Nagy Kornél munkája nem mutatja be a viszonylag nagyszámú magyar, írót, színészt, és politikust, az 1848–1849-es tábornokokat, a miniszterelnököket, akik örmény eredetűek voltak, illetve részben örmény családokból származtak, s akiket a népszerűsítő írások fölsorolnak. Tárgya a betelepülés, az erdélyi magyar társadalomba való, elhatárolódó beilleszkedés, a települések és az önigazgatás kialakulása, valamint előzményként a nép és nyelv eredete, története államiságának XI. századbeli bukásáig, a döntően ebből és a folyamatos megszállásokból következő szerteszóródás, a kolóniák képződése: menekülés a Krímbe, „a mai Lengyelország és Ukrajna” területére, illetve onnan vagy a Balkánon keresztül Moldvába, majd az örmény katolikus felekezet születése Lwówban (Lemberg, Ilyvó) az 1630-as években, végül az erdélyi örmény egyházi unió és következményei.

A felekezetváltás folyamatának földolgozása a nemzetközi szakirodalomban is Nagy Kornél nevéhez kapcsolódik, a nem egyszerű történetet monográfiában dolgozta föl: Az erdélyi örmények katolizációja (1685–1715), 2012. Ennek kiegészített változatát 2021-ben Göttingenben angolul is megjelentette: The Church-Union of the Armenians in Transylvania (1685–1715). Ugyanerről írta Lembergben kezdődött… Az örmény katolikus egyház születése (2020) című munkáját is. Forrásait több országban kutatta, így Jerevánban is; a perdöntő dokumentumokat a római Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltárában és a Vatikáni Apostoli Levéltárban találta meg.

Talán jellemző a magyaroknak az örmény történelemről való ismereteire, hogy olyan (más vonatkozásban tájékozott) cikk is található honi sajtónkban, mely szerint a holokauszt és az 1915-ben kezdődő törökországi armenocídium közötti egyik szembeötlő különbség: az örményeknek, szemben a zsidókkal, volt, még ha „Oroszország fennhatósága alatt” is, nemzeti államuk.

Csakhogy örmény államiság legalábbis az eredeti településterületen (az Ararát körzetében, ahol a Biblia és a hagyomány szerint Noé bárkája megfeneklett) a XII. század óta nem létezett.

A XIII–XIV. századi Kilikiai Örmény Királyság messze nyugatra jött létre. Az 1918-ban megalakult Örmény Köztársaság két év múlva a Szovjetunió része lett, s csak annak fölbomlása óta létezik újra, nem kimondottan baráti országok közé ékelődve.

A gyergyószentmiklósi örménykatolikus (unitus) templom (épült 1730-34)

 

Az örmény történelem valamikor a Krisztus előtti III. évszázadban bontakozik ki számunkra az ókor ősködéből, a következőben pedig néhány évtizedig kiterjed Kis-Ázsia nagy részére. Az Örmény-felföld azután évszázadokon át időnként felosztott, időnként látszatfüggetlenséggel bíró vazallus, olykor egészében megszállt pufferterület a nagyhatalmak, előbb Róma/Bizánc és az iráni birodalmak (pártus, szászánida), utóbb az oszmán és a perzsa között. Amikor „szabályos” önálló királyság, akkor is főképp az iráni uralkodóházaktól függ, kereszténységre térítője, Világosító Szent Gergely maga is a pártus eredetű Arsakida királyi család benső trónviszályok miatt emigrációba került, majd onnan hazatérő tagja. Nagy Kornél könyve szempontjából is döntő az, amit rendszerint még a magyarok is tudnak: a hagyomány szerint Kr. u. 301-ben az akkori Örményország vette föl a világon először államvallásként a kereszténységet. Száz év múlva Meszrop Mastoc összeállítja az örmény ábécét, amelynek egyik folyománya, hogy egyebek mellett számos görög filozófiai mű örmény fordításban maradt az utókorra.

Nem sétálhatunk át a rendkívül tömör könyv adatlabirintusán; perdöntő, hogy 428-ban a pártusokat lebíró Szászánidák nemcsak az örmény terület formális függetlenségét szüntették meg: a zoroasztrizmust is rá akarták kényszeríteni az örményekre, akik épp azért nem lehettek ott a Krisztus isteni és emberi természetét a különböző teológiai irányzatok kompromisszumával formulázó khalkédóni egyetemes zsinaton, mert éppen egyik szabadságharcukat vívták a perzsák ellen, elsősorban hitük védelmében. A könyv szerint

a korabeli „kommunikációs csatornák” hiánya, megbízhatatlansága miatt az örmény apostoli egyház arról sem bírt pontos információkkal, hogyan is döntöttek Khalkédónban.

