Ha az ember a szobáját elborító jegyzetek ünnep előtti rendezésének, ideiglenes eltakarításának reménytelen kísérlete közben ablakánál meg-megállva nézegeti a karácsony előtti sűrű havazást, s tudja már, hogy néhány nappal később a kálvinista Rómába kell mennie rokonlátogatásra, nem kizárt, hogy az éppen százhetvenöt évvel ezelőtti nagy menekvés ötlik eszébe. Vajon milyen az, amikor egy ország összes minisztériuma, egész parlamentje mínusz tíz–huszonöt fokban elindul a bizonytalanba, miközben hivatalnokai pedáns módon becsomagolni, átkötözni, ládába rakni iparkodnak minden papírtekercset, cetlit, tárgyat, ami „a magyar álladalom” további működéséhez szükséges?

1848 szilveszterének délutánján-estéjén dől el, hogy senki nem akar a védhetetlen főváros romjai alá temetkezni.

A fősereg parancsnokát, Görgeit Kossuth arra utasítja, hogy egyrészt „a Buda előtti első vonalban” vívja meg a „döntő csatát”, másrészt akadályozza meg, hogy a főváros hadműveleti területté váljon, egyszersmind „mentse át” seregét a Duna pesti partjára. Az Országos Honvédelmi Bizottmány, az Országgyűlés, a minisztériumok 1-jén reggel kezdik az áttelepülést – menekülést – Debrecenbe. Az egész központi közigazgatás, a törvényhozás utazik, Szolnokig vasúton, onnan tengelyen a végtelen, fénytelen, fagyott pusztán át. A haza létfontosságú szervei. Az agya.

Vagy inkább agyának csak a fele. 

Teleki László féllegális külszolgálatban van, mint ahogy Szalay László is.

Eötvös József, nemrég még miniszter, szeptember végén éppen kint van az utcán, amikor a Bécsben törvényellenesen kinevezett, Budára viszont kétségkívül a békéltetés, a horvát–magyar háború pacifikálásának szándékával érkező s ellenjegyzés céljából Batthyány Lajos keresésére induló Lamberg Ferenc altábornagyot a forradalmi radikálisok, avagy a csőcselék vezetői kocsijából kirángatják és („mondhatnók a képviselőház szeme láttára”, ahogy Kazinczy Gábor írja majd egy évvel később a haditörvényszék számára összeállított védiratában) meglincselik. Eötvös nem látja ugyan saját szemével a tábornok megmocskolt tetemét, csak a hajóhíd körül gomolygó tömeget, de rádöbben, hogy az elméleti viták korszakának vége. Csomagol, elhagyja az országot; magával viszi sógorát is, Trefort Ágostont, aki ekkor éppen államtitkár.

Széchenyi István szeptember eleje óta Döblingben van, orvosa, Balogh Pál vitte  oda, amikor a gróf már föl-alá rohangált, „fejével s ökleivel ütötte a falat, s az ablakon kiugrani mutatott szándékot” – ahogyan a Széchenyivel tíz évvel később a gyógyintézetben konspiráló Kecskeméthy Aurél leírja.

Nem ül a Szolnokra tartó vonaton Batthyány Lajos és Deák Ferenc sem.

Az országgyűlés alsó- és felsőházának szilveszteresti együttes ülésén, ahol megszavazzák a Debrecenbe települést, a volt miniszterelnök – ekkor már az alsóház egyszerű, megválasztott képviselője – utolsó kísérletet tesz a béke megmentésére. Indítványát megszavazzák: induljon fegyverszünetet, ha lehetséges, békét kérő küldöttség a császári csapatok főparancsnokához, s ha nála nem talál meghallgattatásra, tovább, a császárhoz (akit királynak nem ismer[het]nek el).  Sőt, nemcsak megszavazza: őt magát is a küldöttség tagjának jelöli. A kis csoportot Mailáth György volt országbíró vezeti, tagja Lonovics József is, a kinevezett, de székét elfoglalni még nem tudó egri érsek, meg persze Deák. Így aztán ők nem tartoznak azok közé, akikről a parlament egyik radikális tagja azt javasolja, hogy ha nincsenek 1-jén reggel az indóháznál, nevük mint árulóké későbbi kivégzésük céljából följegyeztessék és fölolvastassék.

