A Clio Intézet ügyvezetője, Gellért Ádám nyitotta meg a minikonferenciát, köszöntötte az előadókat és a szép számban egybegyűlt hallgatóságot. A korszakra és a témára való ráhangolódás jegyében Horthy Miklós kormányzó 1944. októberi proklamációjának rádiófelvételét játszották be.
Gellért Ádám, a konferencia házigazdája moderál.
Ungváry először is kifejtette, hogy igenis fontos történészi szempontból is „a mi lett volna ha” koncepciók felvázolása. Hangsúlyozta, egy sikeres kiugrás esetén előnyös helyzetbe került volna az ország, nem vesztesként fejezi be a háborút, az országhatárok kedvezőbben alakulnak, és nem hal meg olyan sok ember. Szerinte a kormányzó a proklamációjában is ferdített, illetve valótlanságokat állított, ráadásul mindezzel bizonytalanságot okozott. Horthy, ha egyértelmű hadparancsot ad ki, és vagy a budai Várban, vagy a szovjet front közelében esetleg Huszton, Kiskunhalason vagy Kecskeméten biztonságba helyezi magát, nagyon gyorsan jó pozícióba hozhatta volna a szovjeteket, és sikerült volna három hónap alatt kiszorítani a németeket az országból. Felmerülhet a románhoz hasonló kiugrás lehetősége, de Ungváry szerint ők teljesen más pozícióban voltak, mint a magyarok. Horthy naivan abban bízott, hogy a kiugrás után a németek kivonulnak, a szovjetek pedig a Kárpát-medencén kívül folytatják a harcokat. Egyfajta, helyenként félreértelmezett, harcnélküli finn példában bízott.
Ungváry Krisztián szerint a kiugrás, ha sikeres, több százezer ember életét menthette volna meg.
Ungváry látványos, „fikciós” térképeken mutatta be hónapról-hónapra, hogy 1945 januárra hogyan foglalta volna el a Vörös Hadsereg a magyar alakulatokkal együtt a németektől és nyilasoktól az országot. A zalai olajmezők miatt kiemelten fontos volt hazánk, így a terület megtartása létszükséglet volt a Harmadik Birodalom számára. A térképeken, amelyek az 1944. október 21-i, november 1-i, november 30-i és 1945. január 15-i hadműveleti állásokat mutatták, jól látható volt, hogy mennyivel gyorsabban megszűntek volna a harcok, mondjuk, Budapest vagy a Dunántúl jó része tekintetében, illetve az esetleges nyilas uralom vérengzései is lerövidültek volna. Ungváry szerint több százezer ember életét menthette volna meg, és akár három hónappal hamarabb véget ért volna a második világháború magyar területen, ha a kiugrás másként alakul.
Szerinte a kiugrás eltétovázásáért, előkészítetlenségéért Horthy Miklós kormányzó a felelős, aki nem volt jó képességű ember és vezető. A Legfelsőbb Hadúr a beosztottjaitól elvárta az önfeláldozást, de ő maga erre nem volt képes a döntő órában.
A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, Szakály Sándor történész A katonák és a „kiugrás” címmel tartott előadást. Saját történészi álláspontja kifejtésén túlmenően reflektált az előzetesen elhangzottakra is. Tisztázta a kormányzói jogkört az országos fenyegető veszély, hadüzenet esetén a 1920. évi I. tc. és a 1920. évi XVIII. tc. figyelembevételével. Horthy mozgásteréről és fegyverszüneti próbálkozásairól a hadsereg és a nemzetközi politikai helyzet alapján adott komplex képet. A sikeres „kiválás” esetén a határok kapcsán szerinte nem lett volna jobb pozícióban az ország. Horthy először a nyugati szövetségeseknél próbálkozott, akikhez 1944 szeptemberében a németek által nem kedvelt Náday István vezérezredest küldte tárgyalni. Már itt közölték a magyar féllel, hogy a tárgyalópartnerük valójában Moszkva. Teheránban eldőlt, hogy az ország „keleti” régióba fog kerülni. A csalódott magyar vezetők a finn példához hasonló fegyverszünetben bíztak. Vagyis, hogy a németek készségesen kivonulnak, a szovjetek pedig átvonulnak az országon.
Szakály Sándor szerint a tétlenkedés, a rossz helyzetfelismerés és a szervezetlenség miatt a kiugrás elbukott.
