A Bethlen István köréhez tartozó Balogh József filozófus, klasszika-filológus 1943 novemberében vitaindító esszét publikált az Illyés Gyula által szerkesztett Magyar Csillag című folyóiratban A nemzeti önismeret eszközei címmel. Balogh abból indult ki, hogy a magyarság jelentős szellemi teljesítményeit kevéssé ismerik Nyugat-Európában, illetve a magyarsággal kapcsolatos megítélések nem mondhatók éppen pozitívnak. Keresztury Dezső 1939-es írásából indult ki, mely a Szekfű Gyula szerkesztette, 1939-es Mi a magyar? című kötetben jelent meg. Írásának konklúziója, hogy a nemzeti önismeret, illetve a magyarsággal kapcsolatos külföldi megítélések újra időszerűvé váltak, s azt indítványozta, kezdjék újra szervezetten gyűjteni és ezáltal megismerni a magyarsággal kapcsolatos véleményeket, pontosabban folytassák a fáradhatatlan bibliográfus, Apponyi Sándor által végzett munkát.

Mintha bizony elegek lennénk önmagunknak

Balogh cikkét mintegy kiindulópontként használva Illyés Gyula 1943 december elején Hírünk a világban című esszéjében fejtette ki véleményét. Legfontosabb megállapítása szerint a magyarságnak rendkívül rossz a megítélése a korabeli Európában, ami nyilván nemcsak a háborús frontvonalakkal való kettészakítottsággal függött össze. Illyés – bevallottan erős kifejezéseket használó, szándékosan provokatív – írásában azt fejtegette, hogy „hírünk a világban riasztó”, lényegében ugyanolyan, mint amikor a kora középkorban a „magyarok nyilaitól” (vagyis „kalandozó” hadjárataitól) rettegtek Európa lakói. Illyés úgy vélte: „Végzetes bűn volna tovább is áltatni magunk. Számot kell vetnünk azzal, hogy mikor ezeréves múltunkat emlegetjük, a külföld ajkán elnéző mosoly jelenik meg: melyik nép nem ezeréves? S mi érdem van abban? (…) Szomszédaink felé vágunk vissza vele? Tájékozatlanságunk e téren is végzetes.” Súlyos hibának nevezte, hogy a külföldtől azt várjuk el: ugyanúgy lássanak bennünket és a szomszédos népeket, ahogy mi, magyarok látjuk, és úgy vélte, hogy mindez legalább a XIX. század első felének nemzetté válási folyamatára vezethető vissza. (Baloghgal ellentétben, aki a dualizmus korára tette ezt, amikor a magyarok a külföld szemében mintegy méltatlanul tetszelegtek valamiféle nagyhatalmi pózban.) Illyés szerint a modern nemzetek szükségszerűen léptek a szomszédokkal való versengés útjára, és a magyarok „versenytársai” jobban kihasználták a lehetőségeiket önmaguk elfogadtatására nyugaton 1918 előtt és után is. Arra is figyelmeztetett, hogy a nemzetünkre kedvezőtlen véleményt nem szabad nyomban elutasítani, hanem szembe kell azzal nézni, „vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak-e elsősorban hibáink levetésére? Csak ezután – az esetleges hibák elismerése és leküzdése után – foghatunk abba, amit ma legtöbben az első tennivalónak mondanának: az ellenséges propagandát ellenpropagandával legyőzni.”

Az első reakciók megerősítették Illyés diagnózisát. Keresztury Dezső cikkében hangsúlyozta a magyarság európai „különlegességét” (hogy ugyanis egyik nagy európai nyelvcsaládhoz sem tartozunk), valamint azt, hogy a „nyugat” elsősorban Németországot jelentette a korábbi évtizedekben, a magyaroknak mintegy rajtuk keresztül kellett megjelenni a külföldi nyilvánosságban. Keresztury nem tulajdonított kiemelt fontosságot a közvélemény érzelmi formálására irányuló politikai propagandának, „komoly döntések esetén alig több járulékos jelenségnél, a színfalak felállításánál, amelyek előtt a dráma lefolyik” – írta. 1943 decemberében Illyés mellé állt a Magyar Nemzet hasábjain Szabó Zoltán, a Pesti Hírlapban pedig Márai Sándor. Az előbbi azt kifogásolta, hogy a magyarok hajlamosak megsértődni a külföld negatív kritikái nyomán, „mintha bizony elegek lennénk önmagunknak. S a sértettségnek édestestvére az önámítás és az önhittség. Sokakban van hajlam közülünk arra, hogy ha már egyszer hátat fordított a valóságnak, túlozza ártalmatlanságunkat egyfelől, jelentőségünket másfelől” – vélekedett. Márai úgy ítélte meg, valóban tenni kell azért, méghozzá sürgősen, hogy a magyarságról alkotott negatív kép változzon, amihez szerinte is az első feladat „férfiasan szembenézni önmagunkkal, s azután, csak azután kísérelni meg, vádra igaz szóval, jogos védekezéssel felelni”. Illyéshez hasonlóan Márai is erős szavakat használt, mondván, az önismeret „kínos művelet”, melyen olyan végigmenni, mint egy tövises-bozótos ösvényen, ugyanakkor „felsebzett arccal talán rokonszenvesebbek leszünk a világ szemében, mintha továbbra is valamilyen mesterséges, történelmi kendőzésű sex-appeal hamis mosolyával akarnánk tündökölni”.

