Summers tömör értékelése hasonló húrokat penget, mint az evolúciós pszichológia világhírű kutatója, Steven Pinker, aki több ízben is kifejtette, hogy a sajtó természeténél fogva elfödi a haladást, mert a hirtelen eseményeket, nem pedig a tartós trendeket mutatja be, arra van kihegyezve, hogy világgá kürtölje, adott pillanatban mik a legszörnyűségesebb dolgok, amelyek megeshetnek, miközben az emberi haladás empirikus tény.
Aligha újdonság, hogy a média a rossz híreket tartja előbbre valónak. A közösségi média tanúsága szerint pedig a katasztrófaigényünkkel a valóság nem is képes lépést tartani. A fake newst legnagyobbrészt képzelt csapások teszik ki. Példának okáért szeptember 23. után attól harsogott az internet, hogy Pekingben katonai puccs történt. A hamis értesülés egy ötvenöt másodperces, semmilyen egyéb részletet el nem áruló videón alapult, amelyen néhány katonai jármű jelent meg.
Fergusont azonban nem a hírek, hanem a történelmi trendek foglalkoztatják.
„Kertelés nélkül – írja – azt szeretném látni, hogy a jó trendek száma felülmúlja a rosszakét.”
A bolygó hőmérséklete azonban következetesen növekszik, és ez aligha változik meg a közeljövőben. Mi több, a Föld népessége szintén rohamosan nő. Afrikában a népességrobbanás és a felmelegedés együtt éhezést, konfliktusokat és tömeges elvándorlást vetít előre.
Eközben az Egyesült Államokban a várható élettartam csökken, legfőképpen az opioidválság – a „bánathalál” – következtében. Az amerikai fiatalok lelki egészsége szintén baljóslatúnak látszik, egy kutató szerint 2009 és 2021 között azon gimnazisták aránya, akiket „a szomorúság vagy a reménytelenség tartós érzése” jellemez, huszonhatról negyvennégy százalékra növekedett. A lányok több mint negyede elgondolkodott az öngyilkosság lehetőségén a koronavírus-járvány időszakában. A kutató ezt a közösségi médiától való függőséggel, a társas hajlam visszaszorulásával, a világ zaklatottnak való érzékelésével és a túlzottan védelmező szülői neveléssel magyarázza. A világ zaklatott mivolta felveti a lehetőségét annak, hogy a rossz hírek fölerősítik a rossz trendeket. A fogadóirodák szerint Trump újraválasztási esélyei továbbra is jelentékenyek, ami aligha vetíti előre az amerikai politikai élet konszolidációját vagy a polarizáció mérséklését. (Tegyük hozzá, a cikk írásakor Ferguson még nem ismerhette a félidős választási eredményeket, amelyek Trump vereségét hozták.)
Természetesen vannak a világban kedvező trendek, ismeri be Ferguson. A napelemek és az elektromos autók egységnyi költsége jelentősen csökkent az elmúlt két évtizedben. Dél-Amerikát leszámítva 1982 óta a világ felszínét újra egyre nagyobb arányban borítják erdők. A fúziós energia az áttörés ígéretével kecsegtet.
Csakhogy az IMF szerint harminchét országban két számjegyű infláció tombol, miközben a sokkoló energiaárak sem mutatják a mérséklődés jeleit. Az Egyesült Államok közpénzügyi helyzete aggasztónak tűnik:
az államadósság a nemzeti össztermék kilencvennyolc százalékára rúg az idén, majdnem meghaladva a második világháborús szintet, 2052-re pedig már elérheti a száznyolcvanöt százalékot.
Akik szerint az 1970-es évek stagflációs időszaka nem ismétlődhet meg, csak vessék össze az akkori jóval erőteljesebb termelékenységet a fejlett gazdaságok mostani jóval gyengébb eredményeivel. A legfontosabb gazdaságok demográfiai helyzete is kedvezőtlenebb, mint akkoriban. Az 1970-es években a környezetszennyezés kihívást jelentett, napjainkban a klímaváltozás a létünket fenyegeti.
