Minden évben elhangzik tehát a Nagy Per; tulajdonképpen ez a Passió leghosszabb része. S minden évben rácsodálkozhat a hallgató arra, hogy ez a rendkívül kifinomult és bonyolult evangélium milyen mély bepillantást enged két ember belső világába. Az egyik Péter, a leendő pápa. A másik pedig Pilátus, minden későbbi imperátor ősmintája. Mindketten elbukják a próbát. Bukásuk emberi kudarc: menthető vagy helyrehozható. Péter bűnbánatáról, későbbi életéről és haláláról tudomásunk van. Pilátus további sorsáról nem szól az evangélium, leginkább legendák emlékeznek meg róla (néhány történeti adaton kívül). Viszont éppen szokatlanul részletesen megrajzolt emberi vonásai, továbbá politikai és a Nagy Perben játszott bírói szerepe miatt állandóan foglalkoztatta az európai, sőt az iszlám képzeletet is. Bulgakov A Mester és Margaritája (valamint a Webber-musical) révén aztán már-már modern populáris figurává vált; több népszerű regényben is felbukkan, többnyire a modern fölvilágosultság és vallási szkepticizmus merő szócsöveként. Ennek hatására talán könnyen úgy képzeljük, hogy mi fedeztük föl Pilátus igazát. Valójában azonban a prokurátor alakja és szerepe mindig is a keresztény teológia és egyháztan egyik kulcsfontosságú tárgya volt.

Hiszen a Nagy Per nemcsak Jézus, hanem a kereszténység sorsát is eldöntötte.

Mindenekelőtt: Jézus világosan megvallja Róma előtt, hogy ő igenis király. Ez szükséges és elégséges ok a felségsértés kimondására. De ez a vallomás – megvallás, tanúságtétel, ahogy Pál apostol írja – tudvalevőleg egy másik királyságról, országról szól. Viszont ez a kettősség mindkét fél számára lehetőséget ad az ártatlanság és a bűnösség kimondására. Egyrészt a korai keresztények a római hatóságok előtt ugyanígy védekezhettek; egyúttal a felelősséget a zsidó hatóságokra tolhatták (amihez hozzátartozik, hogy számos judaista irat éppen ebből az irányból „menti fel” Pilátust, azaz vállalja a felelősséget). Másrészt azonban Jézus pere precedensként is használható volt a keresztények inherens bűnösségének bizonyítására: azt az embert, akit követnek, lázadásért törvényesen elítélték. Mindkét lehetőség számos ókori irat, pamflet, korabeli „regény” (a „pogány” Pilátus emlékiratai, a keresztény Pilátus cselekedetei) témája. Ezeket Dusenbury részletesen bemutatja. De akármelyik lehetőséget nézzük is, a Nagy Per Jézus követőinek sorsát meghatározta, áttételesen pedig a zsidóság és a kereszténység kapcsolatát is évszázadokra determinálta.

Dusenbury fő tézise ez a kettősség. Ámbár a szerző keveset foglalkozik a jézusi tanítás részleteivel, egy kivételt mégis tesz, s meg is kell tennie, hiszen Jézus „országának” mássága valamilyen hitelesnek elfogadható értelmezést mégis igényel. A fő gondolat a történelmi vagy politikai idő – a saeculum – és az üdvtörténeti idő megkülönböztetése. Jézus az egész történelmi időt zárójelbe teszi, és egyfajta „saját időt” használ. Ez több mint a próféták által is használt „messiási” idő, mert Jézus jóval radikálisabban fogja föl az üdvösség idejét. Nála a két idő, mondhatni, párhuzamosan fut, helyesebben a történelmi idő múlik, az üdvösség ideje viszont már és mindörökké van. Mind a római, mind a zsidó, történelemhez és politikához kötött vallásossághoz képest új koncepcióval van dolgunk. Mindazt, amit Róma vagy Jeruzsálem „szentnek” tart, Jézus – nyomában pedig Pál apostol – lényegében szekularizálja. Így azt kapjuk, hogy sem Pilátus, sem Kaifás nem „felelős” az istengyilkosságért – hiszen nem tudták, nem tudhatták, hogy mit cselekednek, vagyis nem láthatták saját üdvtörténeti szerepüket –, noha felelősek Jézus, a történelmi személy haláláért.

Ezen a ponton talán indokolt egy ellenvetés. Pál valóban írja, hogy Isten „minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön” (Róm 11,31), s ő maga mondja, hogy éppen a végleges emberi elesettség tette szükségessé a helyettesítő isteni áldozatot. De Jézus figyelmeztetése így szól: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: látunk. Ezért megmarad bűnötök” (Jn 9,41). S mi a látás? Sokan látták a csodákat – és hittek. Mások viszont nem.

