És hogy van az, hogy borravalót adunk a taxisofőrnek, a pincérnek, de nem adunk a virágboltosnak és a szobafestőnek? Miért „járt” a legutóbbi időkig komoly „fizetség” az állami szülészorvosnak, a sebésznek, és miért nem az aneszteziológusnak, a tanárnak? Mit kell érteni azon egy rendezett társadalomban, hogy ezt vagy azt a hirdetést „a helyben szokásos módon” kell közzétenni? És mi az a pestisként terjedő „büntetőfékezés”, ha nem az önbíráskodás egyik formája?

Bizony, kénytelen-kelletlen tudomásul kell vennünk, hogy mai életünket is számtalan jogi jellegű szokás hatja át, amelyek létezése talán nem is tudatosul bennünk a mindennapokban. Jogi jellegű szokásnak tekinthetjük mindazt az önkéntesen vagy közösségi nyomásra követett szabályrendszert, ami az egyszerű társadalmi erkölcsi és illemszabályok, valamint az írott állami normák közötti „szürke zónába” tartozik.

E felismerés azon a tudományos tényen alapszik, hogy az államhatalom által megfogalmazott jogi normák írásba foglalása, kodifikálása előtt is léteztek az adott törzsi, nemzeti és etnikai közösségek életét szabályozó normatívák, amelyek

megtartása elemi érdeke volt a közösséget alkotó egyéneknek. Ellenkező esetben a gyors halálnál is súlyosabb hátrány érte őket: a kiközösítés.

A magyar jogi rendszer alapja hosszú évszázadokon át a consuetudo, vagyis a jogszokás volt. Legismertebb gyűjteménye Werbőczy Hármaskönyve, amely 1514-től 1848-ig volt használatban, de egyes tételeit egészen a második világháború végéig alkalmazták. Jogtörténeti axióma, hogy az íratlan jogszokások szerepe fennmaradt a központi és helyi hatalom normáinak írásba foglalása után is, megerősítve vagy éppen ellenkezőleg: lerontva azokat.

Ehhez képest talán különösnek tarthatjuk, hogy a társadalmi jogtudat – a „népi jogélet” – magyarországi kutatása csak alig több mint százéves múltra tekint vissza. 1904-ben – Darányi miniszterelnök biztatására – Mattyasovszky Vilmos tett kísérletet a hazai németség törzsöröklési szokásainak feltérképezésére, mondván, hogy

az új polgári törvénykönyvben „az öröklési reformokat az öröklési szokás ismerete nélkül tárgyalni nem lehet”.

Mattyasovszky munkálkodásának eredményeként 1904-ben megjelent a Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás című gyűjtemény. (Csak zárójelben jegyzem meg, nagyon fontos jogintézményről van szó. Miközben a németek – beleértve a hazai svábságot – az öröklés során csak az elsőszülöttnek juttattak földet,

a magyar közösségekben minden gyermeknek jutott a földből, ezáltal a birtok szétaprózódott. A magyar „megoldás”: az egykézés,

s ennek következménye az Ormánság, Kalotaszeg, Sárköz stb. ősi népének kipusztulása.)

Az egykézés következménye Ormánság, Kalotaszeg, Sárköz ősi népének kipusztulása – sárközi népviselet (Fortepan, fotó: Ebner)

 

Mattyasovszky kezdeményezésének nem lett folytatása, jóllehet az akkori Európában, de más kontinenseken is igen eredményes munkát végeztek a kutatók. Nem így Magyarországon. Tagányi Károly 1917-ben az Ethnographia című folyóiratban szorgalmazta a „hazai élő jogszokások” összegyűjtését. Felhívása azonban sem a néprajzkutatók, sem a jogtörténészek fantáziáját nem mozgatta meg, így Szendrey Ákos A közigazgatás népi szervei, valamint Népi büntetőszokások című tanulmányát leszámítva a harmincas évek végéig komoly jogszokás-kutatások nem folytak.

