A globalizáció századaként is szokás a XXI. századot emlegetni, melynek során a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetek fölötti döntéshozatal szerepe megnő, a nemzetállami szint jelentősége pedig csökken. A Covid-járvány és az Ukrajna elleni háború viszont újra felértékelte a nemzetállamokat, melyekről kiderült, nemcsak alkalmasak önálló szakpolitikák folytatására, hanem a nemzetközi együttműködésben való szuverén részvételük is megkerülhetetlen. Hogy a nemzetállami működés és a nemzeti identitás valóban eltűnőben van-e korunkban, azt az úgynevezett identitásszimbólumokkal kapcsolatos nemzeti önreflexió állapotából viszonylag jól le lehet szűrni. Ennek társadalmi és politikai vetületeit nehéz empirikusan mérni, a jogi szabályozás azonban problémamentesen vizsgálható, és ennek alapján általános tendenciák is megállapíthatók.

A kutatás

2022-ben a Miskolci Egyetem működtette Közép-Európai Akadémia Professzori Kutatóhálózatának nemzetközi munkacsoportja hét kelet-közép-európai ország (a V4-ek és a szomszédos délszláv államok) állami, nemzeti és egyéb közösségi szimbólumainak jogösszehasonlító elemzését, illetve tágabban e szimbólumok európai szerepének értékelését végezte el. Ennek során képet kaphattunk arról, mennyire jellemző az állami és nemzeti szimbólumok alkotmányos szabályozása, továbbá a nemzeti identitást kifejező jelképek szakjogi védelme iránti igény, amelyben leginkább a büntetőjogi védelmi szint megléte (vagy hiánya) érdemel figyelmet.

Az Európához tartozó, az európai politikai közösség által elismert államok nagyrészt szabályozzák állami és/vagy nemzeti jelképeiket a saját alkotmányukban. Az Egyesült Királyság kivételével (melynek sem kartális alkotmánya, sem önálló büntető törvénykönyve nincs, így az összes többi európai országgal való jog-összehasonlító vizsgálatra jelen szempontból nem alkalmas) ötvenhárom ország elemzése alapján az állapítható meg, hogy az állami és a nemzeti jelképek védelme európai alapvetés, a közös európai hagyomány része.

E szimbólumok köre is meglehetős hasonlóságot mutat: minden európai országnak van zászlaja vagy (ritkábban) „nemzeti színei”, himnusza és címere, csak Törökországnak nincs sem hivatalos címere, sem hivatalos emblémája, a nemzetközi kapcsolatokban azonban de facto akként használják a török zászlón is szereplő csillag-félhold motívumot. (Egyébként ez az egyetlen európai alkotmány, amely az állami jelképeket – Ankara fővárosi státusával és a köztársasági államformával együtt – megváltoztathatatlannak mondja ki örökkévalósági klauzulájával.) Továbbá kizárólag Közép-Európára jellemző az „állami pecsét”, mely alkotmányos szinten Albániában, Ausztriában, Bulgáriában, Csehországban, Koszovóban, Romániában és Szlovákiában nyer szabályozást. Speciális alkotmányos jelkép Csehországban az államfői zászló, Romániában a magyarok számára rossz emlékű „nemzeti nap” (december 1.), Máltán a zászlón is szereplő Szent György-kereszt, Franciaországban pedig egyrészt a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelmondat, másrészt a Köztársaság „alapelve” („a nép kormányzása, a nép által, a nép érdekében”). Csehországban, Szerbiában és Ukrajnában kétféle hivatalos („nagy” és „kis”) címer is létezik.

„Állami” és „nemzeti” jelképek

Ezek többségükben „állami” jelképek; a címerekre ez minden európai országban (Fehéroroszország és Észtország kivételével) igaz, a himnuszokra és a zászlókra pedig többségükben, bár utóbbiak jelentős része nem „állami”, hanem (az adott állam által elismert és védelemben részesített) „nemzeti” jelkép. Abban a vonatkozásban, hogy a himnusz és a zászló (vagy az ehelyett szabályozott „színek”) mely országokban inkább államiak vagy nemzetiek, Európa egyes területei között nem mutatható ki semmilyen összefüggés, azzal az egyetlen kivétellel, hogy kizárólag Európa középső és keleti részén találhatók olyan országok, melyek egyes jelképeik tekintetében alkotmányos szinten is különbséget tesznek „állami”, illetve „nemzeti” voltuk között. Így Szerbia és Szlovénia a hivatalos nemzeti és állami zászlót, Ukrajna a nemzeti és állami himnuszt, Koszovó pedig általánosságban a nemzeti és állami jelképeket különbözteti meg egymástól.