Az arab–izraeli háború, amely akkoriban felpörgette az inflációt, mindössze tizenkilenc napig tartott. Az ukrajnai háború immár kilenc hónapja dúl, és beláthatatlan, mikor ér véget. Akkoriban a Watergate-botrány az amerikai demokrácia mélypontjának tetszett, napjainkban a demokrata és a republikánus szavazók több mint kétharmada egyaránt úgy vélekedik, hogy az amerikai demokráciát az összeomlás veszélye fenyegeti. Míg az 1970-es évek geopolitikáját az enyhülés jellemezte, a Washington és Peking közötti feszültségek aligha mutatják a mérséklődés jeleit.
Mindezek fényében Ferguson a trendeket nemhogy hetvenöt százalékban jónak nem, hanem hetvenöt százalékban rossznak tartja. A hidegháborút követő időszakban világszerte nőtt az életszínvonal, és terjedt a demokrácia. Tíz éve igaz lehetett, hogy a világ jelentős folyamatai összességében pozitív irányba haladtak. Napnál világosabb azonban: ez az időszak véget ért. Új szuperhatalmi konfliktus, új hidegháború küszöbén állunk, ami gazdasági válságot és a demokráciák visszaszorulását vonja maga után, helyettesítő háborúkat idéz elő, mint Ukrajnában, vagy a nukleáris apokalipszis veszélyével fenyeget, mint Tajvan kapcsán.
Ugyanakkor talán mégis lehet jobb szemmel nézni a mai világot.
Adott korszak vélt trendjei utóbb, a történész górcsöve alatt rendre illúzióknak bizonyulnak. Marx azt hitte, felismerte a modern ipari társadalom alapvető törvényeit. Malthus a XVIII. században úgy vélte, a népesség növekedése elkerülhetetlenül éhínséghez vezet. Az Egyesült Államok végleges válságáról szóló teóriák sem új keletűek. Ez utóbbinak egyik legfrissebb példája, Ray Dalio fedezetialap-milliárdos 2021-es könyve (Principles for Dealing with the Changing World Order: Why Nations Succeed and Fail, ’A változó világrend kezelésének elvei: miért sikeresek és buknak el a nemzetek’) Kína felemelkedésének következtében a dollár nemzetközi eljelentéktelenedését jövendöli meg. Csakhogy az utóbbi év legnagyobb nyertesének éppen a dollár bizonyult, árfolyama jelentősen erősödött más fizetőeszközökhöz, nemesfémekhez és kriptovalutákhoz képest. A dollár mostani erősödése nem mondható történelmi trendnek, de nem is egyszeri esemény, 2011-től évtizedek óta nem látott mértékben megfigyelhető (lásd itt).
A történelmi trendek gyakran megtévesztőek. Paul Kennedy híres munkájában, A nagyhatalmak tündöklése és bukásában alig két évvel a berlini fal leomlása előtt az amerikai hatalom túlterjeszkedését és elkerülhetetlen összeomlását jövendölte. A valóságban azonban az Egyesült Államok hidegháborús győzelme következett be. A szovjet hatalom összeomlása sem illeszthető be valamely nagy történelmi tendenciába. Az iráni forradalom, majd a szovjetek afganisztáni bevonulása után Amerika látszott gyengének. Ronald Reagan viszont azzal az ígérettel nyerte meg a választásokat, hogy véget vet az enyhülés politikájának. Fegyverkezni kezdett. Elindította a csillagháborús tervet. Ám 1983-ban a világ az atomháború szélére sodródott. (Sztanyiszlav Petrov főhadnagynak köszönhetjük az életünket, aki figyelmen kívül hagyta a szovjet korai riasztórendszert, amely öt támadó amerikai ballisztikus rakétának nézte a nap sugarait.) Utána Gorbacsov 1985-ös hatalomra jutásával ismét lendületet vett az enyhülés.
