„Isten olykor megmutatja magát,
és mindig a legnehezebb időkben,
mikor elveszti édes dallamát
a zene s a bimbózó rózsák törten
hevernek a sárban, és gyűlölet
rejtőzik már csak a fényes tükrökben.
Kis falvakat bujsz, hol az öregek
esténként imákat mormolnak halkan:
Soha nem hallott szövegek,
és lelked mélyén ottmarad a dallam,
az örök vigasztalás dallama, (…)”
Polner Zoltán versrészletét idéztem. Valóban, Isten megmutatta magát a legnehezebb időkben és elküldte Erdélyi Zsuzsannát, hogy egy generációváltás utolsó óráiban lejegyezze imádságköltészetünk legszebb darabjait. Nemcsak tudósi feladatot teljesített: valóban vigasztalt, felemelt, értéket mentett. Teljesítette küldetését. Nyelvi, zenei, irodalmi, filozófiai iskolázottsága, családjából hozott hite és erkölcsi tartása fel is készítette őt erre a feladatra.
Milyen kifejező magyar nyelvünk: ez a szobor valóban megörökíti Erdélyi Zsuzsanna emlékét, hiszen a tér mindenkori jelenében hosszú generációkra jelenvalóvá teszi.
A tudóst és az embert. Aki felfedezte, hogy öregjeink az „írástudatlanok felelősségével” életben tartották azt az elődöktől kapott tudást:
a középkorból, a barokkból forrásozó archaikus imádságokat, amelyekkel – Szűz Mária, a Boldogasszony közvetítésével ‒ kitartóan keresték és megtalálták a mennyei Atyát. Így szemlélve nagyon is igaznak tűnik Lékai László bíboros úr kedveskedő megszólítása: Archaika.
Igen, Erdélyi Zsuzsanna visszanyúlt, felfedezte és újra elénk állította az arkhét, a kezdetet, a teremtő Isten irgalmasságában bízó és a Boldogasszony, a Magyarok Nagyassszonya közvetítő segítségére fenntartás nélkül ráhagyatkozó ember mély hitét.
„Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban.
És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is…” – írta Juhász Ferenc. A forma: az archaikus imádságok veretes szövegében megfogalmazódó, korábban sosem hallott szimbolikus nyelv, és a tartalom: az elesett embernek Mária közbenjárásával Istenbe való görcsös kapaszkodása, költők sorát ihlette meg. Juhász Ferenc, Major Zala Lajos, Tóth Sándor, Nagy Gáspár, Polner Zoltán, Iancu Laura verssorai tanúskodnak erről, maradandó emléket állítva az imádságos asszonyoknak – és egy tudós életműnek.
A középkori magyar nyelv szürrealista képei, látomásos tablói tárulnak fel előttünk (Borbás Márton szobrászművész felvétele)
A szobor Erdélyi Zsuzsanna munkásságának széles körben sugárzó meghatározó szerepét akkor tudná még jobban szemléltetni a távoli utókornak, ha olvasható volna talapzatán egy archaikus imádságszöveg is. És még ez sem tudná megmutatni, hány vers született ihletésükből, s hány archaikus imádságszöveget zenésítettek meg komponistáink! És
hány egyszerű embert erősítettek meg önértékükben, méltóságukban – rádöbbentve őket: kincsek hordozói, értékek tudói.
Erdélyi Zsuzsanna telt házas előadásai pedig olyan jeles előadóművészek, mint Török Erzsi, Ferencz Éva és mások közreműködésével egy apátiába süllyedt, elszürkült világban sokakat felráztak. Milyen jó, hogy a könyvek, tanulmányok mellett hangfelvételek és filmek is őrzik e szép imádságokat! Egy addig ismeretlen nyelvi világ, a középkori magyar nyelv szürrealista képei, látomásos tablói tárulnak fel előttünk. A középkori és a barokk vallásos költészet világának az a szelete, amelyet nálunk szerencsésebb nemzeteknél írott források is őriznek.
Gondos filológiai munkával
Erdélyi Zsuzsanna a középkori barokk műveltség és a szóbeli hagyomány közti kapcsolatot is fölfejtette.
Olyan világot fedezhettünk föl, amelynek létezését ugyan sejtettük, ám elveszettnek hittünk. Nemcsak magyar, hanem európai költészet is ez, amelyben ősi tudatformák keverednek a keresztény szimbólumrendszer elemeivel. A sok tízezres szövegkorpusz maradandó szépségű, más népköltészeti műfajokhoz esztétikailag hozzámérhető alkotásokat őriz. ugyanakkor elválaszthatatlan része egy hagyományos, bensőséges, egyéni hangvételű vallásgyakorlási formának is.
