Szétszaladt lovak
Amikor Hszi Csin-ping 2012-ben átvette a párt vezetését, Kína páratlanul sikeres évtizedet tudott maga mögött. A gazdaság minden korábbit meghaladó ütemben nőtt, s feljött az USA mögé a második helyre. A 2008-as világgazdasági válságból Kína szinte érintetlenül került ki, amivel igazolódni látszott a korábbi döntések helyessége, és megnőtt a kínaiak önbizalma, miközben a Nyugat újra a saját alkonyán kezdett tépelődni. A 2000-es évtizedben Kína embert küldött az űrbe, olimpiát és világkiállítást rendezett, másfél évszázados kihagyás után visszatért a világ színpadára.
A pártvezetés azonban korántsem látta ilyen rózsásnak a helyzetet. Attól kezdve, hogy a Szovjetunió 1991-ben szétesett, a KKP elitjét szüntelenül az foglalkoztatja, miként tudná elkerülni ezt a sorsot, a kívülről sziklaszilárdnak tűnő rendszer összeomlását. Az 1990–2000-es években azonban a gazdasági növekedés lázas tevékenysége felülírta az aggodalmakat. 2010 körül azután a félelmek felerősödtek.
A villámgyors növekedésnek és modernizációnak köszönhetően ugyanis Kínában komoly magángazdaság alakult ki, a pártállamtól többé-kevésbé független szereplőkkel és érdekekkel; a középosztályosodás során olyan társadalmi erők és mozgalmak jöttek létre, amelyek nem álltak teljesen a kormányzat ellenőrzése alatt; az internet elterjedése által lazult az információs kontroll, és a történelem során először kialakultak azok a horizontális kapcsolatok az emberek között, amelyekben a politikai központ már nem játszott szerepet. Évente több százezer tüntetés tört ki korrupciós ügyek, földpanamák, környezetszennyező beruházások miatt. A párt hatalma érezhetően meggyengült..
A szokásos keleti tiszteletadás a pártvezetőnek
Ezzel párhuzamosan maga a párt is egyre inkább egymással vetélkedő érdekcsoportok konglomerátumává vált. Mindent áthatott a korrupció, párton belüli kiskirályságok, bűnözői hálózatok alakultak ki, a központi akarat végrehajtását a helyi erők gyakran elszabotálták. Hszi elődje, Hu Csin-tao államelnök-pártfőtitkár látványosan gyenge vezető volt, a pekingi pártközpont gyakran döntésképtelenné vált a különféle klikkek harcai közepette. A külső környezet is fenyegetővé vált: az Egyesült Államok iraki, afganisztáni és líbiai beavatkozásával egyértelművé tette, hogy a szokásos fellazító tevékenység mellett attól sem riad vissza, hogy fegyveresen megdöntse a neki nem rokonszenves kormányzatokat. Az arab tavasz pedig megmutatta az évtizedes autokratikus rezsimek sérülékenységét. Hogy a kínai rendszerre leselkedő veszélyek valósak voltak-e, az a lényeget tekintve mindegy – a párt nagy öregjei, a központi vezetés tagjai így látták. Valamit tenniük kellett.
Gatyába rázás
Hszi Csin-pinget még valamikor a 2000-es évek közepén választotta ki a pártvezetés Hu Csin-tao utódjának, s 2008-as alelnökké emelése után tudatosan készítették fel a legfelsőbb vezetői feladatra. Hszi apja Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping alatt magas pozíciókat betöltő pártvezető volt, fia tehát lényegében belenőtt a hatalomba, végigjárta a hivatalnoki szamárlétrát, ugyanakkor nem alakított ki magának markáns politikai arcélt, és nem volt részese a különböző frakciók harcának. Ezért egyfajta kompromisszumos jelölt lehetett, akit az összes klikk el tudott fogadni. Ez alól egyetlen személy érdekköre volt kivétel: a nagyratörő és népszerű csungkingi párttitkár, Po Hszi-laj szintén bejelentkezett a vezető pozícióra, őt azonban a párt még Hszi megválasztása előtt néhány hónappal eltakarította az útból, a Kínai Népköztársaság történetének egyik legsúlyosabb korrupciós botránya során.
Hszi központosító törekvéseiben nyilvánvalóan szerepet játszanak személyes hatalmi ambíciói, de jó okunk van feltételezni, hogy a pártelit éppen azzal a feladattal bízta meg, amit végül is végrehajtott: a párt egységének és a társadalom feletti ellenőrzésének visszaállításával. Tehát az egyszemélyi vezetéshez való visszatérés kollektív döntés eredménye. A feladat minden bizonnyal nem volt Hszi ellenére, s valószínűleg sokan vannak a párton belül, akik megbánták, hogy annak idején Hszinek szavaztak bizalmat, ugyanakkor a közös akarat megmagyarázza, hogy Hszi hatalmának kiépítése miért ment olyan könnyedén.
