Az rabszolgaság intézményének általános bírálata a XVIII. század második felében bontakozott ki. Korábban csak védekezőleg, korlátozottan léptek fel vele szemben: az államok saját polgáraikat igyekezték óvni, a vallások, a kereszténység és az iszlám pedig csak saját hívei rabszolgákká tételét ítélte el. A rabszolgaság teljes felszámolására törekvő mozgalom Anglián kívül Amerikában terjedt el a leglátványosabban. E téren az amerikai kvékerek jártak az élen. Ők már az 1770-es években kirekesztettek minden rabszolgatartót a közösségeikből. Az abolicionista mozgalom a révükön terjedt át Angliába, majd Kanadába a XVIII. század utolsó éveiben.

Jacopo Tintoretto: Szent Márk csodásan megszabadít egy rabszolgát (1547), Gallerie dell'Accademia, Velence
 
A kereszténység a rabszolgaságot elvben kezdettől fogva elutasította, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a keresztény Nyugat a maga területein általában fel is számolta az intézményt a középkorra.
 
Latin-Amerikában és a kontinentális Európa gyarmatain csak a XIX. század derekán számolták fel a rabszolgaságot. Ezzel szemben az amerikai alapító államok közül több is a kezdetektől fogva tiltotta azt. 1777-ben Vermont alkotmánya törvénytelennek nyilvánította, 1780-ban Pennsylvania elsőként fogadott el rabszolga-felszabadító törvényt. 1804-re a tizennégy alapító államból nyolc a maga joghatóságán belül felszámolta a rabszolgaságot.

Továbbá

polgárháborút a rabszolgaság megszüntetéséért csak az Egyesült Államok és Haiti vívott a világon.

Az amerikai testvérháború kivételesnek számított abban is, hogy akik az északi oldalon harcoltak és elestek, nem voltak személyükben érdekeltek a rabszolgaság felszámolásában. A XIX. századi Latin-Amerika polgárháborúiban gyakran azért szabadítottak fel rabszolgákat, hogy legyenek harcosok.

Brazil rabszolgák egy kávéültetvényen, 1882-ben, Instituto Moreira Salles, Rio de Janeiro
 
Ugyan az államalapítás idején az amerikaiak aligha tehettek a rabszolgaság örökölt intézményéről, és felszámolni sem igen tudták volna, de 1776 és 1865 közötti utódaik már aligha mondhatók ártatlanoknak abban, hogy az fennmaradt, sőt bővült. Az 1850-es években a nyugati féltekén szinte csak az Egyesült Államok déli részén, Brazíliában és Kubában élt tovább mint jelentős intézmény. Amikor a polgárháború az Egyesült Államokban kitört, a történetének valaha volt tízmillió rabszolgája közül négymillió élt, és több mint nyolcmillió a XIX. században született, vagy akkor került az országba. Aligha szabadíthatta volna fel őket más, mint kemény küzdelem.

Az amerikai rabszolgaság számos párhuzamot mutat a világ más társadalmaiban fellelhető hasonló intézményekkel, de összességében mégis több tekintetben kivételesnek tűnik föl. Talán a legfontosabb egyedi jellemzőjeként a faji megkülönböztetést lehet kiemelni. A legtöbb hagyományos rabszolgatartó társadalom is a kívülállókat: idegeneket, hitetleneket, hadifoglyokat vetett rabszolgasorba, de a faj nem volt ebben fő tényező: a koreai és orosz rabszolgák a többséghez tartoztak. Az amerikai délen viszont a rabszolgák kizárólag fekete-afrikaiak és leszármazottaik közül kerültek ki.

Nem lévén rabszolgaság a hagyományos angol-európai felfogásban: csak az lehetett rabszolga, aki külső megjelenésében látványosan különbözött.

Az amerikai rabszolgatörvények a szabad feketéket sem kímélték: Karolina letartóztatta az oda vetődő fekete brit alattvalókat is. A rabszolgaság faji alátámasztása idővel számos olyan áltudományos elméletet, történelemhamisítást, és ami még rosszabb, teológiai tévképzetet szült, amellyel a feketék alacsonyrendűségét próbálták igazolni. Ráadásul ezek a teóriák gyakran fennmaradtak a jogi béklyók felszámolása után is.