Batthyány Lajos és Deák Ferenc küldöttségben Windischgrätznél, 1849. január (Gracza György Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története című könyvéből)

 

Kiküldetésük sikerét a küldöttség tagjai is nagyjából esélytelennek ítélhették; igazuk lett. Windisch-Grätz, akire – nem könnyen – bicskei főhadiszállásán akadnak rá, a volt miniszterelnököt nem engedi színe elé, a többieknek ennyit mond a párbeszéd „feltételeiről”: unbedingte Unterwerfung (’feltétlen meghódolás’). Nem engedi őket tovább Olmützbe, sőt, amíg a csapatmozgások tartanak, haza, visszafelé sem. Szállást és ebédet azért adat nekik, pontosabban ebédre hívja őket, de Deák javaslatára Batthyány iránti szolidaritásból, akire a meghívás valószínűleg nem vonatkozik, inkább szállásukra kérik az ételt.

Lonovics szívesebben töltené az éjszakákat a bicskei plébánosnál, el is küldi hozzá titkárát, hogy szállást kérjen tőle, ám az sápadtan tér vissza: a papot éppen akkor, amikor ő odaért, vasra verve vitték el a katonák.

Az igazán ízletes ebéd egyik fogása fogoly volt; „tréfásan mondom Lonovicsnak: »malum omen«” – mesélte jóval később Deák a barátainak. Igaza lett. Az érseket a leverettetés után előbb a melki apátságban tartották fogva, majd Bécsbe vitték; nem volt rab, csak éppen a várost nem hagyhatta el. Egy évtized múltán jöhetett haza Magyarországra.

Windisch-Grätz most még visszakísérteti őket az ellenállást nem tanúsító fővárosba, miután kitűzette ott a császár zászlaját. Batthyányt azonban még aznap a Károlyi-palotában letartóztattatja: már nincs érvényben diplomáciai védettsége.

A történet vége ismert.

Ez a szakirodalom szerint január 8-án történt; a szervezett kiürítésre vajmi kevéssé emlékeztető menekülés napokkal korábban befejeződött. Azóta már a magyar katonák, Görgei seregei is átvonultak a városon. Vác felé mennek, hogy maguk után, illetve magukra vonják a császári főerőt; de például Witalis Söll őrnagy visszatér Pestre. Ő a magyar szervezésű s persze nem tiroliakból, hanem osztrákokból és magyarországi németekből álló tiroli vadászalakulat parancsnoka. Dunakeszin azt mondja egyik tiszttársának: a kalaposmester másnapra ígérte, hogy elkészül a rendeléssel. A számla nincs kiegyenlítve, de meg hogy is nézne ki a csapat tiroli vadászkalapok nélkül? Azokat el kell hozni onnan.  A korai mártírok egyike lesz: a kalapokat megszerzi, szekérre rakatja, aztán amint keresztüllovagol a megszállt városon, elfogják. Latolgatják, kötelet érdemel-e, vagy csak börtönt. Az ítélet végül: Pulver und Blei (’lőpor és ólom’). Még e hónapban, 30-án végrehajtják.  

Ezek tehát utólag történtek. Január elsején reggel képviselők, hivatalnokok várják az indóházban fűtetlen és világítás nélküli vonatjuk indulását (civileket csak délutántól szállítanak). Valóban a bizonytalanba mennek, s ez nem földrajzi értelemben veendő, bár a hónap végén már Tokajig érnek az északkelet felől is támadó császári seregek (ha jól számolom, tíz magyar mérföldre vannak ekkor Debrecentől). Akit éppen megvesz az isten hidege, azt nem vigasztalja a jövő nyári izzasztó meleg. A téli erő-összpontosítás, a dicsőséges tavaszi hadjárat, az orosz intervenció és az akasztófa-ácsolás még „a jövő méhében szunnyad”.

