A birodalmakat fokozatosan a nemzetállamok váltották fel a nemzetközi politika színpadán a vesztfáliai béke (1648) után. Vajon a XXI. században újra a birodalmak kora jön el? Annyi bizonyos, hogy a Nyugat uralta világrend megroppanásával párhuzamosan a nemzetközi kapcsolatok kulcsszereplőivé válnak az egykori birodalmi múltjukat feltámasztani igyekvő úgynevezett civilizációs államok. Vajon tud-e a Nyugat e kihívásra választ adni, mik a hagyományos nemzetállamok esélyei? E kérdés annál is égetőbb, mert a Covid–19 nemcsak egészségügyi és gazdasági, hanem civilizációs válságot is hozott a Nyugat – s tulajdonképpen mindenki – számára.

A civilizációs államok 

A világhírű történész, Arnold Toynbee 1947 márciusában azzal a magyarázattal került a londoni The Times címlapjára, hogy ő az, aki bebizonyította, a Marx által középpontba állított osztályoknál fontosabb tényezője a történelemnek a civilizáció. Samuel Huntington pedig már a civilizációk drámai mértékben növekvő geopolitikai fontosságát emeli ki az 1996-ban publikált, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című, nagy hatású munkájában. Aligha vonhatjuk ezt kétségbe, ha arra gondolunk, hogy Kínában a muszlim ujgurokat koncentrációs táborokba zárják, Indiában az állampolgársági törvény súlyosan diszkriminálja a muzulmánokat, Bangladesben viszont a hindukat üldözik, a Közel-Keleten a keresztényeket sanyargatják, és a példákat szinte vég nélkül sorolhatnánk. Joggal írta a 2015-ös párizsi terrorista vérengzéseket követően a neves brit újságíró, Gideon Rachman, hogy az események „beszűkítették a teret mindazok számára, akik a »civilizációk összecsapásának« narratíváját kétségbe akarják vonni”.

Nem szükséges rendkívüli tájékozottság ahhoz, hogy felismerjük: a világrend átalakulásának egyik legfontosabb tényezője a nem nyugati világ civilizációs államainak felemelkedése, vagyis azon államoké, amelyek nem egy nemzetre, hanem civilizációs örökségükre alapozzák legitimitásukat. Nyugaton az állam legitimációjának nélkülözhetetlen feltétele a demokratikus működés, a „civilizációs állam” esetében viszont a demokrácia megléte vagy hiánya nemigen számít: az államtól a civilizáció őrzését várják el, és ennek sikere önmagában biztosítja az állampolgári lojalitást. A kultúra itt fontosabb a politikánál. A fogalmat néhány politológus már egy évtizede kidolgozta; a kérdés legújabb és legalaposabb összefoglalását Christopher Coker, a London School of Economics professzora készítette 2019-ben megjelent, The Rise of the Civilizational State (A civilizációs állam felemelkedése) című könyvében, hangsúlyozva, hogy a nyugati liberális univerzalizmus háttérbe szorulásával a geopolitika tartalma alapjaiban alakul át: 
a civilizációs törésvonalakra összpontosít.

Ám nemcsak a történészek és politológusok hívják fel a figyelmet az új fejleményekre, hanem az élesebb szemű politikusok is. Macron francia elnök például 2019 augusztusában egy – diplomaták előtt tartott – beszédében világosan kifejtette: Kína, India és Oroszország „igazi civilizációs államok…, amelyek erőteljesen átalakították a politikai világrendet és a vele járó gondolkodásunkat”. Tény, hogy a hidegháború megnyerése után a Nyugat sokáig feltételezte, domináns helyzetét senki sem lesz képes megkérdőjelezni, de nem így történt. Kína, India, Oroszország vagy épp Törökország egyre markánsabban és erőteljesebben utasítja el a nyugati típusú demokratikus berendezkedést és piacgazdaságot az egyetemes emberi jogok eszméjével együtt, önmagukat sajátos, egyedi civilizációként határozva meg.