A jog a rabszolgát ingóságnak tekintette. Márpedig ez alaptalan jogi koholmány volt, hiszen az 1787-es alkotmány „személyként”, nem pedig „rabszolgaként” vagy „vagyontárgyként” utalt rá. A déli jog még azzal az elmélettel is előállt, hogy a rabszolga és az ura kölcsönös kötelezettségekkel tartozik egymásnak, miközben a rabszolgát erőnek erejével kényszerítették engedelmességre, az urát viszont az égvilágon senki nem kényszerítette arra, hogy eleget tegyen kötelességeinek. A rabszolga azonban éppen olyan vagyontárgynak számított, mint egy kutya vagy ló. Adni-venni lehetett, ő maga nem szólhatott bele.

Rabszolgakunyhó az Egyesült Államokban, a pontos hely ismeretlen 
 

Az amerikai rabszolgaság öröklődött. Az intézmény kétszáz éves fennállása során akár hat egymást követő generáció is élhetett a szabadság legkisebb reménye nélkül. Az éles faji elkülönítés és az örökletes jogállás minimális keveredéshez vezetett a szabadok és a rabszolgák között. Más rabszolgatartó társadalmakban, ahol ez a határ kevésbé volt éles, mint Brazíliában vagy az arab világban, ez folyamatos keresletet generált az új rabszolgák iránt. Az Egyesült Államokban a rabszolga-társadalom azonban fokozatosan önfenntartóvá vált.

Ahol a rabszolgák újabb s újabb nemzedékei érkeztek, ott nem alakult ki új közösségi tudat,

az amerikai Dél azonban megteremtette az amerikai fekete azonosságtudatot, amely egyedülálló módon a rabszolgasoron alapult, és nem őrizte meg az afrikai haza emlékét.

A vérkeveredést tiltó törvények és közfelfogás tovább fokozta a különállást. A rabszolgaság sehol másutt nem alakított ki ilyen külön identitástudatot, és tett szert ilyen középponti szerepre a nemzet történetében.

Az amerikai önfenntartó rabszolga-társadalom kivételes jellegzetessége volt férfiak és nők kiegyenlített aránya. Az arab világ javarészt nőket, a Karib-térség és Brazília férfiakat importált, és így a körükben nem jöhetett létre elkülönült társadalom. Az Egyesült Államokban azonban a súlyos megszorítások ellenére is lehetett a rabszolgáknak családja. Máskülönben a rendszer nem lett volna önfenntartó. A fekete lakosság közel azonos ütemben növekedett, mint a fehér.

Az amerikai rabszolgákat uraik kíméletlenül kizsákmányolták, a haszonérdek mégis arra ösztönözte őket, hogy óvják a rabszolgák életét és egészségét. Különlegességszámba ment az is, hogy korábban az intézmény gazdasági jelentősége fokozatosan csökkent, de a rendkívül munkaigényes gyapottermelés elterjedésével – az amerikai Dél adta a világ gyapotfogyasztásának a háromnegyed részét – ismét felértékelődött, és hosszasan elodázta végső felszámolását.

Az atlanti rabszolga-kereskedelem angol-amerikai betiltása (1807), majd az amerikai polgárháború nem vetett véget a rabszolgaságnak.

Afrikában a XIX. század második felében végül az európai gyarmati hatalmak számolták fel a mindaddig növekvő rabszolga-kereskedelmet

– ez alól képezett kivételt Belga Kongó hírhedt esete. Mauritániában csak 1981-ben tiltották be a rabszolgaságot, de a gyakorlatban a mai napig fennáll. Az alávetettség és a kényszermunka terén külön fejezetet nyitottak munkatáboraikkal a XX. századi totalitárius rendszerek, szovjet Oroszországtól a náci Németországon át a mai Kínáig.

Napjaink Amerikájában a rabszolgaság öröksége azért megkerülhetetlen, mert az amerikai rabszolgák leszármazottai különleges közösségi emlékezetét őrzik. Ez az örökség azonban részét képezi az emberiség történelmén végighúzódó sötét árnyéknak, amelynek felszámolásában éppen az amerikai értékek vittek vezető szerepet.

Dan McLaughlin eredeti cikke itt olvasható

Nikole Hannah-Jones, a The New York Times „1619 Project”-jének kidolgozója így twitterezett a National Review cikke kapcsán: „Vettem egy bulvárlapot, hogy hazarepülve legyen min nevetnem.” Más reakciójáról nincs tudomásunk.

Nyitókép: Az HMS London által 1880-ban megszabadított száz rabszolga, National Maritime Museum, Greenwich, London