Mindenkire nyilván nem, de sokakra érvényes, amit Kovács Lajos, a később Békepártként emlegetett csoport vezetője írt le évtizedekkel később:

„A Debreczenbe kivonulást mindenki a kivándorlás kezdetének vette. Az elutazás Pestről mindenben a rémületes menekülés színét viselte s ennek benyomását vitte magával áradatként Pesttől Debreczenig.

Debreceni mulatásunk első napjaiban senki sem hitt az ott maradhatás lehetőségében. Készen voltunk minden órában a tovább menekülésre.”

Jókai ezt rövidebben fogalmazza meg: „Az egész éltető világ semmisült meg körülöttem.”

A komótosan közelítő végzet álcázza magát, szétaprózódik kis magánapokalipszisokká. Az egész menekedés, noha a hivatalnokok igyekeznek mindent jegyzőkönyv szerint előkészíteni a szállításra, nem emlékeztet szervezett kitelepítésre, bár a kiürítés polgári és katonai felelősei, Csány László kormánybiztos és Vetter Antal vezérőrnagy mindent megtesznek, amit lehet. A bankópréseket, a pénznyomtatáshoz szükséges papírt vagonokba rakják (valahol útközben, amikor már átszálltak szekerekre, a széttört rakládákból kiröpülnek, utat, mezőt ellepnek a bankópapírok). Viszik a fegyver- és lőszerkészletet, a koronát, az állami és az egyetemi nyomdát, s Kossuth még Szolnokról is visszatér a fővárosba, hogy ellenőrizze a berakodást. Így is milliós értékek mennek veszendőbe, vagyis kerülnek majd az ellenség kezére: ágyúk, lőpormalmok, sőt, az állami takarékpénztári alap, 2 600 000 forint. Állítólag a Hadügyminisztérium iratanyaga is a fővárosban maradt.

A polgárok szilveszter napján egyszerre értesülnek arról, hogy Bem visszafoglalta Kolozsvárt (falragaszokról), meg arról, hogy Perczel hadteste a móri csatában felbomlott (erről a városba magukat bevonszoló katonáktól), s hogy „két nap alatt az osztrákok Pesten vannak”. Gyurits Antal, az országgyűlés gyorsírója szerencsére aprólékosan leírja névtelenül, illetve hamis szignóval (– r – betűjeggyel) már 1850-ben megjelent kis füzetében, hogyan jutott el néhány munkatársával öt nap alatt Debrecenig.  Saját távozásának okát nem forradalmi lelkesedésével indokolta, ellenkezőleg, úgy fogta föl, hogy neki a politikához semmi köze. Pesten hagyott feleségének is úgy érvel, hogy havidíjból élő hivatalnokként nem tudná eltartani családját, ha nem menne oda, ahová munkaadói parancsolják.

Van, aki elmenni fél, van, aki maradni. Van, aki elbújik, van, aki hazamegy választókerületébe, otthonába;

