A trendkerülő Rady szigetországbeli kollégáival ellentétben nem egyetlen nyelven dolgozik, narratív történelmet ír, ráadásul több időszakot és nagyobb korszakokat ölel fel. Visszajáró vendégnek számít Magyarországon: számtalan közép-európai történelemmel foglalkozó munkát jegyez, a Károli Gáspár Református Egyetem díszdoktora, A Habsburgok – A világ urai című kötete pedig idén magyarul is megjelent. Milyennek látta hazánkat a szocialista világban, és milyennek tartja a demokratikus közegben?

Az 1970-es évek második felében, amikor először jártam Magyarországon, a női fodrászatok nagyon nagy száma lepett meg. És a könyvesboltok nagyon nagy száma. Minden utcában volt könyvesbolt, egyik-másikban több is, és itt hangsúlyoznom kell, hogy nem csak a Múzeum körútról vagy az Andrássy út sarkáról beszélek. Azután ott voltak a kis kioszkok az utcán, amelyek cigarettát, újságot és könyveket is árultak. Tehát ez egy szerfelett írástudó társadalom volt. A szívemet azonban egyértelmű, hogy mi lágyította meg: évi hatmillió könyvet adtak ki, ami fantasztikus teljesítmény.

 
 Fotó: Déry Ágoston

 

◼Manapság több könyvet adnak ki, de jóval kevesebb példányban…

Igen ám, de akkoriban lehetséges és meglátásom szerint példaértékű volt, hogy Magyarországon el lehetett olvasni mindent. Valóban lehetséges volt, mert akkoriban az irodalommal lépést lehetett tartani. Nem úgy, mint Nagy-Britanniában, ahol szakosodni kell, méghozzá nagyon kis területre kell szakosodnod, ha lépést akarsz tartani a szakmával. A hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországán viszont számottevő mennyiségben jelentek meg különféle könyvek, és ezeket meg is vitatták. Mert, mint mondtam, a magyar írástudó és nagyon érdeklődő társadalom volt. Tudni akarták, mit gondolnak az emberek, ráadásul kellően bátrak voltak ahhoz, hogy el is mondják a véleményüket.

Csupán egyetlen alkalom jut eszembe, amikor zavarba jöttem. Társaságban voltam, angolul, németül és magyarul folyt a diskurzus – akkoriban még jól beszéltem magyarul. Bejött egy fickó, majd így szólt: „Szeretnék maradni, de halálra unom magamat. El kell húznom innen!” Tehát ez elég nyitott társadalom volt, ahol nem voltak gátlások a politikáról való beszédben sem.

Meggyőződésem, hogy most nem ilyen a magyar társadalom. Szerintem az emberek nem örülnek, ha a politikára terelődik a szó. Azt hiszem, ez az egyik különbség, amit észrevettem. Ha leülök valahova, és megkérdezem a jelenlévőket, hogy mit gondolnak az egészről, szinte azonnal témát váltanak. Ami a könyveket illeti, mivel most először olvasható magyarul a kötetem, először jártam a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, de nem lep meg, hogy ilyen sokan járulnak a kiadók standjaihoz.

◼Az Egyesült Királyságban 2020-ban publikált A Habsburgok – A világ urai című kötete tavasszal jelent meg magyarul, a svájci-alemann eredetű dinasztiáról The Habsburg Empire: A Very Short Introduction címmel már írt egy százoldalas tanulmányt. Hosszú ideig mikrotörténelmet írt: sokáig például azzal foglalkozott, miként lehetett földet átruházni a középkori Magyar Királyságban. Mikor szeretett bele a magyarok históriájába?

Tizennégy éves voltam, amikor a History of the 20th Century magazint bújva egyértelművé vált számomra a magyar történelem iránti lelkesedésem. Ellenszegülhet-e a vágyainak egy kamasz, kérdezhetnénk. Attól tartok, aligha. Ráadásul a Habsburg-házi koronás főkről és a monarchiájukról ekkor láttam először képeket. Ekkoriban, amikor szemben találtam magamat a képmásaikkal, még épphogy elkezdtük tanulni a brit történelmet, szóval ez teljesen új élményt adott számomra. Nyilván ettől nem független, hogy innentől kezdve nem szűnt meg foglalkoztatni Közép-Európa.

Egyetemistaként már fel akartam keresni azt a területet, amelyről annyi kurzust hallgattam. Közép-Európa történelméből akkor még nem lehetett kurzust hirdetni, ezért végeztem el a délkelet-európai történelmet, ami egy kicsit Magyarországról is szólt, bár leginkább a középkori délkelet-európai történelemre helyezte a hangsúlyt. Hamarosan arra jutottam, hogy ebből a területből szeretnék doktorálni. Magyarország kézenfekvő választásnak bizonyult, mert nagyon nagy volt a térképen. Angolul viszont alig volt róla valami, gyakorlatilag semmilyen tényleges szakirodalom nem állt rendelkezésemre.