A következő évtizedben azonban Györffy István, Bónis György, Csizmadia Andor és Tárkány Szűcs Ernő értékes vizsgálatokkal és tanulmányokkal gazdagította ezt az interdiszciplináris tudományterületet, megalapozva a későbbi kutatások lehetőségét.

1948-ban jelent meg az Országos Népkutató Munkaközösség útmutató füzeteinek részeként Papp László tanulmánya, a Vezérfonal a népi jogélet kutatásához, amely lényegében egy nyolcvanoldalas, az összes jogágat felölelő kérdőív.

Györffy István néprajzkutató (Wikipedia)

 

A korszakos jelentőségű – mert komplex kutatást szorgalmazó – „vezérfonal” hasznosítására már nem kerülhetett sor, mert az új rendszer felszámolta a reakciósnak kikiáltott kutatóhálózatot. A hatvanas évek elején Kulcsár Kálmán jogszociológus tett ugyan halvány kísérletet a társadalmi jogtudat vizsgálatának rehabilitálására, de a nagy elődök által megálmodott

„klasszikus” népi jogéletkutatás hagyományait egyedül Tárkány Szűcs Ernő merte vállalni a hetvenes években megalakított szegedi kutatócsoportjával.

Korai halála sajnos megakadályozta életművének kiteljesedését, de 1981-ben kiadott Magyar jogi népszokások című monográfiája így is fontos útjelző a jelenkori kutatók számára. A néprajz felől közelítve e korszakból Fél Edit munkássága érdemel említést.

1976-ban megvédett egyetemi disszertációmban Papp László kérdőívének felhasználásával Baranyában végeztem összehasonlító kutatásokat kaposszekcsői németek és magyarok körében. (Utóbbiak jelentős része Mátyusföldről áttelepített földműves volt.) Egyebek között büntető-, öröklési és családjogi fogalomkészletüket, jogtudatukat vettem górcső alá.

Sporadikusan manapság is jelennek meg e tárgykörben figyelemreméltó publikációk, például Gelencsér József Fejér és Veszprém megyei kutatásainak gyűjteménye. E sorba tartozik Varga Csaba és Nagy Janka Teodóra elmélyült tudományos munkássága is. Tárkány Szűcs Ernő életművének folytatására kutatócsoport alakult. A mai tudományos közeg azonban elsősorban a népi jogéletkutatás tudománytörténetével foglalkozik, lásd az MTA BTK Néprajzi Intézete Tagányi Károly kutatócsoportjának publikációit. A tudományterület eredményeinek összefoglalására legutóbb 2016-ban került sor a Magyar Néprajzi Társaság A népi jogélet kutatása Magyarországon című kötetében.

Tárkány Szücs Ernő (Wikipedia)

 

Különösnek tartom ugyanakkor, hogy a Kárpát-medence népcsoportjainak, koherens tájegységeinek, valamint a diaszpóra magyarságának szisztematikus, összehasonlító jogtudat-vizsgálatára, valamint az e társadalmi csoportokban kialakult latens jogi jelenségek tanulmányozására eddig még kísérlet sem történt. Márpedig erre – különösen a mai európai helyzetben – múlhatatlanul szükség lenne,

mindenekelőtt a társadalom jogtudatának, az emberek életvitelét szabályozó normáknak minél teljesebb feltérképezése érdekében.