A fentieknek megfelelően az államelnök-pártfőtitkár első tíz éve alatt komoly változások történtek a kínai politikai rendszerben. Az általa meghirdetett korrupcióellenes kampány lehetőséget adott Hszinek a politikai ellenfelek eltávolítására, ugyanakkor növelte népszerűségét a nép körében. Az állam- és pártapparátus feletti uralmat úgy építette ki, hogy az egyes életterületek felügyeletére bizottságokat – „vezetői kiscsoportokat” – állított, amelyeknek alá van rendelve az adott területet irányító minisztérium és apparátus, s amelyeknek elnöke természetesen ő maga lett. Harminc év pragmatikus politika után visszanyerte központi szerepét az ideológia, s Hszi köré klasszikus személyi kultuszt építettek ki, elméleti munkásságát felvették a párt vezéreszméi közé.
Tízéves szívós építkezés után Hszi az idei pártkongresszusra jutott el hatalma csúcsára: az elmúlt néhány évtized szokásjogát felrúgva harmadik ciklusra is pártfőtitkárnak választották, és az őt megelőző időszak utolsó maradványaitól, például Li Ko-csiang miniszterelnöktől is végre sikerült megszabadulnia. A kongresszus egyetlen meglepő fejleménye, Hu Csin-tao látványos és megalázó kivezettetése e folyamat betetőzését jelképezte, akár egészségügyi, akár politikai okok álltak a háttérben. Jövő tavasszal a törvényhozás minden bizonnyal államelnöknek is újraválasztja Hszit, az ehhez szükséges alkotmánymódosítást már évekkel ezelőtt végrehajtották. Kína első embere a mostaninál erősebb már nemigen lehet.
Csoportkontroll
Hszi nemcsak a maga párton belüli vezető szerepét szilárdította meg, hanem a pártnak a társadalom feletti kontrollját is. Az elmúlt tíz évben alig volt olyan beszéde, amelyben ne hangsúlyozta volna, hogy a vezető szerepet az élet minden területén a pártnak kell betöltenie, s ezt az elvet igyekeztek is a gyakorlatba ültetni. Az államiak mellett a magáncégeknél is pártszervezetek alakultak, az oktatásban fokozódott az ideológia súlya, propagandakampányok indultak. Minden olyan kezdeményezést felszámoltak, amely nem állt a párt ellenőrzése alatt, a Kínába is betörő Me Too-mozgalomtól kezdve a trágár hip-hop dalszövegeken át az emberjogi ügyvédek tevékenységéig. Mindezt a perifériákon az egységes kínai nemzet és nemzetállam további építése kísérte, ennek része az önálló hongkongi identitás letörése vagy az ujgurok tömegeinek átnevelése.
Persze nem csupán annyi történt Kínában az elmúlt tíz évben, hogy növekedett a párt és Hszi Csin-ping hatalma. Roppant fontos változás, hogy a nemzeti össztermék (GDP) nagyjából megkétszereződött, vagyis némi egyszerűsítéssel Kína Hszi alatt kétszer erősebb lett. Ezt kísérték a már korábban is zajló folyamatok – városiasodás, középosztályosodás, technológiai fejlődés és minden, ami ezekkel jár –, felülről pedig elindult a megelőző évtizedekben felhalmozódott egyenlőtlenségek és egyensúlytalanságok megszüntetése. A többek által „vörös New Deal”-nek nevezett intézkedéssorozatnak része volt a maradék mélyszegénység felszámolására indított – és 2021-ben sikeresen befejezettnek minősített – program, az elszemtelenedett és monopolhelyzetbe került technológiai vállalatok megrendszabályozása, a társadalmi különbségeket megszilárdító és a gyerekeket megnyomorító magánoktatás felszámolása, az állami vállalatok megerősítése és egy sor más lépés. A nyugati elemzők többsége mindezeket a Hszi-kormányzat – valóban létező – autokratikus tendenciáival magyarázza, de itt nem egyszerű hatalomtechnikai machinációról van szó: a szemünk előtt valójában az újraelosztás alapos átszervezése, a társadalmi és gazdasági fejlődés új vágányra terelése, egy új Kína kialakítása zajlik, persze sokszor erőszakos módszerekkel.