Az imádságok hordozói „az ember legszentebb vágyának, hogy létezik erő, amely összeköti a földet és az eget, az élőt és a meghaltakat. (…) mert az imát mondók a Golgota keresztfájában ráismertek az örök életet biztosító paradicsomi életfára” – fogalmazta meg temetési búcsúbeszédében Dávid Katalin.
Erdélyi Zsuzsannára „csak” az a feladat hárult, hogy ezeket a szóbeliségben megőrzött, a magyar és az európai kereszténység közös értékeit megtalálja, felmutassa és az „írástudók” felelősségével a nemzeti kultúra részévé tegye, tárgyi emlékeit pedig a pusztulástól megmentse. Zsuzsa néni ‒ milyen jó, hogy még sokan így is mondhatjuk ‒ Isten segítségével teljesítette feladatát. A Hegyet hágék-jelenség – Várhelyi Heléna találó kifejezése ‒ annak a szerves egymásrautaltságnak meglétét bizonyítja, amellyel az ember önmagát Isten viszonylatába állítva szemlélheti, és formálhatja meg méltóságát.
„Mert megfogyunk pusztulunk
Bűneinkért elmulunk
Ha nem segél Mária
Kérésire Szentfia” – írta Nagy Gáspár.
Ez az állítás igaz az imádságos öregekre és Erdélyi Zsuzsannára is. Ezért most, szobrának avatásakor nemcsak a hivatását nagy felkészültséggel és alázattal művelő tudós kutatóra emlékezünk Erdélyi Zsuzsannában, hanem az emberre is. A mindig optimista, jókedélyű, bizakodó és fáradhatatlanul dolgozó emberre, akinek pedig hosszú életében egzisztenciális csapdahelyzeteket kellett kezelni és nehézségeken úrrá lenni.
Aki a sok nehéz év után rászakadt népszerűséget öntudattal hordozta. Mert teljesítmény volt mögötte.
Aki mellett ott állt biztos háttérként a család, és aki számára mindig fontos volt a nagy család minden örömével és gondjával. Aki kedves tudott lenni mindenkihez és segítőkész minden kérdésben. Aki egyengette az utat a vallási néprajz elfogadottá tétele előtt. Aki minden jó ügyet támogatott, mert biztos talajra hullott nála az anyai intelem: „…azért vagy fiam a világon, hogy segíts!” Aki biztos szemmel ismerte fel az értéket mindenben.
Jókedélyű, bizakodó és fáradhatatlanul dolgozó ember (Wikipedia)
És felidézhetjük Erdélyi Zsuzsannában a mélyen hívő embert, aki
életének nehéz helyzeteiben éppúgy, mint az elért sikerekben a Gondviselésre hagyatkozott.
Személyes sorsára is vonatkoztatható ezért a könyvcímül választott imádságrészlet: hiszen ő is „hegyet hágott, lőtőt lépett” hosszú élete során. Mint a kincset érő imádságokat őrző „szent asszonyai”, akik életük megpróbáltatásai során leginkább csak az Isten irgalmas kegyelmében és Mária közvetítő, óvó szeretetében bízhattak. Abban, hogy az imádságszövegek sokat vitatott záradéka szerint – idézzük fel most az útnak indító nagyberényi Babos Jánosné Rozi nénit ‒: „Aki ezt az imáccságot este-reggel elmongya, megüdvözül!”
Tóth Sándor verse pedig már a szolgálatért járó jutalmat is látni véli:
„…aranykeresztet visz a Krisztus
néked hozza szép-jegyesül
szívedre tűzi mindazért
mit elvett a föld…”
Hála Istennek, elmondhatjuk, ez a munkás élet, ez a hatalmas tudományos és kulturális teljesítmény Zsuzsa néni életének végén megkapta a méltó, kitüntetésekben tárgyiasuló elismerést.
Borbás Márton szobrászművész alkotásával a tudós kutatónak ‒ és
személyében az ősi tudást őrző, üdvösségkereső, imádkozó asszonyok felelősségteljes hűségének ‒ állít ma emléket
a Zsuzsa nénit szerető, emlékét megbecsülő utókor. A kezdeményezés Klukon Edit zongoraművész érdeme, a kivitelezést pedig az „Immaculata Alapítvány a Köztéri Szobrok Emeléséért Alapítvány” támogatása tette lehetővé.
Legyen intő jel ez a szobor Zsuzsa néni emberi példájának követésére konok elkötelezettségben, hűségben, mások segítésében. Emléket állítva a magyar nemzeti műveltséget oly sok értékkel gazdagító Erdélyi család méltó tagjának, aki életével példát mutatott a hivatás és a család, a tudomány és a művészet, az egyén és a közösség, az egyház és a nemzet, az egyetemes keresztény európai kultúra hűséges és önzetlen szolgálatára.