Ám a Szovjetunió hanyatlása és bukása nem a Summer- vagy Pinker-féle kedvező trendet igazolta. Ráadásul nemigen akadt olyan szakértő, aki tisztán látta, mennyire gyenge lábon áll a kommunista rendszer, és hogy a gorbacsovi reformok csak siettetik a bomlását.
Paul Samuelson az először 1961-ben megjelent, máig megkerülhetetlen közgazdaságtanának még az 1989-es kiadásában is megállapította: „A szovjet gazdaság bizonyítja [...] a tervgazdaság életképességét.” Még az 1980-as kiadásban is szerepelt a hírhedt ábra, amely azt mutatta be, hogy a Szovjetunió gazdasága előreláthatólag 1977-ben (későbbi kiadásokban 2002–2012-ben) lekörözi az amerikait (a későbbi kiadásokból már kimaradt a grafikon).
A trend a szovjet vezetésnek hetvenöt százalékban megfelelt volna, de szerencsétlenségükre Samuelson száz százalékban tévedett. A Szovjetunió összeomlása azonban csak a történelmi folyamatok nem egyenes vonalú természetét szemléltette.
Mi történnék például, ha az ukránok tényleg katonai vereséget mérnek az oroszok imperialista hadseregére, amely bekövetkezhet, főleg ha az USA és szövetségesei még több tűzerővel és pénzzel látják el őket?
Ha ez nem is vezetne Putyin bukásához, tekintélyét alapvetően megtépázná, a kínai és indiai vezetők már lenézik, ahogy Belarusz, Kazahsztán és Szerbia vezetői sem paríroznak már neki.
A kínai katonai puccs híre ugyan hamisnak bizonyult, és Hszi Csin-ping hatalma teljében van. Ugyanakkor a zérócovid-politika okozta gazdasági nehézségek valósak, a demográfiai irányzatok vészjóslóak, az ingatlanszektor problémái és az eladósodás egyre nagyobb kihívást jelent. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés sem bizonyult átütő sikernek. Meglehet, Kína legújabb kommunista dinasztiájának megszámláltatott az ideje. A Kínai Kommunista Párt nem ünnepelheti már – írja Ferguson – uralkodásának századik évfordulóját. Legújabb cikkében pedig arról számol be, hogy a covidlezárások miatt kitört tömegtüntetések újdonsága: a résztvevők kommunista-, párt- és diktatúraellenes jelszavakat skandálnak, nem egyszerűen sérelmüknek adnak hangot.
Irán napjainkban a forradalom szélén áll egy Mahsza Amini nevű fiatal nő meggyilkolása miatt, aki megsértette a saría öltözködési előírásait, illetve a szankciók egyre súlyosabb következményei miatt. Az ajatollahok most is vérbe fojthatják a tüntetéseket (eddig csaknem ötszázan haltak meg, hat embert halálra is ítéltek), ahogyan 1979 óta többször is megtették. Az iráni nép valóban fellázadhat.
Ferguson nem állítja, hogy a következő években az orosz, kínai és iráni rezsim egyaránt el fog bukni, de valószínűsíti, hogy ez még az ő életében megtörténhet. Ebből azonban nem következik, hogy Larry Summersnek igaza van, és a trendek hetvenöt százalékban mégis jók lennének. Ezek általában optikai illúziók, a közelmúlt eseményeiből a bizonytalan jövőbe kivetített vonalak vagy a történelem nem létező ciklusairól alkotott ábrándképek.
Ferguson végül emlékeztet, ha 2024-ig bekövetkeznék is a fent felvázolt három, csekély valószínűségű forgatókönyv, a politikai következmények még mindig hozhatnak meglepetéseket. Elég csak George H. W. Bushra emlékezni, aki történelmi sikerrel zárta le a hidegháborút, majd 1992-ben mégis elveszítette újraválasztási kampányát.
Nyitókép: Amerikai termonukleáris kísérleti robbantás a Bikini-atollnál 1954. március 1-jén