Úri fajtának, gentlemannek ismerik a magyart

A támogató véleményekkel együtt hamar megjelentek a kritikusok is. Az irodalomtörténész Zolnai Béla sommásan csak annyit állapított meg, hogy Illyés téved, a magyarságnak egyáltalán nem rossz a külföldi megítélése, ha mégis megfogalmazódik ilyen vélemény, az csak tudatlanságból fakadó gyűlölet eredménye lehet: „Harmincöt éve utazom Európában, de sehol nem találkoztam olyan művelt emberrel, aki rossz véleménnyel lett volna rólunk. Ellenséget láttam, gyűlöletet is tapasztaltam (nem kell mondanom, milyen részről), de éreztem azt is, hogy a gyűlölet mögött a tehetetlen kisebbrendűség érzete áll. A magyart úri fajtának, gentlemannek ismerik és ezt sokan nem bocsátják meg nekünk.” Önérzetes tiltakozást váltottak ki Illyés gondolatai a történész Kósa Jánosból, a református lelkész és műfordító Máthé Elekből, a jogász Irk Albertből és a Nemzeti Újság főszerkesztőjéből, Tóth Lászlóból is. Valamennyien úgy vélték, hogy a magyarságnak igen is jó híre van, a magyar nép kulturális és tudományos teljesítményei tiszteletet parancsolók, és ezt a tiszteletet meg is kapjuk, minden egyéb vélemény rosszindulatú ellenpropaganda. Tóth László gondolatai pedig azt az attitűdöt is megszólaltatták, miszerint a magyarok joggal várhatják el a feléjük áradó tisztelet kinyilvánítását: „Mert a magyar ember csak Istennel szemben érez alázatot, s még királya iránt is csak hódolatot. De idegennel, ha mégoly hatalmas is és mégoly sok függ is tőle, csak azt a tiszteletet, amit megérdemel s azt is csak cserébe azért a tiszteletért, amit mi érdemlünk meg.”

Készüljünk fel a legrosszabb vádakra

Illyést támogatta még Radvánszky Antal cikke, aki kérdésként fogalmazta meg véleményét: „Megtettük-e mindazt ezeknek a népeknek az irányában, ami egy kulturált nemzetre kötelező; beszéltünk-e elég keveset kultúrfölényről s cselekedtünk-e annál többet annak kívánalmai szerint?” Vass László újságíró már nemcsak az Illyés által megfogalmazott jelennel, hanem a várható közeljövővel is foglalkozott: „Közeledik az idő, mikor felmennek a sorompók s megnyílnak újra az utak a nagyvilág felé. Az önismeret belső munkáját végezzük mielőbb, készüljünk fel a legrosszabb vádakra. Amit esetleg a háború kitörése előtt már-már javunkra könyvelhettünk, az a gyűlölet förtelmes éveiben ellenkező előjelt kapott. Újra elölről kezdhetjük a felvilágosító munkát. Más szemmel, másult felfogással kell majd a megbékülő világban forgolódnunk.”

Az újra tollat ragadó Balogh József 1944. február elején örömét fejezte ki a nemzeti önismeret kérdésében kibontakozott diskurzus miatt, és ennek nyomán maga is kérdéseket fogalmazott meg: „a »nemzet hírének« kérdése egyszer már fel van vetve, elhangzott a súlyos szó, hogy ez a »hír« csak néhol jó, gyakran bizony rosszabb. Ha ezt a rosszabb hírt nehezen viseljük, ha sokan úgy érezzük, hogy a magyarság jobb sorsot érdemel, ha a nemzetben az a hit ver gyökeret, hogy az idegen közvélemény igaztalan vele szemben, hogy ellenségei által szerteszórt rágalmak mérgezték el a művelt nemzetek rokon érzését, megint felmerül a kérdés: mi az alapos vagy alaptalan vád a magyarság ellen, mik a félreértések, tévedések, rágalmak, – mért vagyunk »idegen test Európában« (…), mivel vétünk a közfelfogás ellen, amely oly sűrűn fordul ellenünk?”