Pilátus tudta, hogy ártatlan embert ítél halálra, ami több, mint visszaélés a bírói hatalommal. Valójában az isteni jog tiprása. Nem indokolt tehát a minden további nélküli fölmentés.

A másik oldalról nézve: Dusenbury tézise a kettősségről csak abban az értelemben tartható, hogy a megkülönböztetéshez ragaszkodunk, de a felelősséget és az ember részvételét mindkét időben egyszerre állítjuk. Nem léphetünk ki a történelemből, ahogy a testből sem; de a teremtés kezdete óta ki vagyunk „léptetve” a természetből és a természet idejéből, s mindörökre részesei vagyunk az üdvösség idejének.

Ez a kettősség voltaképpen irónia. Véres, egyúttal felszabadító. Ágoston kommentárjait elemezve Dusenbury maga is a gúny kettős jelentésével zár.  Jézus egész keresztútját a gúny kíséri. Az, hogy a római helytartó rendezi, egyúttal gúnyt űz a zsidó nemzeti hatalomból, de mélyebb értelemben az emberi igazságszolgáltatás isteni kigúnyolása is. Ennyire képes az ember – legföljebb (hiszen az igazságról fogalma sincs), ugyanakkor minden mértéket meghaladva (hiszen a teljesen bűntelent öli meg). A kereszten így nemcsak Jézus függött, nemcsak a zsidók királya, hanem az egész emberiség is. Ecce homo: íme az ember, aki képtelen önmagát megváltani, s folyton beleesik a sátán csapdájába, képzeteinek hisz, az ördög hatalmát tekinti a sajátjának, végül pedig aláhull a mélybe. De, ahogy az ókor teológusai látták, Isten éppen így ejti saját csapdájába a kísértőt. A passió a halál átverése. Risus paschalis – a húsvéti nevetés –, az isteni irónia megértése.

A konstantini fordulat azonban föladta a leckét a teológusoknak éppúgy, mint a politikusoknak. Hogyan lehet a krisztusi más-időben élni ezen a földön? S mit jelent ez a politikára, a történelemre nézve? Dusenbury több szerzőt is citál és elemez. Dantétól, Páduai Marsiliustól kezdve Thomas Hobbeson, Samuel Pufendorfon át Jean Jacques Rousseau-ig jól ismert figurák következnek, akik mind egyetértenek abban, hogy Pilátus legitim bírói hatalmat gyakorolt és hozott döntést. A középkor végén Dante még teológiai indokolást adott hozzá (csak a valóban elítélt Jézus áldozata lehet krisztusi); míg Hobbes vagy Rousseau szemében a hatalom legitim volta önmagában helyessé teszi a döntést. Mások – Pufendorfot kivéve –, kevésbé ismert szerzők, persze tiltakoztak, rámutatva arra, amire korábban utaltam; vagyis, hogy

a legitim hatalom is lehet törvénytelen: vagy azért, mert képviselője – a bíró – valójában nem a törvényes rendet képviseli, hanem saját érdekeit (lásd Pilátus megzsarolása a caesari „barátság” elvesztésével); vagy azért, mert maga a hatalom sérti meg a lelkiismeretben kötelező isteni parancsot.

Mára persze a szakrális mozzanat nagyrészt eltűnt, azaz a lelkiismeret teljes szekularizációja megtörtént. Helyesebben mondva nehéz eldönteni, hogy az emberi méltóság vagy a lelkiismereti szabadság fogalmai képesek-e helyettesíteni vagy hatékonyan megóvni a személy belső világának szentségét a politika mindig külső és profán világával szemben. Dusenbury erre nem tér ki, nem idézi például John S. Millt, aki szintén a Nagy Perre hivatkozik, amikor a szólás- és lelkiismereti szabadság értékét igyekszik alátámasztani. De még a – mondhatni – Pilátus-párti Rousseau nagy elméletének, a társadalmi szerződésnek a gyökere sem más, mint a kereszténység kettőssége, az üdvtörténeti időben szuverén lélek és a történelmi időhöz kötött polgár megkülönböztetése.

Ártatlan-e Pilátus? – tehetjük föl, immár magunkban a kérdést. Semmiképpen. De még mindig menthetőbb, mint bárki, aki kereszténynek, Krisztus-követőnek vallja magát, ám nem tudja, hogy egyedül Istené az ítélet, és jaj annak, aki isteni jogot bitorol. De még nagyobb jaj annak, aki valamilyen szent jogot kapott és hozzá lelki tekintélyt, ha azt Pilátus kezébe adja.

 

A szerző a Corvinus Egyetem tanára

 

David Lloyd Dusenbury: The Innocence of Pontius Pilate.  How the Roman Trial of Jesus Shaped History (Poncius Pilátus ártatlansága: Ahogy Jézus római pere alakította a történelmet), Hurst, London, 2021, 411 lap, a borítón Eric Gill: Jézus Poncius Pilátus előtt (1928)