„Romantikus, galamblelkű nemzeteknek” vallják magukat gyakran a szlávok, pedig a közöttük dúló véres, már-már a vikingeket is megszégyenítő konfliktusok egyáltalán nem jelentenek újdonságot Európában. Ahogyan az sem, hogy ezek a háborúk a közvetlenül nem harcoló többi szláv népet mindig állásfoglalásra késztetik, ami alighanem az etnikai-nyelvi rokonsággal magyarázható. A legfontosabb megosztó tényezőt itt is a gazdaság, a geopolitika, illetve az ideológia okozza.
Az egyes szláv népek esetében tartós, akár évszázados trendek, illetve szimpátiák tapasztalhatók. A szerbeket az elmúlt kétszáz évben erős oroszbarátság, a lengyeleket pedig oroszellenesség jellemezte. Az ortodox bolgárok ugyancsak rokonszenveztek az oroszokkal, akikben a törökök alóli felszabadítóikat látták. A csehek, horvátok, szlovákok és szlovének helyzete ennél bonyolultabb: szláv identitásuk őket az európai Kelet felé orientálta, de történelmük és vallási hovatartozásuk, mindennapi beidegződéseik nyugativá tették őket. Ebből következett a minden nagyobb belső szláv konfliktusnál előtűnő megosztottságuk. Ez főleg a csehekre és a szlovákokra igaz, akik körében a szláv kölcsönösség tudata fontos szerephez jutott a hosszú XIX. században.
A pánszlávizmus pesti születése
Ebben különösen a szlovákok jártak élen. A német egyetemeken nevelkedő szlovák evangélikus értelmiségiek korán megismerkedtek a pángermán gondolattal, majd hazatérésük után elkezdték annak szláv megfelelőjét terjeszteni. A nagy szláv nemzethez való tartozás fontos támaszt jelentett számukra a régi Magyarországon belüli szlovák „kicsiség” tudatának leküzdésében. Végső soron maga a pánszlávizmus kifejezés is Pesten született, Ján Herkeľ szlovák ügyvéd egyik nyelvtani írásában. A csehek pedig lévén a németek közvetlen szomszédságában, nem kerülhették el a német hatásokat.
Pesti evangélikus lelkészként élte le élete nagy részét Ján Kollár (1793–1852), a pánszláv gondolat egyik legnagyobb hatású költője. Jénai egyetemi tartózkodása alatt, 1817-ben német évfolyamtársaival együtt részt vett a német egységtörekvéseket föllendítő reformációs ünnepségeken, és maga is elzarándokolt velük együtt Wartburg várába. Pesten jelentette meg a Slávy dcéra (Dicsőség leánya) című költeményét, amelyben a következőképpen osztotta fel a szláv népek között a történelmi szerepeket: az oroszoknak jutna az irányító fej szerepe, a törzset a lengyelek képeznék, vállakként és kezekként a csehek szolgálnának, az egész konstrukció pedig szerb lábakon állna. A kisebb szláv nemzeteknek (vendeknek, szorboknak, horvátoknak, sziléziaiaknak és szlovákoknak) a szláv ruha és fegyverzet szerepét tulajdonította a nagy szlovák, ámde a csehszlovák tudatú költőnek esze ágában sem volt felforgatni a Monarchiát. A Habsburg-hű poéta pályafutását 1849 után Bécsben fejezte be egyetemi tanárként és a kormány tanácsadójaként. Emlékét a Deák téri evangélikus egyházközség épületén tábla örökíti meg.
Első leszámolás az orosz illúziókkal
A szláv világot főleg a lengyel–orosz viszály terhelte meg. A XIX. század első harmadában a szlávok körében az oroszok komoly népszerűségnek örvendtek, részben nyelvi közelségük, imponáló politikai szerepük s a Szent Szövetségen belül elfoglalt helyük miatt. Ez alól tulajdonképpen csak a három felosztáson átesett lengyelek jelentettek kivételt. A kiábrándulás azonban másoknál is hamar bekövetkezett. Karel Havlíček Borovský cseh liberális politikusnak és publicistának ehhez nagyjából elegendő volt egy hosszabb oroszországi körutazás, és az utána megírt A szláv és a cseh című cikkében (1846) szakított a korábbi illúziókkal.
Döntően az 1830–1831-es cárellenes felkelés változtatta meg az Oroszország-képet. Sok romantikus fiatal a felkelt lengyelekkel, nem pedig a cárizmussal érzett együtt, köztük Alexander Vrchovský pesti szlovák ügyvéd, akinél utóbb Jókai Mór és Petőfi Sándor is bojtárkodott. Ő például kapcsolatban állt a lengyel emigráció küldötteivel. A romantikus szlovák költő, Ján Chalupka még el is ment Lengyelországba harcolni a felkelők oldalán. A szlovák többség és főleg a balkáni szlávok mégis inkább Oroszországban látták az egyetlen önálló és cselekvőképes szláv államot.