Törvényi vagy rendeleti szinten (az Egyesült Királyság kivételével) minden ország rendelkezik ezen állami jelképek (vagy azok egy részének) meghatározásáról és használatuk módjáról, feltételeiről; több mint négyötödük (negyvenhárom ország) ezt alkotmányos szinten is megteszi. Érdekesség, hogy azon tíz ország, melynek alkotmánya hallgat e kérdésről – a mesterségesen működtetett és oktrojált alkotmányos szabályozással bíró Bosznia-Hercegovina, továbbá az egyetlen dél-európai Görögország kivételével – mind nyugat- és észak-európai államok; nincs közöttük más közép-, dél- és kelet-európai állam (ideértve a volt szovjet tagköztársaságokat is).

A büntetőjogi védelem léte vagy hiánya mutatja meg leginkább, hogy adott ország számára milyen fontos identitásképző elem saját jelképrendszere. Azt feltételezhetnénk, hogy a kelet-európai államok sokkal inkább védik, akár büntetőjogi eszközökkel is, nemzeti jelképeiket. Csakhogy a rágalmazás és a becsületsértés kriminalizásával és a szólásszabadságnak az emberi méltóság és becsület védelme érdekében történő korlátozásával kapcsolatos, korábbi kutatásból származó adatok alapján (miszerint a kelet-európai államok jóval nagyobb arányban mellőzik a rágalmazás és becsületsértés büntetését, mint a nyugat-európaiak) abból kellett kiindulnunk, hogy a korábbi szovjet érdekszférába tartozó országok kevésbé korlátozzák a szólásszabadságot, és így – talán – elnézőbbek a közösségi jelképek megsértésével szemben is. A kutatás eredményei mindkét álláspontot cáfolták, és azt mutatták, hogy Európa különböző részei között nincs érdemi eltérés az állami és nemzeti jelképek védelmével kapcsolatban. A szabályozás maga pedig nem szólásszabadság-párti, ellenkezőleg: a vizsgált ötvenhárom ország háromnegyedének büntető törvénykönyve bünteti az állami jelképek megsértését. Sem azon országok tekintetében, melyek büntetik, sem azok tekintetében, melyek nem büntetik, nem tudunk releváns tulajdonságaik alapján különbséget tenni; azon tizenhárom állam (továbbá tizennegyedikként a külön büntető törvénykönyvvel nem rendelkező Egyesült Királyság) között például, melyek nem szankcionálnak egyetlen jelképsértő magatartást sem, vannak kis államok (Andorra, Málta, Monaco) és nagyobbak, északiak (Finnország, Svédország), déliek (Portugália, Ciprus), nyugatiak (Hollandia, Belgium, Írország), a volt keleti blokkba tartozó államok (Románia, Csehország) és volt jugoszláv állam (Bosznia-Hercegovina) is.

A büntetőpolitika indoklásai

Ezen országok közös végeredményt adó büntetőpolitikájának igen eltérő indokai vannak. Egy részük klasszikus „liberális”, szólásszabadság-párti ország (Svédország, Finnország, Hollandia). Van, ahol emellett egy földrajzilag közeli és/vagy politikailag és kulturálisan meghatározó másik ország hatása mutatkozik meg (például az angol common law szólásszabadság-párti hozzáállása Írország vagy az egykori gyarmat, Málta esetében). És vannak olyan országok is, ahol társadalmi és/vagy történelmi okok miatt az egységes államiság kifejeződése nem túl erős, a nemzetiségek közti belső feszültségek nagyok, ezért nem tűnt indokoltnak az állami jelképek büntetőjogi védelme (ez a helyzet a nem túl erős „belga” identitással rendelkező Belgium, Ciprus és Bosznia-Hercegovina esetében). Ám egyik hatás sem kizárólagos; ez az oka annak, hogy Norvégia, Dánia és Izland bünteti az állami jelképek meggyalázását vagy az azokkal való visszaélést; ahogyan pusztán az államformából vagy az ország méretéből (Monaco és Andorra mellőzi, San Marino vagy Liechtenstein pedig ismeri a büntetőjogi szabályozást) vagy kulturális hasonlóságából (Portugália nem bünteti a jelképsértést, Spanyolország viszont igen) sem vonhatunk le következtetést.

Huszonegy ország nemcsak saját, hanem más államok, sőt tizenegy ország nemzetközi szervezetek jelképeit is védi. Ezekben az országokban az államiság kifejeződésének, illetve egy adott (akár nemzetközi) közösség önmeghatározásának szimbólumai iránti tisztelet oly erős, hogy indokoltnak tartották – néha viszonosság alapján, néha anélkül is – más országok állami jelképeinek (esetleg nemzetközi szervezetek szimbólumainak) meggyalázását is büntetőjogi szankcióval fenyegetni – e védelem azonban más nemzetek puszta nemzeti jelképeire (ha azok egyben nem állami jelképek is) már sehol nem terjed ki. Emellett tartományok, tagállamok vagy autonóm területek jelképeit öt ország büntető törvénykönyve védi; ez a helyzet Németországban, Spanyolországban, Ausztriában, Svájcban és – az autonóm területi státust élvező Karakalpaksztánra vonatkozóan – Üzbegisztánban. Végül egyedül Luxemburg teszi lehetővé, hogy az egyéb állami szervek, sőt a helyhatóságok jelképeivel való visszaélés is büntethető legyen.

