Sok szó esik manapság az olvasás hanyatlásáról, és nem alaptalanul. Mivel az elmúlt fél évszázadban magam is részt vettem olvasásszociológiai felmérésekben, tanúsíthatom, hogy az 1960–80-as években még a felnőtt népesség hatvan-hatvanöt százaléka olvasott könyvet, ez az arány az ezredforduló táján jóval ötven százalék alá esett vissza, nem beszélve a könyvolvasás gyakoriságának, az olvasmányok minőségének nagymértékű csökkenéséről. És ezek a tendenciák nagyjából az új évezred első két évtizedében is folytatódtak. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a számítógép, az internet, az infokommunikációs eszközök tömeges elterjedésével egyre inkább tapasztalható, hogy az emberek szeme lépten-nyomon (apró vagy nagyobb) monitorokra mered.

Vonatkoztassunk most el a televíziótól, az olvasás első nagy megkísértőjétől, és gondoljunk csak a kütyük képernyőjére: ezeken is jórészt betűk és számok jelennek meg, esetleg új keletű írásjelek, emojik kíséretében, sokszor a helyesírást a szóbeliséghez igazítva. Hétköznapi fogalmaink szerint ezeket a közleményeket is „olvassuk”, mert betűk állnak össze valamilyen üzenetté. Vannak, akik ennek alapján az olvasásnak nem a hanyatlásáról, hanem egyenesen a reneszánszáról beszélnek! És valóban, ha minden „betűvető” vagy „betűfejtő” aktust regisztrálunk, akkor ma többen leveleznek és többen „olvasnak”, mint évtizedekkel ezelőtt. De ha szemügyre vesszük az utóbbi évek felmérési eredményeit, akkor láthatjuk, hogy az olvasók jelentős része csak SMS-ek, rövid elektronikus üzenetek, közösségi oldalakon található bejegyzések, szórólapok, reklámújságok, utcai reklámok befogadója. Felmerül a kérdés: nem lenne célszerűbb ezeket egyszerűen „szövegfogyasztónak” nevezni? (És tegyük hozzá, hogy az általuk habzsolt betűhalmazok sokszor csak foszlányszövegek!) Így meg tudnánk különböztetni őket a valódi olvasóktól, akik – akár a fentiek mellett – hosszabb, tartalmasabb, strukturáltabb (papíralapú és/vagy elektronikus) közleményeket: blogokat, sajtótermékeket, szakcikkeket, hagyományos és e-könyveket is befogadnak. Mert az olvasás elvégre nemcsak betűfejtés, hanem egy külső világ bensővé teremtése, ami nem kis munkával jár.

Persze ez a teremtőmunka is sokféle lehetett már a múltban is, és még többféle a jövőben. Az olvasáskutatók tartós igyekezettel próbálták elkülöníteni az olvasók különböző típusait: a pusztán szórakozni, kikapcsolódni vágyókat, a jórészt csak „non-fiction” érdeklődésűeket, a hagyományos, valamint a modern értékes irodalom híveit. De ez csak nagy vonalakban sikerülhetett, mert az olvasók általában egyszerre többféle igénnyel és érdeklődéssel olvasnak. Az azért megállapítható volt, hogy már a múlt évezred végéhez közeledve évtizedről évtizedre csökkent a szépirodalom és azon belül is a klasszikusok iránti olvasói érdeklődés, és nőtt az ismeretterjesztő olvasmányfajták keletje. És tegyük még hozzá: figyelemre méltó mértékben fogyatkozik a magyar szerzőjű könyvek olvasottsága! A tömör olvasáskutatói diagnózis három fő tendenciát nevez meg: kommercializálódás, prakticizálódás és amerikanizálódás.

A sokféle olvasmány eltérő igényeket és várakozásokat, valamint az olvasói aktivitás különböző fokozatait jelenti, de egy romantikus fantasy és egy kalandregény abban mégis hasonlít egy magas esztétikai/tudományos értékkel rendelkező, igényes mű befogadásához, hogy valamilyen szinten mindegyik mozgósítja az olvasó fantáziáját, elvonatkoztató és beleélő képességét, és azt a hajlandóságát, hogy – túllépve hétköznapi életén – bekapcsolódjon egy virtuális szellemi világ áramkörébe, és abból egyénre szabott üzeneteket vonjon ki. Vagyis hogy olvasson.

Felmérések tapasztalatai alapján az ezredforduló táján a könyvolvasók mintegy fele már meglehetősen elnagyoltan olvasott: olvasmányát félbehagyta, egyes részeit kihagyta, a befejezést előre megnézte. Még nem tudjuk, hogy a jövőben ez hogyan fog alakulni, de valószínű, hogy – a szűk elitet kivéve – teret nyer az úgynevezett szkennelő olvasás, amely közeledni fog a szövegfogyasztáshoz.

A minap az egyik villamosmegállóban egy lényegében üres fényplakáton a következő felirat ütötte meg a szememet: „Ha nem írunk rá semmit, akkor is elolvasod!” És alatta egy általam ismeretlen cég betűneve volt látható. Ennek a reklámnak az üzenete erősen elgondolkodtató. Számomra ez nem a határtalan olvasási vágy apoteózisát jelenti, hanem azoknak a fölényes magabiztosságát, akik úgy gondolják: megfelelő manipulációval minden elolvastatható és elfogadtatható. Ez lenne a szövegfogyasztás „szép új világa”?