A mai felületes jogfelfogás szerint a modern társadalmakban már nem működik szokásjogon alapuló szabályrendszer. De akkor mit kezdjünk az ilyen mondatokkal, mint amilyenek például a legújabb Polgári Törvénykönyvünk kommentárjában olvashatók:

„A CSJK (Családjogi Kódex HJ) a rokonság fogalmát nem határozza meg, továbbra is csak az egyenesági, illetve az oldalági rokonság definícióját rögzíti. A rokonság fokának bővebb meghatározására a törvény nem vállalkozik.” Vagy: „A Ptk. – egyezően a korábbi szabályozással – (…) nem tartalmaz semmilyen előírást arra nézve, hogy mi minősül aláírásnak és nincs olyan szabály sem, hogy a tanú aláírásának olvashatónak kell lennie. Önmagában abból, hogy a tanúnak a végrendeletet e minősége feltüntetésével alá kell írnia, még nem következik, hogy az érvényesség további feltételeként a tanú aláírása megfeleljen az aláírás általánosan szokásos módjának.”

S mi ez, ha nem egy évtizedeken át kialakult jogszokás kodifikálása: „Az elmúlt évtizedekben azonban Európa szinte valamennyi államában és más földrészeken is szembesülni kellett azzal a társadalmi ténnyel, hogy a házasságon alapuló családmodellt, amelyre a családjogi rendszer épül, egyre kevesebben választják követendő példaként. Az élettársi kapcsolatok növekedése a házasság rovására társadalmi tendencia, amire a jogalkotásnak is figyelemmel kell lennie.”

Ékes példa volt kőkemény „polgári” jogszokások létezésére az egészségügy a maga strukturált hálapénzrendszerével vagy a születéstől a halálig tartó családi történések belső rendje (például a menyasszonytánc során gyakran horribilis összegekre rúgó adományok felosztása, a hozomány összetételének államilag nem érintett szabályozása); de idesorolhatjuk az abortusz, a házasságtörés, a házasságon kívüli gyermekszülés közösségenként, etnikumonként eltérő megítélését.

Meggyőződésem, hogy

az adott közösség jogi jellegű szokásainak, „látens jogának” ismerete nélkül nem érthetünk meg olyan jelenségeket, mint egyes társadalmi csoportok törzsi jellegű, tömegesen végrehajtott önbíráskodása

sem (közúton, kórházban, iskolában, hivatalban). Nem érthető meg, hogy bizonyos szubkultúrában miért természetes a gyermeklányok – nemritkán anyagi szempontokat sem nélkülöző – „kiházasítása”, miközben az állam kifejezetten tiltja és elvileg szankcionálja a gyermekkorúakkal létesített szexuális kapcsolatot. Ugyanilyen fontos lehet megismerni a társadalom jogi tűrőképességének határait a „normálistól” eltérő szexuális orientációkkal kapcsolatban is.

Indokolhatja a kutatást a megalkotandó jogszabályok jobb megalapozása. A szabályozandó kérdésben előzetes kérdőíves vizsgálatok például azt mérnék fel, hogy egy adott közösség:

– hogyan szabályozta korábban az adott kérdést;

– hogyan vélekedik az esetlegesen már hatályban lévő jogszabályokról;

– kialakított-e az állami szabályt erősítő vagy lerontó helyi szokást;

– igényel-e egyáltalán (további) állami beavatkozást?

Számtalan olyan problémakör van, ahol

fontos államérdek fűződik ahhoz, hogy a jogszabályalkotó tisztában legyen vele, mit diktál a társadalom „igazságérzete”.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a szondázás után teljes mértékben ki kell szolgálni a népakaratot, de a jogszabály hasznosulása szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy kihirdetése után mekkora társadalmi ellenállással találkozik. Ilyen problémakör lehet a munka világa, a migráció, a társadalmi integráció, a közteherviselés, a segélyezés stb.

Természetesen a jogtudat vizsgálatának fontos szerep juthat(na) a regionális és helyi igazgatásban is. Sőt, a tapasztalatok szerint éppen helyi viszonylatban figyelhető meg új kori jogi szokások kialakulása a népképviseleti szervek által nem vagy nem kellően szabályozott egy-egy területen. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió hivatalainak egyre különösebb ötleteit is nagyobb sikerrel lehetne visszautasítani a megcélzott társadalom jogtudatának valós ismeretében.