molnár, mert A középkori magyar állam történetében „fejből megkonstruálja a haza valamiféle demokratikusnak tartott eszméjét”. Mégis e művével bekerülhetett az MTA-ba. Megszenvedett érte. 1948-ban lépett be a Pártba, de miután nem vigyázott a nyelvére, „destruktív” magatartása miatt 1950-ben nemhogy nem került az Országos Levéltár élére, hanem nyugdíjazták, de aztán kellőképpen tisztára mosta magát, ezért áthelyezték a Történettudományi Intézetbe. Hiszen, mint Tolnai Gábor a művelődési miniszternek írta: „Természetesen semmi akadálya nincs annak, hogy történeti szaktudását, mint a nálánál minden bizonnyal rosszabb Kosáryét és Bendáét, felhasználjuk saját céljainkra.” A használatért Elekes megfizetett, időnként keményen alkoholizált, és szellemileg is leépült. Nem lehetett könnyű kortársnak lenni, de elvtársnak sem. Már az olvadozó időkben Makkai László és Székely György egy külföldi konferencia alkalmával egy hotelszobában „egy hitvesi ágyban” háltak – hogy apósomat idézzem, aki egész éjszaka horkolt, és amikor fel-felriadt, láthatta, hogy Székely a céduláit rendezgeti. Reggel apósom, aki korábban úgy dolgozott, hogy minden harmadik éjszakát kihagyta, megkérdezte Székelyt, ha ilyen szorgalmas, miért publikál ilyen keveset, mire így hangzott a válasz: „Nem érünk rá, egymás nyakát szorítjuk.” Például az Elekesét, és fordítva. De míg Székely az adatok tengerében navigált, Elekes elméleti magasságok felé igyekezett. Ha egy-egy problémát vitattak, Elekes sejtelmesen hangsúlyozta: „tulajdonképpen lényegileg elvi kérdés…”, és ez valóságos szállóige lett. Történelemelméleti művét már alighanem egyetlen komoly történész olvasta el elsőtől az utolsó betűig: Szűcs Jenő, de aztán büszkén bevallotta, hogy egy szót sem értett az egészből. Márpedig az utolsó mondat – ha karanténba zárt emlékezetem nem csal – világos: a marxista történetírás legyen marxista. De hát nem véletlenül mondta olykor ófrancia tanárunk, Győry János, hogy a marxizmus barbarizmus. Ahol uralkodó ideológiát csináltak belőle, ott mindenképpen.
Míg Nyugaton a magukat marxistának valló történészek tanulságos könyveket írtak, nálunk ez nem ment.
Vajon az okokat miként tudatosította magában Elekes? A megtérés árával viszont tisztában lehetett. Ha netán egy hallgató a vizsgán az ő régi román vonatkozású tanulmányaira utalt, idegesen hárított, de ahogy múlt az idő, már némi nosztalgiával utalt arra, hogy valamikor román dolgokkal foglalkozott. És mesteri módon tette. 1946-ban nyílt levelet fogalmazott a kiváló Gheorghe I. Brătianunak, aki a magyar történészeket valamiféle románellenes összeesküvés vádjával illette, miközben Erdély történeti szerepének megítélésében a kortárs magyar történészekhez hasonló módon járt el. Elekes levelében arról írt, hogy „meg kell szabadítanunk történelemszemléletünket sok súlyos ballaszttól, melyet az előző korok túlzásba tévedt nacionalizmusa, imperializmusa és sok minden egyéb izmusa rakott rá”. A történettudomány kívánatos „metamorfózisát” így látta:
„Az irodalom és más művészetek mellett van-e még a szellemi életnek síkja, mely két népet oly közel hozhat egymáshoz, mint a közös múlt szenvedéseinek, együttes felemelkedéseinek vagy tragikus összeütközéseinek átélése? Vagy a tudomány szárazabb nyelvén szólva: nem közös-e az érdek, megismerni azokat az erőket, melyek múltunkon át jelenünket formálták, s melyek ezer és egy változatban ma is alakító erővel nyúlnak be életünkbe? Szabály csak egy van, de azt pontosan be kell tartani: mellékszempont nélkül, belénk nevelt, belénk idegzett előítéleteket levetkőzve, egyedül az igazságot keresni.”
A levél természetesen nem jelent meg, Brătianut börtönbe vetették, majd ott agyonverték.
A magyar és román történészek között kialakulófélben lévő spontán konszenzus jeles alakja lehetett volna, mely spontán konszenzust elnyomta a kényszerkonszenzus.
Ezt a román nacionálkommunizmus alaposan fellazította. Elekes a Magyar–Román Történész Vegyes Bizottság magyar szekciójának elnökeként állta a sarat, okosan egyensúlyozott a mellébeszélés és a nem mindig barátságos odamondogatás között. Amikor ülésezésünk egyik szünetében Párttörténeti Intézetünk egyik hölgytagja arról csicsergett, hogy amikor legutóbb Romániában járt, megfájdult a szíve, Elekes hozzáfűzte, hogy ha az ember Erdélyben jár, megfájdul a szíve, a tolmács pedig ezt így fordította: Da (= igen)! Ebben minden benne van, térségünk drámája is. Da!
P. S.: Vége a karanténnak, elolvastam az említett elméleti munkát, az emlékezetem nem csalt.
A történészprofesszor írása az ELTE BTK Román Filológiai Tanszékének 128 151 sz. NKFI-pályázatához kapcsolódik.
Nyitókép: Elekes Lajos beszédet mond a Hunyadi János halálának 500. évfordulóján az Operaházban tartott ünnepségen. Fotó: MTI