Úgy tudták, a zsinat elfogadta az egytermészetű Krisztusról való tanítást, ezzel szemben a keleti és a nyugati kereszténység utóbb éppen őket vádolta monoteizmussal. Bizonyos azonban, hogy egyházuk autokefál jellegének, a kereszténységen belüli önálló voltának őrzése politikai célokat is szolgált: Bizánc befolyásának gyöngítését. Ennek a „nemzeti”, apostoli egyháznak a tagjai lesznek azok, akik a folyamatos intervenciók, arab, szeldzsuk, mongol, oszmán és a többi idején hátrahagyják az etnikai összetételében már egyébként is radikálisan megváltoztatott Örmény-felföldet, s létrehozzák a kelet-európai kolóniáikat, amelyeknek egyik ága a magyarországi örmény közösség lesz.

 

A gyergyószentmiklósi örménykatolikus templom építésének és felszentelésének a klasszikus örmény (grabar) nyelvű felirata 1733-ból

 

Örmények már korábban is éltek Magyarországon; a könyv utal a II. Endre szentföldi hadjárata idején a Kilikiai Királysággal létrejött kapcsolatra, amelynek folytán Esztergomban már a tatárjárás előtt létezett egy kis örmény enklávé, a XVI. században pedig a Lengyel–Litván Unióban élő örményeknek lett fontos szerepük a magyar bor forgalmazásában. Örmény kereskedők Erdélyben is voltak már a középkor végén, de a nagyobb lélekszámú betelepülésre valóban Apafi Mihály fejedelemsége idején kerül sor, bár nem egészen úgy, ahogy a közvélekedésben él. Nem egyetlen nagyobb lélekszámú csoport érkezik Moldvából pontosan datálható időben: a lengyel és a román területekről ide- és visszaáramlás az ottani politikai, katonai események és a felekezeti viszályok folytán néhány évtizeden át folytonos. Az alapszituáció: a kereskedésben és kézműiparban jártas, keleti kapcsolathálókkal bíró és nyelveket beszélő örményekre mindegyik államnak szüksége van, ám az uralkodó római katolikus és ortodox felekezetek időről időre föllépnek az eretneknek és szakadárnak minősített apostoli egyház ellen. Az uniáltatásra főleg Róma részéről már több kísérlet történt a középkor óta; a könyvből az derül ki, hogy egyes csoportok áttérésére, az időnkénti visszatérésre nem feltétlenül dogmatikai, rítusbeli meggyőződésből, mint inkább az adott, sokszor önjelölt egyházi vezetők hatalmi célokat szolgáló megfontolásából kerül sor.

Az apostoli egyház kizárólagos vezetését időnként többen is követelik maguknak egyszerre: az „őshaza” katolikoszai (meg az „ellenkatolikoszok”), a konstantinápolyi örmény pátriárka és a lembergi örmény érsek.

Végül a lembergi egyházi főhatóság tesz hitet Róma mellett Nikol Torosowicz műveként (bár a latinizálást ő sem hajtja végre), itt jön létre az örménykatolikus felekezet, melynek neve viszont épp az erdélyi térítés forrásaiból dokumentálható először.

A beköltözésről szőtt monda szerint az örmények püspökük, a Nagy Kornél által használt névforma szerint Oxendio Virziresco vezetésével érkeztek Erdélybe, és áttérésüket is ő vezényelte le. Ő azonban valójában Rómából jött, nem volt oly kifogástalan jellemű, mint ahogyan emlékeznek rá, és maga a hosszú folyamat a Diploma Leopoldinum után, az ellenreformáció keretében zajlott le, több helyütt erőszakkal: a közösség számos tagja ragaszkodott az anyanyelvű liturgiához. Nem véletlen, hogy az emlékiratíró kancellár, Bethlen Miklós támogatta az apostoli egyház szabályai szerinti vallásgyakorlást, hiszen a katolikusok lélekszámának és súlyának az unitusokkal való növelése sértette a protestáns érdekeket. Az új egyház létrejöttének ára a közösség gyors nyelvvesztése. Későbbi eredménye pedig a magyar nemzet gyarapodása.

 

Nagy Kornél: Az Ararát hegyéről a Hargitára: Örmények Erdélyben a 17–18. században. Libri Kiadó, Budapest, 2022, 193 oldal.