Van ugyebár tarja, orja, de mi a tar és mi az or? És van hónalja és hónalj is, de mi a hón? Vannak szavaink, amelyek csak nyelvtani alakban, jelen esetben egyes szám harmadik személyű birtokos személyjeles alakban élnek. A birtokos személyjelek fogságában. A nyelvészetben úgy mondjuk: megszilárdult nyelvtani alakban. Ezek közül feltűnőbb a -ja, -je változat, pedig van rejtőzködőbb -a, -e változat is.
A jelenség leginkább a hentesnél tűnik föl. Látjuk kiírva: tarja és orja. A tarja alapszava a ma már ebben a jelentésben önállóan nem létező tar szó: marha, sertés lapockája feletti hús. Az orja alapszava az orr, eredetileg domb, magaslat jelentésű szavunk. Az állatok „magaslatát”, azaz hátgerincét is nevezték orrnak, ebből lett idővel háta orja (a következetes helyesírást régi szövegeken nem kell számonkérni), vagyis a háta magaslata kifejezés, és ebből rövidült puszta orjává. E körben ritkábban használt szavunk a marja, de ugyancsak egy létező állati testrész. A mar a ló két első lapockájának a töve; és ennek a marnak birtokos személyjeles alakja a marja.
Az epe, a vese és a zúza alapszónak tűnik, pedig ezekben is ott van a birtokos személyjel (-a, -e),
tehát az alapszó: ep-, ves-, zúz-. De mivel már nem érezzük a szóban a nyelvtani származást, ezért, ha birtokos esetben használjuk, újra kitesszük a személyragot: epéje, veséje, zúzája.
A tojás esetében sem mondjuk, hogy tojásfehér, tojássárga, ezeket is mind birtokos személyjellel használjuk: tojásfehérje, tojássárgája. Ugyanígy vagyunk a giga (gége, azaz: torok, nyelőcső) szavunkkal is: leginkább így használjuk: gigája.
A birtokos személyjel, ahogy nevében is mutatja, valakinek a részét, tulajdonát jelzi. Határozószavaink egy része birtokos személyjellel használatos (hiszen valakihez, valamihez képest jelöl meg valamit): eleje, közepe, hátulja, utolja, föléje, melléje, köréje. Ezek között is akad olyan, amelyet inkább csak ebben a formában használunk. Nem mondjuk, hogy utol, csak azt, hogy utolja. És azt sem mondjuk, hogy főzt, csak azt, hogy édesanyám főztje, régiesen: főzte. A főzt-je alakban a j-s birtokos személyjel, a főzt-e alakban a puszta magánhangzós birtokos személyjel található.
Gyakran megkérdezik, hogy ugyebár
beszélünk az ember hónaljáról, ennek megvan az alapesete (szótári alakja): hónalj, csak éppen mi a hón,
aminek alja van? A hónalj valóban régi összetett szó, az előtag egykor önállóan létezett, mára elhomályosult. A hón a kar alatt lévő üreg. Az utótag pedig az al, alj szó, amelynek birtokos személyjeles alakja: alja. Így lett hón + alj = hónalj, hónalja. Az alja más szavakkal is összeforrt: hegyalja, váralja, fészekalja. Némelyik tájnévvé vált: Hegyalja, Kárpátalja, Medvesalja, Szinérváralja, Sokoróalja, Zoboralja. És ezeknek nincs is birtokos személyjel nélküli alakjuk, vagyis ilyen: *Hegyalj, *Kárpátalj stb. Csak nyelvtani formájukban, a birtokos személyjel fogságában léteznek.
Végül pedig ott vannak a birtokos személyjellel alkotott emberi kapcsolataink: nej – neje, nő – nője (a neje és nője nem keverendő, mert abból komoly kapcsolati konfliktus lehet), fiú – fia vagy fiúja (nem mindegy, a fia valakinek a gyereke, a fiúja viszont a partnere, a társa). Utóbbi esetben érdekes nyelvtani jelenséggel találkozunk. A fiú alapszavunknak van fi változata is. A fi-hez a birtokos személyjel rövid alakja illeszkedik: fi-a. A fiú-hoz viszont a hosszabb alak: fiú-ja. A birtokos személyjelek rövid és hosszú alakja más esetekben is létrehoz jelentéskülönbséget. Például: szak-a – szak-ja (a napnak lehet szaka, például éjszaka, az egyetemistának viszont szakja van). A másik példa: kar-a – kar-ja (az egyetemnek lehet kara, az embernek viszont csak karja). És ne keverjük össze: a sertés gerinc melletti húsa a karaj, ennek nincs karja változata. Tehát rántott karajt eszünk, és véletlenül sem rántott karját.