Konfuciusznak nem kell Platón

A leglátványosabban ezt talán Kína teszi. Róla teljes joggal állítható, hogy olyan civilizáció, amely államként kíván fellépni. Csang Vej-vej, a nemzetközi kapcsolatok neves kínai professzora az eredetileg 2011-ben, angolul egy évvel később, The China Wave: The Rise of a Civilizational State (A kínai hullám: egy civilizációs állam felemelkedése) címen megjelent könyvében büszkén hangsúlyozza, hogy hazája a világ legősibb civilizációját egy minden tekintetben modern állammal ötvözte. Szerinte Kína számára végzetes lenne a nyugati modell átvétele; az országnak a saját útját kell követnie, ahogy a reformokat kezdeményező Teng Hsziao-ping óta eddig is tette, és aminek következtében „jobb állapotban van, mint valaha a történelme során”. S Vej-vej expressis verbis leszögezi: a siker nem egyszerűen egy országé, hanem egy civilizációé. A civilizációs állam nem más, mint a „fejlődés új modellje”, amely nem követ semmilyen mintát sem, mert saját örökségének egyedi vonásaira épít. Nincs szüksége a Nyugat elismerésére, amint „Konfuciusz sem igényli Platón jóváhagyását”, és a kínai gazdaságpolitika sem várja meg az amerikai jegybank, a Federal Reserve egyetértését.

A legfontosabb elem a konfucianizmus. Hszi Csin-ping, a Kínai Kommunista Párt főtitkára már jó néhány alkalommal méltatta a konfuciánus örökség jelentőségét – ez éles törés a Kommunista Párt korábbi irányvonalához képest. A konfucianizmus alapeszméje – a társadalmi harmónia – jól illeszkedik a pekingi vezetés törekvéseihez, amelyek a gyors változások közepette is fenn kívánják tartani a belpolitikai stabilitást. Ezzel összefüggésben alighanem még fontosabb, hogy Kína az új identitását nem a XIX–XX. századi történelméhez kapcsolja, hiszen az csak megaláztatást hozott számára, hanem  a korábbi évszázadokhoz, amikor birodalomként gondolhatott önmagára.

A civilizációs állam soft powerjét (puha hatalmát, azaz a vonzerején alapuló politikai befolyását) világszerte több mint ötszáz, zömmel az egyetemekhez kapcsolódó Konfuciusz Intézet erősíti. A kínai rendszert érő nyugati kritikát Peking a Nyugat „ideológiai globalizmusának” minősíti, és ilyenként utasítja vissza.

Oroszország Eurázsia bűvöletében

A mai Oroszország ugyancsak a civilizációs állam jegyeit mutatja. Moszkva olyan civilizációként határozta meg az oroszt, amely se nem nyugati, se nem keleti, hanem a kettőnek különleges, „eurázsiai” keveréke. Nem újdonság ez persze. Az orosz geopolitikai gondolkodás uralkodó, „eurázsianista” vonala, amelyet többek között Nyikolaj Trubeckoj és Pjotr Szavickij neve fémjelez, már a XX. század első felében abból indult ki, hogy az orosz civilizáció egyesíti Európát és Ázsiát. Vagyis sem Európának, sem Ázsiának nem része, hanem önálló, különleges entitás. Putyin elnök e hagyományra nyúlva vissza hangsúlyozta, hogy országa több egy nemzetállamnál; „multietnikus civilizáció”, amely az elődjének tekintett Bizánchoz hasonlóan keleti és nyugati elemeket egyaránt magába szívott. Lev Gudkov orosz szociológus a németek felett aratott II. világháborús győzelmet már nem egyszerűen a hitleri birodalom feletti diadalként, hanem az egész Nyugat legyőzéseként állította be.

Alekszandr Dugin filozófus, Putyin volt tanácsadója az orosz külpolitikai expanzió ismert ideológusaként azt hangsúlyozza, hogy „az orosz geopolitikát az orosz társadalom jellegzetességeinek alapos megértésével, csak a jelennek és a múltnak az együttes tanulmányozásával lehet vizsgálni”. A Nyugat szerinte már elveszítette a hagyományait, értékeket már csak Oroszország őriz. A Nyugattal szembe kell szállni – különben eltűnünk –, állította.