Ausztroszláv helyett pánorosz gondolat
Közép-Európában az 1848-as forradalmi esztendőben azonban az ausztroszlávizmus örvendett nagyobb népszerűségnek, főleg a realistán gondolkodó cseh liberális politikusok szorgalmazták, de a horvátoktól és szlovénoktól sem állt távol. Az első prágai szláv – erősen liberális szellemiségű – kongresszuson hivatalosan meg sem jelenhettek orosz képviselők, csak az anarchista Mihail Bakunyin dacolt a cári tiltással. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői is ebből az alapállásból indultak: először területi autonómiát akartak maguknak Magyarországon belül, 1849-ben pedig már önálló szlovák koronatartományt az Osztrák Birodalmon belül. Az oroszokhoz való csatlakozás szóba sem jött.
A helyzet a nyomasztó 1850-es években változott meg: a szláv mozgalmakat a Habsburgok úgyszólván azzal jutalmazták, amivel a magyarokat és az olaszokat büntették. Ha ez nem volt teljesen igaz is, az elért politikai eredmények jóval elmaradtak a szláv nemzetek együttműködő vezetőinek elvárásaitól. A Bach-rendszer légköre pedig szinte mindenkinek fojtogató volt. A legfontosabb szlovák politikus, publicista és nyelvújító, Ľudovít Štúr 1855-ben fejezte be híres-hírhedt, A szlávság világa és jövője című kiábrándult írását. Ebben leszámolt az ausztroszláv illúziókkal, valamint azzal a gondolattal, hogy a szláv nemzetek a jövőben demokratikus szláv föderációban élhetnének. Helyette azt javasolta, hogy csatlakozni kell az oroszokhoz, akár az orosz nyelv, vallás és politikai rendszer elfogadása révén is. Az oroszoktól csak azt várta el, hogy szüntessék meg a jobbágyságot, és nagyobb teret adjanak az önkormányzatiságnak. A mű németül íródott, aztán a bécsi orosz nagykövetség pópája révén kikerült Oroszországba, ahol orosz fordításban népszerű lett a kibontakozó orosz pánszláv (inkább pánorosz) mozgalom köreiben. Szlovákul egyébként csak 1993-ban jelent meg, de már a XIX. században is sokan tudtak róla.
Szlovák orientációs vita
Éppen a neoabszolutizmus bukása után kezdett differenciálódni a szlovák nemzeti mozgalom. Az 1848/1849-es vezetők többsége az úgynevezett Régi Iskolához tartozott, amellyel szemben megszerveződött az Új Iskola. Az előbbit főleg az evangélikus értelmiség vezette, amely a nemzeti konzervatív (autonomista) platformon állt, és Pest helyett továbbra is Bécsben kereste a szövetségest. Az utóbbit néhány katolikus pap és vállalkozó irányította, politikailag inkább liberálisok voltak, és elsősorban a magyar politikával (azaz Pest-Budával) keresték a kiegyezést. Ők is autonomisták voltak, de ideiglenesen el tudták volna fogadni a kis lépések taktikáját.
Az ellentétek először 1861-ben kerültek napvilágra, de aztán az egész következő évtizedben jellemezték a szlovák közéletet. A soron következő, 1863/1864-es lengyel–orosz konfliktus is mélyen megosztotta a szlovák politikát. A liberálisok (és egyben katolikusok) jelentős része inkább a szabadságharcos lengyelekkel szimpatizált, a konzervatívabb evangélikus nemzetiek azonban értetlenül álltak az előtt a tény előtt, hogy a lengyelek éppen akkor lázadnak fel egy szláv állam ellen, amikor az a reformok küszöbén áll. A leginkább lengyelbarát álláspontot Ján Palárik katolikus pap és drámaíró képviselte, aki amúgy is az úgynevezett demokratikus szláv kölcsönösség híve volt – azaz azt javasolta, hogy a szláv népek egymással együttműködve ott próbáljanak javítani a helyzetükön, ahol éppen élnek.