Alkotmányossági érvek

A büntetőjogi védelem alkotmányosságával kapcsolatban sem merülnek fel kételyek; azon néhány országban, ahol erről alkotmánybírósági döntés született, ott is a szólásszabadság legitim korlátjaként ismerték el az állami/nemzeti jelképek megsértésének büntethetőségét. Míg az Egyesült Államokban az 1989-es Texas kontra Johnson, illetve az 1990-es Eichman-ügy óta az állami jelképek megszentségtelenítése, az amerikai zászló elégetése is a közéleti véleménynyilvánítási szabadság része, melyet törvénnyel sem lehet korlátozni, addig Európa ennél konzervatívabb felfogást követ. A német Szövetségi Alkotmánybíróság például az amerikai döntésekkel egy időben hozott, két 1990-es döntésében mondta ki, hogy a nemzeti zászló, illetve a nemzeti himnusz meggyalázása alkotmányosan büntethető, és csak az aránytalan (például a művészi kifejezési szabadság érdekében történő, nem öncélú gyalázkodást eredményező) szólásszabadság-korlátozást tiltotta meg. A spanyol alkotmánybíróság 2020-ban mondta ki, hogy a spanyol zászló kigúnyolásának büntetéssel való fenyegetése szintén nem alkotmányellenes. Mint ismert, a magyar Alkotmánybíróság is hasonló állásponton van a 13/2000. (V. 12.) AB határozat óta, melyben – hivatkozva a már akkor is létező és azóta is fennálló európai alkotmányos gyakorlatra – az Alkotmánybíróság a „nemzeti jelkép megsértése” deliktumát nem találta alkotmányellenesnek, mivel a nemzeti jelképek „az ország külső és belső integritásának alkotmányos szimbólumai, éppen ezért alkotmányos érvek szólnak büntetőjogi védelmük mellett”.

Mindenütt védendő érték

Az állami és nemzeti (néha más közösségi) jelképek tisztelete tehát még a felvilágosodás szülőföldjén, Európában sem számít avíttnak és meghaladottnak, és ezt az alkotmányok szövege és a büntetőjogi szabályozás is kifejezi. Bár Európát gyakran tekintik olyannak, mint amely régi kultúrájára már „nem tart igényt”, a közösségi, állami és nemzeti jelképeknek nem tulajdonít jelentőséget, és ezért védelmüket sem kívánja meg, mégis, az alkotmány és a büntető törvénykönyv ezeket szinte mindenütt védendő értékeknek tartja, meggyalázásukat, megsértésüket pedig bünteti. Ez akkor is így van, ha az identitásszimbólumok meggyalázásának társadalmi veszélyessége nem éri el egy személy elleni erőszakos bűncselekmény szintjét, és ezért a bíróságok többnyire legfeljebb pénzbüntetéssel sújtják azt, miközben a szabadságvesztés-büntetést (mely az európai országok többségében elvileg alkalmazható lenne) ritkán szabják ki. Mindez nemcsak Közép-Európa országaira, hanem Európa egészére jellemző. Eközben az angolszász liberális hagyományban a jelképgyalázás, ha nem valósít meg más, erőszakos, társadalomellenes cselekedetet vagy ilyenre való közvetlen felhívást, a szólásszabadság védelmi körébe tartozik.

Az állami vagy nemzeti (tágabban pedig a közösségi) jelképek védelme vonatkozásában, a jogi szabályozás szintjén tehát nincs érdemi különbség Európa keleti és nyugati, korábban is kapitalista és volt szocialista országai között, ahogyan nem mutatható ki összefüggés az államforma (monarchikus vagy köztársasági) vagy az államszervezés elve (föderális vagy unitárius) jellegének tekintetében sem. Ami bizton állítható, hogy az állami és a nemzeti szimbólumok védelme élő jelenség, mivel e jelképek az állami önazonosságot, az állampolgárok együvé tartozását kifejező szimbólumok, melyek eszmei identitásképző szerepe elvi alapon indokolja (Európa országainak döntő többségében) akár azok büntetőjogi védelmét, ezáltal a jelképek meggyalázásának, megszentségtelenítésének tilalmát és ezzel együtt a szólás- és véleményszabadság kifejezett, bár praktikusan nem túl szigorú korlátozását is. 

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanára