Egy hősi halott emlékezete

A Wehrmacht csapatai, úgymond, zökkenőmentesen foglalták el az ország főbb részeit. A szakirodalom sokáig nem fordított figyelmet a szórványosan előforduló ellenállásra, és ha születtek is erről feldolgozások, azok nem hatottak a történelmi emlékezetre. Az ellenállásban hősi halált halt Marancsik Pál (1915–1944) honvéd neve viszont teljesen ismeretlenül hangzik még a hadtörténetet jól ismerők körében is.

Jellegzetes felső-bácskai, római katolikus földműves család sarja volt. Felmenői Madarason éltek, ő maga azonban Mélykúton született 1915. április 27-én. 1937-ben Bácsalmáson vette feleségül Plávity Máriát. Itt alapítottak családot, a település egyik szélső utcájában. Két leánygyermekük született. Utána 1944-ben Marancsik a tizenhatodik határvadász zászlóalj katonájaként Újvidéken szolgált. Így jutott neki a végzetes történelmi szerep.

A klessheimi kelepce

1944. március 18-án Adolf Hitler birodalmi vezér keményen kérdőre vonta a Klessheimbe csalt vonakodó szövetségest, Horthy Miklós kormányzót. Nem adott neki több esélyt. Közölte, hogy megszállja csapataival az országot, amit már hónapokkal azelőtt előkészítettek. Másnap éjjel meg is kezdődött a Margaréta-hadművelet, és Magyarország akkori déli határai felé a német Dél Hadseregcsoport indult meg. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök parancsba adta, hogy senki ne álljon ellent, „átvonuló” német alakulatok érkeznek az ország területére, át kell engedni őket. Vagyis a Magyar Királyi Honvédség valójában nem a megszállás tényéről, hanem német katonai átvonulásról kapott tájékoztatást. Így elvileg zökkenőmentesen kellett volna lezajlania a megszállásnak.

Riadó

Újvidéken mégis másként alakultak a dolgok. 1944. március 19-én a tizenhatodik határvadász zászlóalj kerékpáros századának százháromfős állománya Lonkay László hadnagy parancsnoksága alatt őrizte a vasúti hidat. Hajnali négy órakor egy német katona jelent meg rajta, sétát, átkelést színlelve barátságosan cigarettával kínálta az őrt. Reményvári József szakaszvezető megérezte, hogy tőrbe akarják csalni, félrelökte a wehrmachtost, az őrség szállása felé futott, miközben a németek már lőtték, s meg is sebesült. A megszállók betörtek a parancsnoki épületbe, de Lonkay hadnagy nem hagyta magát leszerelni, és riadót rendelt el. Csaknem félórás tűzharc bontakozott ki a magyar határvadászok és a német vadászhadosztály között. A honvédők az utolsó töltényig harcoltak. Egyes források szerint a német veszteség huszonnyolc fő volt. Magyar részről Marancsikot érte találat, a hadikórházba még el tudták szállítani, de végül a huszonnyolcéves fiatalember belehalt sérüléseibe.

Marancsik Pál honvéd, fotó: Századunk – Végjáték a Duna mentén című filmből (1981)

 

Ehhez képest hajnali fél négykor a Sopron nevű őrnaszád legénységét sikeresen lefegyverezték, szintén cigarettával kínálva őket. Ám a németek máshol is „elakadtak”. Az újvidéki második folyamzárzászlóalj laktanyájánál is összeütközésre került sor. Többszöri felszólításra sem voltak hajlandók megadni magukat a magyar katonák. Végül délután négykor befejeződött az „ostrom”, amelynek során állítólag tűzharc nem, csak (kölcsönös) fenyegetőzések hangzottak el. A városban a rendvédelemmel is összeütközésbe kerültek a megszállók, s emiatt két rendőr és három német katona megsebesült.

A posztumusz tizedes helyi emlékezete

Marancsik Pált Újvidéken akarták eltemetni, de végül huszonötéves özvegye kérésére Bácsalmásra szállították. Március 21-én Lonkay hadnagy mondta a búcsúbeszédet a posztumusz tizedes sírja fölött. Az özvegy nem ment újra férjhez, a család pedig elköltözött a településről. A sírt nem gondozták. Utóbb munkásmozgalmi sírgondozók fedezték fel, tették rendbe, és mint a „fasiszták ellen harcoló” földmunkás hősről emlékeztek meg. A rendszerváltozást követően a határőrség és a határrendészet tartott időről időre megemlékezést. 1946-ban még a munkásmozgalmi ellenállók közé sorolták a nevét. 1949-ben azt a bácsalmási utcát, ahol élt, róla nevezték át, de tévesen N-nel „Narancsik”-nak írták. Az elírás  aztán a felújításkor a sírra is felkerült, és az itteni úttörőcsapat is ebben az alakban vette fel a nevét. Bácsalmás második világháborús emlékművére (1992) is így vésték fel a nevét. Egyébként valóban volt egy Narancsik nevű nemesi család a térségben, de a hősi halott családtörténeti kutatásaink szerint biztosan a Marancsik családból származott. Születési, házassági és halotti anyakönyvi bejegyzéseiben és a honvédségi iratokban is egyértelműen Marancsik néven szerepel. Családja is így őrzi az emlékét. (A Bácsalmási Polgármesteri Hivatal több elírást is tervez kijavítani a közeljövőben.)