Csehszlovákizmus
De a szlovák közélet többsége oroszpárti maradt, és ez a tendencia csak tovább erősödött. A magyar–szlovák kiegyezéspárti Új Iskola a dualizmus idején marginalizálódott, több vezetője meghalt, mások csatlakoztak a magyar Szabadelvű Párthoz. A magyar nacionalizmus erősödése is inkább a régi nemzetieket igazolta, akik a fő támaszt és reményt Oroszországban kezdték látni. A Túrócszentmártonban székelő szlovák újságírók és politizáló ügyvédek körében divatos lett az orosz lapok figyelése, a cári külpolitika elemzése, sőt, egyesek esetében az orosz stílusú ingek és szakállak viselése is. A magyarokkal való kiegyezést azonban már a fiatalabb szlovákok sem keresték, akiket a dualizmus kori oktatáspolitika amúgy is a cseh iskolarendszer felé terelt. Azután ők lettek az 1918-ban diadalmaskodó csehszlovákizmus fő zászlóvivői. A csehek leszámolása az orosz illúziókkal erősebbnek bizonyult, noha a XIX. század második felében köztük is akadt még egy-két oroszbarát gondolkodó, ám korántsem játszottak olyan meghatározó szerepet, mint a szlovákok esetében. Tény, hogy a magyar kiegyezés évében a cseh nemzeti liberális politika néhány képviselője tüntetőleg ellátogatott Oroszországba (hivatalosan az ottani néprajzi kiállításra), jelezvén, hogy a csehek számára más opciók is nyitva állnak, de ez inkább csak a csalódás gesztusa volt. Legfontosabb politizálási és szellemi színterük a Monarchia maradt, a fő veszélyt pedig az erősödő Németországban látták.
Neoszlávizmus
Ugyanakkor a cseh lakosság sokszor ösztönösen rokonszenvezett az oroszokkal és a szerbekkel (délszlávokkal). Igaz, a Monarchia balkáni terjeszkedése megfelelt az izmosodó cseh iparnak és tőkének. A Balkánon pedig ütköztek Bécs és Szentpétervár érdekei. A cseh nagypolgári nemzeti politika ezt az ellentmondást a XX. század elején a neoszlávizmus révén akarta áthidalni, amelynek „cseh politikai arca” a nagypolgári családból származó, egyébként gazdag orosz vállalkozó feleséggel rendelkező Karel Kramář parlamenti képviselő volt. A neoszlavisták úgy vélték, hogy a két nagyhatalom inkább lehetne egymás partnere a Balkánon. A projektbe megpróbálták bevonni a jobboldali (nagy)polgári lengyeleket (Roman Dmowski körét) is, akik számára gazdaságilag és kulturálisan a németek nagyobb veszélyt jelentettek, mint az oroszok. A délszláv egység hívei, különösen a szerbek viszont nem rajongtak ezért a gondolatért.
Az első világháború
A nagypolitika ugyanakkor feltartóztathatatlanul az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország közötti konfliktus felé haladt. 1914-ben Kramář már olyan titkos elaborátumot készített, amelyben egy laza Orosz Birodalmon belüli önálló Cseh Királyságot vizionált, Romanov-uralkodóval az élén. Nemsokára azonban hazaárulási per vádlottjává vált, és nem sokon múlt, hogy kivégezzék. Az első világháború alatti csehszlovák függetlenségi emigráció ennél nyugatosabbnak bizonyult. Eleinte Tomáš G. Masaryk is monarchiaként képzelte el a létrehozandó Csehszlovákiát, valamely nyugat- vagy észak-európai dinasztiából származó uralkodóval. Az orosz forradalom és az USA hadba lépése után azonban a csehszlovák emigráció már republikánussá vált. A kivételt a szlovák származású és francia állampolgárságú csillagász és pilóta, Milan Rastislav Štefánik (hadügyminiszter) képezte, aki következetes monarchista maradt. Igaz, ő sem a Romanovokért rajongott, hanem az olasz Savoyai dinasztiáért.
Az első világháború és az orosz polgárháború alatt a születőben lévő csehszlovák és délszláv állam egyértelműen az orosz fehérgárdistákkal szimpatizált, mert a bolsevikok mögött német intrikát gyanítottak. Utána Csehszlovákia több ezer oroszországi menekültet fogadott be, a szláv Bulgáriához és Jugoszláviához hasonlóan. Ebben is megnyilvánult a csehszlovákok erős szláv identitása. Igaz, Prága nem annyira a katonákat és arisztokratákat, hanem inkább az orosz, ukrán és belorusz értelmiséget preferálta, sőt, saját nyelvű felsőoktatási intézményeket is létrehozott számukra. Ezáltal pedig az egyik legpezsgőbb orosz emigráns központtá vált ebben az időben. A csehszlovák–szovjet közeledés pedig csak az 1930-as évek elején kezdődött, az erősödő náci veszély idején. A második világháború alatti emigrációban Edvard Beneš elnök a szocialista Kelet és demokratikus Nyugat közötti híd szerepét szánta az újjászületett szláv (azaz a németek és magyarok nélküli) Csehszlovákiának. Milan Hodža volt miniszterelnök inkább a közép-európai föderációban hitt, de végül egyik koncepció sem valósult meg.
A szerző történész, alkotmányjogász, az NKE tanára
Nyitókép: Alfons Mucha: A szlávok megdicsőülése – szlávok az emberségért (1910–1928), Városi Múzeum, Prága (részlet)
