Ezúttal a németellenes fajvédők történetét tárgyalja a szerző. Tisztázza a könyv pontos, leszűkített témáját és a legfontosabb fogalmak, a fajvédelem, a szélsőjobboldal és a németellenesség jelentését. Három jól körülhatárolt szervezetre, mozgalomra: a Turáni Vadászok Országos Egyesületére, a Törzsökös Magyarok Táborára és a Magyar Fajvédők Országos Szövetségére összpontosít. A magyar birodalmi álmokat kergető, fajvédő politikát folytató szervezetek egyértelműen náci- és népi németellenesek voltak. Nem soroltak be a kor többi szélsőjobboldali, főleg nem a nyilaskeresztes mozgalom fősodrába, hogy Németországban lássák a revízió, a nemzet és az ország problémáinak megoldását. Bartha felhívja a figyelmet a faj (fajvédelem) fogalmának korabeli tisztázatlan definíciójára. Hiszen maguk az érintett szervezetek és vezetőik is gyakran „slendrián” módon használták a kifejezéseket.
A törzsökösök mozgalmának kulcsfigurája, baráti Huszár Aladár az első világégésben, az ellenforradalomban, az impériumváltásban megedződött fajvédők közé tartozott és számos tisztsége (városparancsnok, főispán, főpolgármester) mellett ő képviselte, testesítette meg a kérlelhetetlen magyar fajvédelem eszményét, következetesen nyilas- és náciellenes hangnemet ütve meg. 1939-ben alakult meg a régi magyar nemességre támaszkodó, német-, de egyben zsidóellenes Törzsökös Magyar Nemzetségek Szövetsége (elnöke báró Pongrácz Jenő) és a még radikálisabb Törzsökös Magyarok Tábora (elnöke Makay Miklós), akik között szüntelen „fajvédő háború” dúlt. A „magyar nemzet mostoha gyermekeinek” mozgalma a belső megosztottság, a kormányzati és a nyilas támadások miatt atomizálódott. Baloldaliak és jobboldaliak közeledése sem hozta el a „törzsökös népfrontot”.
A részben kormányzati kezdeményezésre megalakított Magyar Fajvédők Országos Szövetsége (elnöke Héjjas Iván), a rongyos gárdisták 1938-tól igyekeztek választ adni a nemzetiszocialista térnyerésre. Hadműveleti területekre a Felvidékre, Kárpátaljára, Finnországba is kikerültek. Közéjük tartozott Zsabka Kálmán rendező, forgatókönyvíró, színész és producer, aki utcai lövöldözőből, államrendészeti ügynökké, majd a rongyosok, a fegyveres ellenállók meghatározó alakjává vált.
Az 1927-ben alapított legitimista Turáni Vadászok Országos Egyesülete (elnöke Sipos Árpád tábornok) tagjai közül került ki a magyar ellenállás több neves főtisztje: Tartsay Vilmos, Nagy Vilmos, vitéz Kiss János. Különösen a délvidéki területeken erős szervezetre a német titkosszolgálatok is felfigyeltek.
A torzsalkodó fajvédők marginalizálódtak. Hol kapitalista, hol szociáldemokrata, hol zsidó bábként címkézték egymást. 1939-ben mégis igyekeztek együttesen fellépni, részt venni az ellenzéki pártokkal közös demonstrációkban. A várt, elvárt és ígért létszámot persze nem tudták elérni. A német megszállást követően minden jelentősebb magyar (fegyveres) ellenálló szervezetben felbukkantak. Ám ismerve a hazai ellenállás történetét, túl nagy hatást nem tudtak kifejteni.
1945 után a fajvédők náciellenes szervezeteit fokozatosan felszámolták. Egyesek a kisgazdákhoz csatlakoztak, másokat németellenességük, ellenállásuk miatt méltattak, de voltak, akik azonnal indexre kerültek. Vitákat szült, hogy bár ők is harcoltak, felléptek a „fasiszták” ellen, lehet-e őket antifasisztának tekinteni. Végül persze az antiszemita, antibolsevista, militarista fajvédő szervezetek mindegyikét betiltották.
Homo novusok voltak a fajvédők az első világháború utáni politikai arénában; hevesek, radiálisok, de teljesen rutintalanok. A náciellenesség bele volt kódolva a fajvédők „kurucos” hagyományaiba. Az állandó defenzívában lévő „magyar fajt” a keletről és a nyugatról érkező erőszakos expanziótól is meg akarták óvni. Bartha adatgazdag munkája, szokás szerint, nagyon jól követhető, logikusan felépített, számos forrást felhasználó és azokat ütköztető, megkerülhetetlen munka lett a témában.
Bartha Ákos: Törzsökösök, rongyosok, turániak. – Németellenes magyar fajvédelem, 1938–1945. Ludovika Egyetemi Kiadó, 2023. (e-könyv)