A szavak teremtette következmény

Illyés Gyula vitazáró tanulmánya 1944. március 15-én jelent meg a Magyar Csillagban. Sajnálatának adott hangot, hogy független irodalmi folyóirata nem tud közéleti kérdéseknek nagyobb teret adni, de annak is, hogy a vita érzelmi alapúvá vált. A magyarság rossz hírével kapcsolatos véleményét fenntartotta, mint ahogy az annak javítására szóba hozott diagnózisait is. Leszögezte például: „Hogy egy népnek milyen a híre, arról nemcsak a szó beszél, hanem nyilván a szavak-teremtette következmény is.” Felhívta a figyelmet, hogy egy nép mások általi megítélése összetett dolog, történelmi események következményei ugyanúgy beleépülnek, mint „szellemi és művészi kapcsolatlétesítések”, végső soron pedig „rokonszenv, megbecsülés és jóakarat” alakítja ki. Illyés a tényszerűség fontosságára emlékeztetett (például arra, hogy ne csak nemzeti szemüvegen át nézzük Trianont, de még az 1848-as forradalmat sem), továbbá arra, hogy hiba volna a kétségtelenül létező negatív propagandára pusztán ellenpropagandával reagálni, és kizárólag a politikai reakciókra egyszerűsíteni a nemzeti önismeret fontos kérdését.

A vita 1944 tavaszán véget ért (március 19-én az ország német megszállás alá került, aminek Balogh József április elején áldozatául esett), de tanulságai újra felbukkantak. Felvethetők a kérdések a XXI. század elején is: van-e egyáltalán „nemzeti önismeret”, fontos-e, hogy mások mit gondolnak a magyarságról? Bár a meghatározás nem könnyű, nyilván van ilyen (ha az egyénnek van önismerete, az egyénekből álló közösségnek – nemzetnek – is kell hogy legyen), a fontosságot pedig a napi politika hírei rendszeresen visszaigazolják. Ne feledjük, a Balogh József által elindított vita idején Magyarország a náci Németország oldalán háborúban állt, és az antifasiszta szövetségesek negatív véleménye mellett a németek is elítélték „vonakodó csatlósukat” . A magyarságot a külföld azóta is felértékeli, ha az ország különleges helyzetbe kerül. 1956-ban a szabadságáért tenni kész népként, a rendszerváltozás idején mint „éltanulók” jelentünk meg a külföldi közvéleményben. 2010 után azonban az Európában sajátos politikai berendezkedés, „nyugaton élő keletiek” képe alakítja a közvélemény szimpátiáját.

Az alaphelyzet egyszerűen leírható: ha külföldön pozitív megítéléssel találkozunk, ezt tekintjük természetes állapotnak, mert „mi” „jók” vagyunk, jó oldalon álltunk és (ezért) állunk, a rossz megítélés így csak ellenséges propaganda eredménye lehet. (Illyés és támogatói éppen ezt az alapállást kérdőjelezték meg.) Kétségtelen, hajlamosak vagyunk önképünk visszatükröződését várni a külföldtől (főleg a vágyott felzárkózást jelentő Nyugattól), önérzetesen emlegetni „ezeréves államiságot”, a „kereszténység védőbástyáját”, a Nobel-díjasok és az olimpiai bajnokok számát stb., elvárva ezért mások tiszteletét vagy éppen csodálatát. A tisztelet elmaradását pedig méltánytalanságként éljük meg. A régi vita mai tanulsága azonban, hogy az önismeret útja nem egyirányú folyamat: feltételezi, hogy mi is ismerünk másokat, továbbá felismerjük a valódi (egyetemes) értékeket. A külföldi közvéleményben megjelenő magyarságképek mindegyikére igaz: jelentős, sőt, döntő mértékben befolyásolja azt a mindenkori magyar állam, magyar politikai rendszer fogadtatása. Alapvető (ha úgy tetszik, nemzeti) érdekünk, hogy a külföldi közvélemény reálisan lásson bennünket, amihez nélkülözhetetlen, hogy mi magunk is reális önképet alkossunk magunkról, ismerjük azokat, akik pozitív méltatását elvárjuk. A tisztelet pedig nem követelhető ki, legfeljebb hosszabb távon érhető el, akkor, ha mi magunk is reálisak vagyunk és kíváncsiak másokra. Akik külföldön hasonló hozzáállást tanúsítanak, talán szintén reálisak lesznek és kíváncsiak ránk. Ebben foglalható össze leginkább Illyés Gyuláék egykori sajtóvitája, melynek tanulságaként egyszer talán – ha külföldiek véleményét kutatjuk – magunk is megtaláljuk a helyünket az önostorozás és az öntömjénezés között félúton.

A szerző történész, a Miskolci Egyetem oktatója

(A témáról szóló, Címlapon Magyarország. Hazánk története a nyugati sajtó tükrében, 1848–2020 című kiváló kötetet lapunk 56. számában K. Lengyel Zsolt mutatta be.)