Ha nagy fáziskéséssel is, de Horthy 1944. szeptember 28-án Faragho Gábor altábornaggyal, a csendőrség és a rendőrség felügyelőjével az élen háromfős delegációt menesztett Moszkvába. Hamar szembesültek, hogy csupán egy dokumentumot, nem egy fegyverszüneti megállapodást írhatnak alá. Ennek feltételei szerint az országnak a megállapodás érdekében vissza kell vonni a haderejét és közigazgatását az 1937. december 31-i határok mögé, szembe kell fordulnia a németekkel, és hadat üzennie Németországnak. Horthy ezután az 1. és 2. magyar hadsereg parancsnokaival, Veress Lajossal és Miklós Bélával egyeztetett, de a honvéd vezérkar főnökét, Vörös Jánost nem avatta be a kiugrási tervbe.
Szakály szerint a hadsereg felkészítése a kiugrásra és németek elleni harcra elmaradt. A magyar társadalom mellett a tisztek és katonák is ellenszenvvel viseltettek a szovjetekkel szemben. A tiszti kart a katyńi vérengzés is riasztotta. Lakatos Géza miniszterelnök a visszaemlékezéseiben, úgy írt erről, hogy a kormányzó azt mondta, ezt a kérdést majd valahogy megoldják. Még a közvetlen környezet sem tudott a tárgyalásról és a tervekről, ami szintén nehezítette október 15. sikerességét. Hatz József, a honvédelmi miniszter szárnysegédje október 14-én vidéki vadászatra ment el, egyeztetve Csatay Lajossal, aki, úgy tűnik, maga sem tudott a másnapi akcióról.
Szakály elmondta, hogy sokat beszélgetett Kéri Kálmánnal, az 1. magyar hadsereg vezérkari főnökével, aki beszámolt neki róla, hogy semmiféle paranccsal nem rendelkeztek, Miklós Béla hadseregparancsnok őt nem tájékoztatta. Szakály szerint a tétlenkedés, a rossz helyzetfelismerés és a szervezetlenség miatt a kiugrás elbukott.
Az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet munkatársa, Bartha Ákos történész a magyar ellenállás legfontosabb szervezeteit mutatta be A kiugrási kísérlet és az ellenállás hálózatai című előadásában. Három fontosabb csoport és szervezet volt, amely akár döntően is befolyásolhatta volna a kiugrás menetét. Az egyikük a főként liberális, baloldali, németellenes értelmiségiekből (Andorka Rudolf, Szent-Györgyi Albert, Zilahy Lajos, Várnai Zseni stb.) álló Szent-Györgyi–Várnai csoport kezdetben a nyugatbarát szellemi ellenállás útját követte, de a német megszállás után radikalizálódott. Előttük is a finn példa lebegett a háborúból való kiválás kapcsán. A fegyveres ellenállás (Taurus Fémáruüzem, folyamőrség) előkészítése, illetve az angolszász repülők segítése is a csoport profiljává vált.
Bartha Ákos szerint számos szervezet működhettet volna közre a kiugrásban.
A politikailag igencsak vegyes összetételű, a kommunistáktól a konzervatívokig mindenféle ideológiát képviselőkből álló Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége illegális ellenálló szervezet is szerephez jutott az előzetes tárgyalásokban. Küldöttségük (Somogyi Miklós, Magyary Ferenc, Faust Imre) járt az ifjabb és az idősebb Horthy Miklósnál is, ahol javaslatokat tettek a kiugrás forgatókönyvére és a munkásság felfegyverzésére.
A betiltott magyar pártok, vallási szervezetek, tömegszervezetek náciellenes szövetkezése volt a Magyar Front, amelynek 1945 után is neves képviselői (Tildy Zoltán, Kovács Imre, Szakasits Árpád, Markos György) szintén igyekeztek a kiugrást szorgalmazni és annak mikéntjére javaslatokat tenni. A radikális legitimistáktól a kisgazdákon, szocdemeken, parasztpártiakon át a kommunistákig több szerveződést is felölelő illegális ellenállók képviseletében tárgyaltak Vörös János vezérkari főnökkel, Lázár Károly a Buda vári gyalogos testőrség parancsnokával és Horthy Miklós kormányzóval is az ellenállás lehetőségeiről és a háború utáni teendőkről. Bartha külön hangsúlyozta, hogy az illegális csoportok részéről a létkérdés lett volna, ha a munkásság között sikerült volna kiosztani a fegyvereket.
A Gellért Ádám által vezetett kerekasztal-beszélgetés elsősorban Horthy felelősségére, idős korára, az alternatív lehetőségek megvalósíthatóságára, a többi európai ország kiugrásával kapcsolatos párhuzamokra, valamint a munkásság felfegyverzésének lehetőségére koncentrált. Ezekre a résztémákra igyekeztek rákérdezni a hallgatóság köréből is.
A szerző történész, a Clio Intézet munkatársa
Az előadók fotóit Majnik Zsolt készítette
Nyitókép: Horthy Miklós Varsóban az ismeretlen katona sírjánál lévő emlékkönyvbe ír 1938-ban