 A történeti feltárás

Az eddigi kutatások azt erősítik, hogy az újvidéki alakulatokhoz nem érkezett meg Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök parancsa, tudniillik, hogy senki ne álljon ellen a német csapatoknak. 1984-ben a tízkötetes Magyarország-történet nyolcadik, Ránki György, Hajdu Tibor és Tilkovszky Loránt szerkesztette kötete ezt írja: „Békés megszállás (…) 1944. március 19-én a magyar határokat három irányból átlépő, mintegy 8-9 hadosztálynyi német hadsereg nem került összeütközésbe a számban őket felülmúló, bár fegyverzetben alattuk maradó magyar katonasággal” (1153). Ez volt és maradt a narratíva nagyon sokáig. Általában Bajcsy-Zsilinszky Endre tűzharcban való elfogását és Kállay Miklós miniszterelnök török követségre menekülését emelték még ki. Pedig Csonkaréti Károly 1979-ben a Hadtörténelmi Közleményekben megjelent írása feldolgozta Marancsik halálesetét és az újvidéki eseményeket. Ráadásul a Századunk – Végjáték a Duna mentén (1981) népszerű dokumentumfilm-sorozat a televízióban is bemutatta, hogy mi történt itt ekkor. A rendszerváltozás utáni első komolyabb, a megszállással foglalkozó, Vargyai Gyula és Almási János által szerkesztett Magyarország 1944 – német megszállás című kötetben Tóth Sándor a hősi halott nevét elírva, de foglalkozott az újvidéki eseményekkel: „Magyar részről Narancsik Pál honvéd, bácsalmási lakos hősi halált halt.” A legújabban a Horváth Miklós szerkesztette Magyarország hadtörténete IV. 1919-től napjainkig (2018) című munkában Számvéber Norbert tesz rá utalást, bár név nélkül: „Újvidéken a 16. honvéd határvadászzászlóalj kerékpáros századának őrséget adó tagjai fegyverhasználatra kényszerültek (…). A tűzharcban egy magyar katona halálosan, egy másik könnyebben megsebesült” (152).

A magyar katonai áldozatok között a https://hadisir.militaria.hu/ weboldal, illetve a Bús János és Szabó Péter által összeállított Béke poraikra… II. – Dokumentum–emlékkönyv a II. világháborúban a történelmi Magyarország területén elesett, meghalt magyar katonákról és munkaszolgálatosokról (2001) helyesen írja a nevét. Jelen írás szerzője a Magyar Nemzetben és a  Virányi Péter által szerkesztett Európa 1944–1945 című kötetben is felhívta a figyelmet Marancsik tettére és a vele kapcsolatos kutatásokra. Egyes források szerint Budaörs, Győr, Sopron, Székesfehérvár környékén is volt ellenállás, de ezek részleteinek felderítése még várat magára.

.

Nem elvetendő kérdés

Vajon mi történt volna, ha nincs a Szombathelyi-féle parancs az ellenállás teljes feladására a német hadsereggel szemben? Csak Újvidéken tizenkét órára feltartóztatták a német alakulatokat a magyar katonák. Úgy, hogy felkészülni, mozgósítani sem tudtak. Csak az újvidéki hídnál huszonnyolc megszálló katona esett el a lőszerellátási problémákkal küszködő kerékpáros század ellenállásának köszönhetően. Mi történt volna, ha a honvédség ellenállásra, a laktanyák, a települések és a határ védelmére szóló parancsot kap? A német megszállás nyilván megtörténik, de talán a világ közvéleménye előtt sokkal kedvezőbb színbe kerül 1944 után a vonakodó szövetséges, Magyarország. Marancsik Pál áldozata, hősi halála hiábavalónak tűnhet, de annak fényében, hogy az újvidéki honvédek, határvadászok szembeszálltak az elvileg szövetséges hadsereggel az országot védve, nyolcvan év távlatából alighanem érdemes újragondolni a kiugrás és az ellenállás politikai-katonai lehetőségeit.

A szerző történész

Nyitókép: A hősi halott sírja (a szerző felvétele)