az országgyűlés utóbb vagy nyolcvan képviselőt nem igazol,

mert nem jelentek meg Debrecenben. A többség azonban másnap reggel ott van az indóházban, s bár előfordul, hogy útközben eltűnik valaki, a többiek néhány nap múlva megérkeznek az országgyűlés új székhelyére. Nemcsak a flamingók, a vörös tollasok, Madarász László radikálisai (különben Madarász, a „rendőrminiszter” úgy hagyja el az elsők között a várost, hogy elmulasztja kitöltetni az ott hagyott útleveleket), nemcsak a pár republikánus. Azok is, akik „az ügyek szerencsétlen fordulata által a dolgok élén lepetve meg, hol megállni vagy elvonulni majdnem lehetlen vala” (ahogy szintén Kazinczy Gábor fogalmaz utóbb), folytatni kénytelenek, amit elkezdtek. Politikusok, képviselők, minisztériumi alkalmazottak, katonák, gyári munkások mellett számosan mennek önként a pest-budai, illetve ahogy már akkor emlegették, budapesti polgárságból, asszonnyal-gyermekekkel, ládába gyömöszölve a legszükségesebbeket, téli ruha, tartalék elemózsia nélkül. Arra sincs idejük, hogy végiggondolják, mi lesz velük ott, ahová mennek, hogy miből fognak megélni. A tolongásban időnként elvész egy-egy gyermek, aztán megkerül. Többnyire a csomagok is megérkeznek Szolnokra egy következő vonattal. Ám vannak, akik kocsin, sőt, gyalog indulnak útnak.

Kemény Zsigmond szerint azért volt „e karavánok száma nagy”, mert sokan azt remélték, hogy a békeküldöttség hozza majd az „egyezkedési pontokat”, amiket az országgyűlésnek tárgyalnia kell.

Aki Pesten marad, felháborodottan szidalmazza az ország vezetőit, amiért az utolsó pillanatig titkolták előlük a menekülést.

Nem mindenki teszi meg az egész utat. Pázmándy Dénes, az országgyűlés elnöke – van ideje gondolkodni, az egyik szerelvény például az állandó megállások miatt (amikre olykor azért van szükség, mert szembejön egy katonavonat, honvédeket szállít Pest felé) tizenkét óra alatt ér Szolnokra – Abonynál leszáll, felszívódik, egy idő után visszamegy a fővárosba (a régibe), s jelentkezik Windisch-Grätznél. (Amiért aztán a tavaszi hadjárat győzelme után Debrecenbe hurcolják, vádiratot készítenek ellene, végül elejtik ügyét. Később a császáriak is letartóztatják.) A civilek közül többen döntenek úgy, hogy valamelyik útba eső városban, faluban várják be a végzetet (vagy éppen Szolnokon, ami nemsokára az ellenség kezére kerül), mások eltérnek Kecskeméten át Szeged felé.

Szolnoktól szekéren, főleg a Halassy Kázmér kormánybiztos által odarendelt kocsikon megy tovább, aki tud. Karcagon is vár ezer szekér, Szoboszlóról újabbak szállítják tovább a menekedőket. (A szolnoki fuvarosok egy része Törökszentmiklósról nem hajlandó továbbmenni, kinek-kinek a maga gondja, hogyan jut tovább.) Előnyt élveznek természetesen az „álladalmi javakat” szállító járművek; a szolnoki hídon nemcsak a polgári menekülteket, a hivatalnokokat is csak akkor engedik át, miután emezek keresztülhajtottak rajta. A civilek kocsijainak később félre kell húzódniuk, hogy a gépeket, fegyvereket szállító szekerek hamarabb célba érjenek.

Az úton alig egy-két fogadó, a legtöbben a mezőn, tűz mellett töltik az éjszakát. Enni alig van mit; már Szolnokon, ahol először alakul ki embertorlasz,

a közigazgatási tisztviselőknek is közelharcot kell vívniuk a korcsmában egy tányér pörköltért.

Akit a következő napokban lakott településen ér az este, az ottaniak humanizmusában reménykedhet. Cserébe a megvalósult demokráciának örülhet, aki ezt szereti, a csárdákban, fogadókban egyszerre tolonganak tisztek és közkatonák, parasztok és hivatalnokcsaládok. 