Voltak olyan könyvek a XX. századról, amelyekben semmi sem szerepelt az egész középkorról, vagy csak általános felmérések. Aztán ott volt Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történet című történelmi monográfiasorozatának első két kötete, amelyet átültettek németre. Így a magyar középkorba való bevezetőm a Hóman–Szekfű volt, német nyelven. Nem telt sok időbe felfedezni, hogy a magyarok valójában nagyon sokat tudnak Magyarországról. És a magyar irodalom, mind a szépirodalom, mind a szakirodalom, igen gazdag irodalom.

Eleinte nem tudtam, milyen témákra koncentráljak, aztán eljöttem Budapestre, mert rájöttem, hogy ismerem Kubinyi Andrást, aki a Buda történetével foglalkozó történészek legjelesebbike volt.

Megdöbbentett, hogy számos olyan kérdés van, amelyekre nem kaptam feleletet, és arra gondoltam, talán megpróbálhatnám felkutatni a hiányzó válaszokat. Nyilván az is tetszett, hogy Buda német város volt, így szinten tarthattam a német nyelvtudásomat, miközben a frissen elsajátított magyaromat is kamatoztathattam. Ezért esett a választásom Budára, különösen annak kormányzatára és jogrendszerére. Idővel elkezdtem érdeklődni a XIX. századi nemesség iránt, és könyvet írtam a középkori magyar nemességről is. Később angolra fordítottam középkori törvénykönyveket a két esztendeje elhunyt Bak M. Jánossal. Lefordítottam Werbőczyt, Anonymust, Rogerius mestert is; előbbi már online is hozzáférhető, tehát csak egy kattintásra vár.

◼Kitől tanult magyarul?

Két nagyon figyelemreméltó ember tanított meg magyarul. Az egyik Peter Sherwood, a nagy-britanniai magyar nyelv- és irodalomoktatás emblematikus figurája, akit a magyarok is jól ismerhetnek, mert számos irodalmi ügyet visz, a másik pedig a néhai George Cushing volt, aki igen sokat fordított magyarból, többek között Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét. Miután elsajátítottam a nyelvet, már csak az olvasás volt hátra, ám kezdetben egy hétbe telt elolvasni egyetlen tanulmányt. Ez persze normális, ma ennél is figyelmesebben kell olvasnom. A latinnal nem volt baj, az iskolában tizennyolc éves koromig tanultam, így könnyen megbirkóztam a latin fordítással. Sőt, ami azt illeti, latinból még részegen is tudok fordítani. Ugyanez nem mondható el a magyarról, elázottan nem tudok magyart fordítani…

◼Különcnek tartja az angol-brit történészszakma, amiért Magyarország történelmével foglalkozik?

Számos történész már pusztán azért is „gyanús” Nagy-Britanniában, mert a többség egynyelvű, valójában csak angolul olvasnak. Ráadásul nemcsak egynyelvűek, hanem borzasztóan szűk metszetre koncentrálnak, tehát általában csak húsz év történelmével foglalkoznak. Nyilván sokkoló lehet számukra, hogy valaki különböző nyelveken ír, különböző nyelveket használ, mert én elsősorban német, magyar és spanyol forrásokból dolgozom. Bizonyára azt is kicsit furcsának találják, hogy a középkorral indítok, és a XX. századnál kötök ki. Ugyanakkor azt hiszem, ez szépen tükrözi az ő korlátozottságukat.

Ráadásul még bonyolultabb a dolog, mert nem igazán trendi a történelemszemléletem. A legtöbb történész manapság nem szereti azt, ahogyan és amilyen történelmet írok. Nem is olyan régen még behatóan foglalkoztam a jogtörténettel, amiről sokan úgy gondolják, hogy nagyon férfias terület. Másrészt narratív történelemmel foglalkozom, ami sokaknak megint csak ellenszenves. Sőt, úgynevezett gender transgressiont sem írok.

◼Miért nem?

Nincs bajom a gendertudományokkal, ha megfelelően és szakszerűen foglalkoznak velük, de ha ez csak felületesen történik, értelmetlennek és időpazarlásnak tartom. Persze a pályafutásom alatt igyekeztem olyan különböző területeket lefedni, mint a divat és sok egyéb dolog, de soha nem foglalkozom a szakmát leginkább érdeklő témákkal, például a dekolonizációval.

◼Mintegy harminc évig tanította a Habsburgok világbirodalmát. Mik azok a további témák, amelyeket hosszabb ideig tanított?

Nos, az európai történelem minden korszakát tanítottam, a Római Birodalomtól az 1990-es évekig. 400-tól 1200-ig, 1200-tól 1500-ig, 1500-tól 1800-ig, 1800-tól 1945-ig, 1945-től napjainkig.