A 2017-es kínai–orosz közös tengeri hadgyakorlat után a katonák emléktárgyakat adnak egymásnak Fotó: Li Sanhong

Ottomán reconquista

Az ottomán birodalmi múlthoz keresi a visszautat, meglehetősen harciasan, Erdoğan Törökországa. Ankara látványosan jeleskedik a civilizációs állam megteremtésében és az európai civilizációval való szembenállás hangsúlyozásában. A birodalmi múlt felkarolásának jegyében radikálisan elutasítja Kemal Atatürk örökségét, a modern szekuláris török állam megteremtését. A szakítás világszerte ismertté vált gesztusa volt az Atatürk által 1934-ben múzeummá nyilvánított isztambuli Hagia Szophia mecsetté alakítása 2020 júliusában.  Mi sem szimbolikusabb, mint hogy a török vallásügyi miniszter, Ali Erbaş imám a Konstantinápoly elfoglalásakor, 1453-ban mecsetté tett templom szószékéről, azaz immár minbárjáról közvetett módon, de félreérthetetlenül átkot mondott Atatürkre. Pompeo amerikai külügyminiszter és Kirill moszkvai ortodox pátriárka egyaránt kérte, hogy a világörökség részét alkotó ezerötszáz éves épület státuszát ne változtassák meg, de hiába.

A makacsság persze nem meglepő. Ankara immár a legkevésbé sem igényli, hogy az EU tagjává válhasson – ellenkezőleg, már nemcsak zsarolja Európát a migránsok ügyében, hanem fenyegeti is. „Ne három, hanem öt gyereket szüljetek, ti lesztek Európa jövője” – üzente Erdoğan a Hollandiában élő törököknek, miután „nácinak” nevezte a hágai kormányt, amiért az nem engedélyezte két miniszterének, hogy a rotterdami török közösségben kampányoljanak. Európa véleménye már nem számít: gyarmatosító attitűddel vádolta meg Ankara az EU-t, miután az megrótta a görög szigetek partjainál kezdett földgázkutatásaiért. Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter még tovább ment, amikor a „szent háborúk újrakezdődését” helyezte kilátásba.

A török vezetéshez hasonlóan Narendra Modi kormánya ugyancsak elmarasztalja a modern India megteremtőit, különösen Dzsaváharlál Nehrut, amiért olyan nyugati fogalmakat karoltak fel, mint például a szocializmus, ahelyett, hogy a szubkontinens hindu örökségére építettek volna. Láthatjuk tehát, hogy Eurázsia civilizációs államainak nem okoz gondot gyökereik és identitásuk meghatározása, sőt, valójában épp ez a legfőbb erőforrásuk. De vajon elmondhatjuk-e ugyanezt a Nyugatról? Aligha.

A „megtagadás kultúrájának” béklyójában

A Nyugat szemében ma Kína és Oroszország jelenti a legfőbb veszélyt, és a vezetői eközben hajlamosak megfeledkezni arról, hogy tulajdon civilizációjukon belül is éles ellentmondások feszülnek. Francis Fukuyama alaposan melléfogott ugyan 1989-ben a liberális demokrácia világméretű győzelmének a feltevésével, viszont jól ráérzett a nyugati civilizáció belső problémáira. Joggal figyelmeztet A történelem vége című munkájához később hozzátoldott írásában, Az utolsó emberben, hogy a nyugati politikai berendezkedés fennmaradásának dilemmáival többnyire csak a külpolitika síkján foglalkoznak, holott azt a rivális nagyhatalmaknál nem kisebb erejű belső veszélyek is fenyegetik.

A működési zavarokat markánsan jelzik a Covid–19 járvány kezelésével kapcsolatos kudarcok, de a válságjelenségek körébe illeszthető a 2020. május vége óta kibontakozott Black Lives Matter (BLM) mozgalom gyors karrierje is. Glant Tibor alapos elemzést adott ennek hátteréről Mi folyik Amerikában? című írásában (Országút, 14. szám), de néhány mondattal érdemes a fejleményeket civilizációs perspektívába is állítani. 

A világszerte elhíresült szobordöntögetések a múltat kívánják a jelentől elválasztani, és ezáltal nyilvánvalóan hadat üzennek a nyugati civilizáció hagyományainak – azoknak, amelyek a világ bármely más civilizációjánál több demokratikus-jogállami elemet őriznek. A hatalmas tömegtámogatást élvező BLM a neves angol filozófust, John Grayt leginkább a késő középkor millenarista-messianisztikus szektáira emlékezteti, mert azokhoz hasonlóan az e világi megváltást, a tökéletes társadalmat keresi utópikus és anarchista módon. A „társadalmi igazságosság harcosai” (social justice warrior, SJW) meg vannak győződve arról, hogy egy jobb világhoz elég a régit megsemmisíteni – vagyis a nyugati kultúrát félresöpörni. Mozgalmuk Gray szerint a bolsevikokkal is mutat némi párhuzamot, míg azonban az utóbbiaknak határozott céljaik és elképzeléseik voltak, nekik semmilyen jövőképük nincs. A gondok persze nem új keletűek: számos amerikai egyetem már régóta a nyugati civilizáció illegitim voltát sulykolja. 