Az olykor mérföld hosszúságú karaván útját a végtelennek tűnő „róna pusztaságon”, „mocsáros lapályon” alkalmi balesetek akasztják meg. A vasúton egy ágyúgolyókat szállító vagon tengelye eltörik; „kiüríttetvén, a pályából kilöketett”. Jókaiék szerelvényének mozdonycsöveibe belefagy a gőz. A fagyott, kátyúkat rejtő országutat időnként felfordult szekerek torlaszolják el. A sors kegyéből egyetlen lőporos kocsi sem robban föl, noha égő pipával járkálnak köztük és körülöttük. A Pálffy János országgyűlési alelnök szerint italos országgyűlési képviselő, országos biztos Bónis Sámuel (az ivásról az ötvenes években, többéves börtönbüntetése után szokik le majd) gránátosok gyűrűjében menekíti a koronát, szekere feldől, alkalmilag maga alá temetve a kísérő hadnagyot is.

Most nincs ott Deák, hogy tréfásan megjegyezze: malum omen.

Petőfi utólag azt vélte baljós jelnek, hogy Zoltán fia (48 decemberében) rossz időben, rossz helyen született: „pénteki napon, és ami több, Debrecenben”. „Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: »Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.«” Följegyezték, hogy az egyik kofa később felhánytorgatta az akkor már berendezkedett, magukat úgy-ahogy otthon érző menekülteknek, jobb lett volna, ha otthon maradnak – „ette volna meg a fene magokat ott, ahol voltak” –, s nem jönnek Debrecenbe fölverni az árakat.

A város azonban helytáll. Január 2-án délután érkezik meg Ábrányi Emil kormánybiztos, s közli Poroszlay Frigyes polgármesterrel a rendeletet, amelynek értelmében a Honvédelmi Bizottmány s az országgyűlés Debrecenbe teszi át székhelyét. A városi közgyűlés ezt másnap „komoly ünnepélyességgel” tudomásul veszi, s felkészül az érkezők elhelyezésére. Az első menekültek 3-án futnak be, aztán egy héten át áramlik a tömeg, s kisebb csoportok később is érkeznek még.  Közben Csány László 4-én az összes mozdonyt Szolnokra indíttatja, s a vaspályát használhatatlanná téteti.

A Debreceni Református Kollégium oratóriuma, ahol az Országgyűlés 1849-ben ülésezett (fotó: DRK Múzeum)

 

Azt, hogy a hivatalok mellett hány személynek kellett helyet teremteni, nem tudjuk pontosan, mert a városkapuknál készített jegyzékeknek csak egy része maradt fönn, azok sem tartalmazzák a családtagok számát. A hiteles, de töredékes adatokból Módy György (aki mesteri tanulmányban dolgozta föl mindezt a centenárium évében) bevallottan óvatos becsléssel 2000 körüli Debrecenbe érkezőre következtet. Ez természetesen nem azonos a fővárosból útnak indulók számával, nincsenek benne, akik visszafordultak, akik elkanyarodtak Szeged felé, s akik útközben álltak meg valahol. Rajtuk kívül más idegenek ügyével is kell a városvezetésnek foglalkoznia. Ott vannak még, akik délről, a szerbek elől vagy Erdélyből menekültek ide, aztán a már ősszel ideszállított horvát hadifoglyok, a januártól Debrecenben összpontosított újoncok, a helyőrség és általában: jövő-menő, vonuló katonák. A törzslakosság körülbelül 30 000 fő. Az idegenek száma a helyőrséggel együtt 9–10 000.

Köztük a magyar irodalom jelesei: Vörösmarty, Jókai, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, egy darabig Petőfi is.

Január 7-e óta köztük van Kossuth Lajos is. Amikor a Piac utcai kapuhoz érkezik, a jegyzéket kitöltő „derék debreceni polgár” ezt írja be foglalkozásaként:

„magyarok Mósesse”.

Ő sem látott a jövőbe. Ahogy a többiek sem.

 

A szerző eszmetörténész, a HUN-REN TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa

 

Nyitókép: Menekülés Debrecenbe, 1849. január elején. Egykorú vázlatok után. Gracza György Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története című könyvéből