Viharos vizeken
A Hszi Csin-ping irányításával végbemenő folyamatok élesen szemben állnak a nyugati elvárásokkal, amelyek szerint Kínának további piaci reformokra, az állami szféra visszaszorítására és a politikai rendszer lazítására lenne szüksége. Korábban a nyugati főáramú gondolkodásban axiómának számított, hogy a gazdasági növekedés egy idő után Kínában is elhozza a politikai rendszer demokratizálódását, ahogy ez például Dél-Koreában vagy Tajvanon történt. Erre a hibásnak bizonyult előfeltevésre – illetve a mérhetetlen profitvágyra – épült a nyugati országok 1980-as évektől folytatott Kína-politikája, amelynek a lényege az volt, hogy Kínát be kell vonni a globalizációba, szoros gazdasági, politikai, kulturális kapcsolatokat kell vele kiépíteni, mert az így Kínába betörő nyugati eszmék majd a politika területén is átalakítják az országot. Az illúziók Hszi alatt végleg semmivé foszlottak. Kiderült, hogy a KKP addigi pragmatikus, ideológiát háttérbe szorító, gazdaságra fókuszáló politikája csupán eszköz volt az ország megerősítésére. Bár erről korábban átmenetileg kevesebbet beszéltek, a KKP kőkemény marxista–leninista párt maradt, annak minden következményével együtt.
Kérdés persze, hogy Kínával tényleg az-e a Nyugat fő baja, hogy autokratikus, vagy pedig inkább az, hogy immár nagy, erős és ambiciózus. Mindenesetre a 2010-es évek közepén a nyugati – persze elsősorban amerikai – politikában és médiában egészpályás letámadás indult Kína ellen. A különböző politikusok és stratégiai dokumentumok Kínát első számú fenyegetésnek minősítették, Donald Trump kereskedelmi háborút indított Peking ellen (amit Biden is folytat), technológiai embargó lépett életbe, a legsikeresebb kínai high-tech cégeket igyekeznek kiszorítani a nyugati piacokról. Mindezt heves médiakampány kíséri, pozitív hírek Kínáról gyakorlatilag nem jelennek meg, uralkodóvá vált az a narratíva, miszerint bármit tesz Kína, a mögött mindig aljas hátsó szándékot kell sejteni.
A korábbinál sokkal erősebb Kínát irányító Hszi Csin-ping felvette a kesztyűt. Így külpolitikája fő célja a nyugati visszaszorító és fellazító kísérletek ellensúlyozása lett. Ezt a célt szolgálja egyfelől az Oroszországgal kialakított jó kapcsolat, amelyet a Kínából nézve meglehetősen távoli ukrajnai háború sem befolyásol, illetve másfelől az Övezet és Út kezdeményezés, amely az ősi Selyemút felélesztésével Eurázsia jelentős területeit igyekszik egy Kína-központú hálózatba szervezni. Mindez a kínai–nyugati viszony megromlásához vezetett, s a negatív spirálba került kapcsolatok nyomán kialakulni látszik egyfajta új hidegháborús szembenállás. Erre utalt Hszi Csin-ping kongresszusi beszédében, amikor – immár sokadszorra – kijelentette: a világban egy évszázada nem látott változások zajlanak, Kínának veszélyes viharok közepette kell lavíroznia.
Merre tovább?
A kínai politika ódzkodik a hirtelen fordulatoktól, s mivel Hszi Csin-ping még legalább öt évig – de valószínűleg tovább – meghatározó szereplő lesz, jelentős változás nem várható. Az olyan aktuális kérdésekben, mint a rendkívül népszerűtlen zéró Covid-politika folytatása vagy a tajvani problémakör, a kongresszus megerősítette az eddigi álláspontot, de nem kötötte meg a vezetés kezét, hogy adott esetben, ha lépni kell, akkor lépni tudjon.
A technológiai fejlődés a kínai társadalom feletti pártkontroll új lehetőségeit teremti meg, s ezzel a KKP élni is fog. Semmi nem utal arra, hogy Kína belátható időn belül visszatérne a 2000-es évek kollektív vezetéséhez és nyitottabb berendezkedéséhez. A kínai–nyugati viszonyban konfliktusos időszak elé nézünk, mivel az USA láthatóan mindent megtesz hegemóniájának megőrzése érdekében, Kína pedig – Oroszországgal együtt – azért, hogy ezt a hegemóniát megtörje. A viharok tehát nem csitulnak, s persze a régi hajós mondás szerint viharban nem cserélünk kormányost, vagyis Hszi is még jó ideig velünk marad.
A szerző sinológus, műfordító, a PPKE oktatója