„A modern gondolkodás nem gátolja meg, hogy a jövőben nihilista háborút indítsanak a liberális demokrácia ellen, és éppen a saját édes gyermekei” – figyelmeztet Fukuyama éppen az említett művében. Jelenleg ott tartunk, hogy a BLM „öntudatra ébredt” (woke) hívei már kötelező normává tennék a nyilvános bocsánatkérést a nyugati civilizáció melletti kiállásért.

A mai nyugati civilizáció legsúlyosabb problémája tehát az önmagával való meghasonlás – a nemrég elhunyt Roger Scruton ezt találóan a „megtagadás kultúrájaként” határozta meg. Míg a nem nyugati világban a civilizációs örökség felmutatására és középpontba állítására törekednek, Nyugaton egyre inkább az az elvárás érvényesül, hogy tagadjuk meg a bennünket másoktól megkülönböztető hagyományokat. Mintha a Nyugat feláldozná a saját civilizációját egy olyan univerzalizmus kedvéért, amely rajta kívül senkinek sem kell… Ez az attitűd természetesen alaposan meggyengíti civilizációnk ellenálló képességét egy olyan korszakban, amikor erre nagyobb szükség lenne, mint valaha. Elkerülhetetlen tehát az irányváltás: a Nyugatnak a saját örökségére kell támaszkodnia, s le kell mondania arról, hogy a világot a saját képére formálja. El kell fogadnia, hogy a civilizációja rendkívül gazdag, de nem egyetemes.

Civilizáció versus nemzetek?

 Joggal mondta Macron már idézett beszédében, hogy a civilizációs államoknak sokkal nagyobb kezdeményezőkészségük van a régi európai államoknál. Az Indiát irányító Dzsanata Párt főtitkára a közelmúltban úgy nyilatkozott, hogy „mostantól fogva Ázsia fogja irányítani a világot, és ez mindent megváltoztat, mert itt nekünk civilizációink, nem pedig nemzeteink vannak”. Ez valószínűleg kulcsmondat: paradox módon a civilizációkat állítják szembe a Nyugattal asszociált nemzetekkel. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert a civilizáció eszméjét a XVIII. századi Európa dolgozta ki, és ezzel összefüggésben nem alaptalanul vélte úgy a nagy francia történész, Fernand Braudel, hogy a civilizációk többes számú használata az egyes számban használt civilizáció elvetését jelentheti. A nemzetállam mint politikai forma történelmileg valóban a nyugati civilizációhoz kötődik, hiszen igazi nemzetek is csak e körben alakultak ki. Tegyük hozzá, hogy a civilizációs államok offenzív fellépése nyilvánvalóan megkérdőjelezi a hagyományos nemzetállamoknak a nemzetközi rendszerben élvezett pozícióját. 

A két elmúlt évszázad a nemzetállamé volt; vajon a mostani a civilizációs államoké lesz? A mai nemzetállamok több kihívással is kénytelenek szembenézni: egyrészt a nagy szupranacionális integrációk, másrészt pedig a birodalmi keretekben gondolkodó államok részéről. (Okkal vetődött fel: vajon az EU maga is a civilizációs állammá válás útján halad-e?) Igaza van persze Scrutonnak, a nemzetállam nem a társadalmi tagság egyetlen lehetséges forrása, ám az is kétségtelen, hogy – minden hibájával együtt – a zsidó-keresztény civilizációs örökségünkkel ez áll a legszervesebb kapcsolatban, és ez nyújtja a közösség olyan mintáit, amelyek a személy méltóságát a leginkább biztosítani tudják.

Van tehát okunk arra, hogy megvédjük a nemzeteket fenntartó nyugati civilizációt, és ezzel magyarságunkat is.


Indulókép: Ali Erbas török vallásügyi miniszter és imám a Hagia Szophia Minbárján az újbóli mecsetté nyilvánításakor: a kard és a zöld zászló a hódítás iszlám jelképei. Kompozit: Grabberraster

Cikkünk a 2020. október 10-én megjelent írás újraközlése.