◼Melyiket tanította a leghosszabb ideig?

A modern Habsburgok mellett valószínűleg a XIX. századi Európát, nagyjából tíz évig. Aztán tizenkét évig az úgynevezett világtörténelmet oktattam, a University College Londonban (UCL), mert rájöttünk, hogy a diákok olyan hiányos tudást szereznek az iskolában, hogy nem ismerik a világtörténelem alapvető kronológiáját sem. Tehát nem tudják, hogy milyen időbeli viszony van a görögök, a rómaiak és az egyiptomiak között, márpedig szükségük van erre a háttérre. Én voltam az egyetlen, aki átvezette őket ezen a néhány ezer éven. Egyiptommal és Gilgames eposzával kezdtük, aztán valahol az ipari forradalom környékén fejeztük be.

◼Habsburg-Lotharingiai Eduárd, Magyarország szentszéki nagykövete 2020 nyarán előbb egy olyan képet posztolt a Twitteren, amelyen az látható, hogy A Habsburgok – A világ urai című kötetét olvassa, majd a Catholic Herald római katolikus havilapban publikálta recenzióját. Ismeri személyesen a császári-királyi família tagjait?

Kapcsolatban vagyok Eduárddal, de nem ismerek egyetlen Habsburgot sem. Max von Habsburg, aki a Magdalen College Schoolban tanít, írt nekem. „Találkoznunk kell egy kávéra Oxfordban!” – javasolta, de hát én nem Oxfordban tanítok. Valamikor azért majd felveszem vele a kapcsolatot, de nem vagyok rojalista.

◼És monarchista?

A tényleges számadatok azt mutatják, hogy a brit lakosság huszonöt százalékát vagy nem érdekli a monarchia, vagy negatívan vélekedik róla. A lakosság ezen negyedének többsége fiatal. Nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy idővel elsorvad majd a monarchia iránti lelkesedés, vagy az ifjúság előbb-utóbb majd „kinövi” ezt az ellenállást. Nem vagyok különösebben monarchista, de nagyon szeretem a magyar megoldást, vagyis azt, hogy legyen egy korona, amely nemcsak az uralkodót, hanem az államot és a történelmet is reprezentálja.

Ha a nemrég elhunyt II. Erzsébetet egy dolog miatt dicsérik, az kétségkívül az, hogy hallgatott. Hét évtizedes uralkodása alatt soha nem mondta ki, amit érzett.

Felvetődik a kérdés: szükséges-e, hogy az úgynevezett figurehead, a névleges vezető valóban egy figura legyen? És mi a helyzet a szimbólumokkal…? Arra gondolok, hogy a XII. századi Spanyolországban a királyt lovaggá kellett ütni, mielőtt megkoronázták. De ha valaki figyelmes, könnyen észreveheti, hogy volt egy mechanikus eszközük, amellyel az új királyt beiktatták, vagyis az egyik személy felsőbbrendűvé avatta a másikat. Mindenesetre, a monarchia intézményét támogatom, de a monarchia identitása nem érdekel túlzottan.

◼A szeptemberben elhunyt Hilary Mantel angol regényíró tavaly arról beszélt a Telegraph konzervatív napilapnak, hogy a brit monarchia már a végnapjait éli. A karib-tengeri Barbados egy éve elszakadt a brit koronától és köztársasággá vált, de hamarosan Jamaicában, Ausztráliában és Kanadában is napirendre kerül a függetlenség kérdése. Ön is pesszimista?

A monarchia ennél már sokkal rosszabb időket is túlélt, például V. György uralkodása idején nemcsak a szocializmus, a kommunizmus, a fasizmus, hanem az ír szeparatista és az indiai függetlenségi mozgalom is felvirágzott, a férjét gyászoló Viktória pedig húsz évig nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Az intézmények akkor halnak el, ha már nem relevánsak, ha már senkit nem érdekelnek. A monarchia viszont a folyamatosság szimbóluma, ez akár a legcudarabb időkben is életet lehelhet bele. Arra számítok, hogy túlél engem a monarchia, még akkor is, ha most akadnak rettenetes tagjai: András yorki herceg – a szó rossz értelmében – félelmetes egyéniség, Harry sussexi herceg pedig komplett idióta. Ha a királynő unokájának nem jön össze az a bizonyos hollywoodi áttörés, Meghan Markle biztosan elválik tőle. A történetük máshogy nem tud végződni.

◼Min dolgozik most?

Jövő májusban jön ki egy új könyvem, amelyet középkori közép-európai királyságokról írtam. Mostanában a Balkán és Európa keleti régiói kerültek az érdeklődésem homlokterébe. Utóbbiról Wild East címmel írok könyvet.