A Magyarországon korábban lebecsült tudományos és közéleti probléma felgöngyölítéséhez mára könyvkiadói érdek is fűződik. Szalay-Berzeviczy András nem kímélte saját vállalkozása, a TranzPress Kft. anyagi, szervezési és szellemi erejét a sokrétű tartalom összeállításakor, az 1849 és 2015 közötti hungarikumok, Magyarország válogatott külföldi médiamegjelenéseinek felkutatásakor, a negyvennégy francia, olasz, német és főleg angol címlap magyar nyelvre fordításakor, illetve közlésekor.

A hároméves gyűjtő- és kutatómunka leginkább a másik nemzet megítélését elemző imagológia tárgykörébe tartozik.

A kötet tanúsága szerint azonban Magyarországon a történet- és politikatudomány e területen még csak a szárnyait bontogatja.

A bevezető értekezést jegyző kiadó-szerkesztő munkatársaival együtt nem fedezte fel a rokon kezdeményezéseket a kötetben amúgy is kevésbé használt német szakirodalomban. A szerzők azt taglalják, hogy 1848 és 2020 között milyen volt Magyarország történelme, kevésbé – helyenként egyáltalán nem – azt, hogy a Nyugat milyennek gondolta azt.

Az ország az áttekintett korszakokban nem rendelkezett külföldön olyan arculatápoló képviselettel, amely tartósan és hatékonyan őrködhetett volna a róla szóló képek alakulásán és terjesztésén. Az emigráns Kossuth Lajos, a „magyar ügy nagykövete” a ritka személyes ellenpéldák egyike. Méltatója, Hermann Róbert vérbeli forráskritikusként minőségük szerint csoportosítja a válogatott sajtómegnyilvánulásokat: jelzi a szabadságharctól az osztrák–magyar kiegyezésig terjedő szakaszban a baráti hangokat, és pontosítja a többnyire tartózkodó sajtóvisszhang egyes fokozatait a mértékletes rokonszenvtől az érdektelenségen át az ellenségességig. E fejezet az imagológiai „tükrözéstan” (Holczhauser Vilmos) esélyeit, de korlátait is példázza: kifejti a nyugati politika azon álláspontját, amelyet a történetírás a térség belső dokumentumaiban is képes megragadni, nevezetesen azt, hogy Magyarország a maga Habsburg-viszonyrendszerében legfeljebb önállóságra, nem pedig függetlenségre törekedhetett.

Ám a kortársak nem erre a kihívásra, hanem a történeti Magyarország soknemzetiségű jellegére összpontosítottak. A dunai birodalomban valamennyi szereplő a Lajtán túl is etnikai-kulturális érvekkel támasztotta alá politikai-jogi programjait. A nyugati szemlélők mégis a magyar oldalon rosszallották a nacionalizmust. Az újságírás szakmai korszerűsödése ugyanis, figyelmeztet ifj. Bertényi Iván, az ottani közírókat korántsem arra késztette, hogy a Magyar Királyság belső viszonyait mindenkor kiegyensúlyozottan ecseteljék.

1920 után Európában azoknak a képe romlott tovább, akik elveszítették a világháborút. Szalay-Berzeviczy András bevezetőjében a világsajtó „elismerte” gróf Bethlen István konszolidációs politikáját. Romsics Ignác dolgozatában viszont ugyanazon publicisztikai közegnek „alig volt mondanivalója” róla. Ez utóbbi látlelet önmagában jelzi a presztízsvesztés tartósságát a trianoni Magyarország két és fél évtizedében. Mert ha a Bethlen-kormány tíz évére nem figyelt fel, akkor mi jót közölhetett volna a világsajtó Magyarország következő másfél évtizedéről?

A második világháború után zajlott le Magyarországon a XX. század első világpolitikai jelentőségű eseménye. Az 1956-os forradalom nyugati sajtófeldolgozása minőségileg és mennyiségileg kimagaslik, erősíti meg Eörsi László anélkül, hogy felvetné a kérdést:a szovjet hegemón elleni lázadás a magyar országképet antikommunista diktatúraellenességén kívül azzal is javította-e, hogy nem lengett ki a másik szélsőség felé?

A szerző nem tér ki arra sem, hogy a késő sztálinizmus idején Nyugat-Németországban a filmipar számos közönségsikere nyomán igen kedvezően alakult a magyarokról alkotott kép.

A Nyugat 1956 után egyszerre két arccal tekintett a vasfüggöny mögé: egyrészt bírálta a ténylegesen ellenforradalmi magyar berendezkedést, másrészt fokozatosan növekvő elismertségben részesítette ugyanazon jelenség legfőbb képviselőjét. Valuch Tibor jó érzékkel veszi célba a „gulyáskommunizmus” és a „fridzsiderszocializmus” külső eredetű, akár jópofának is mondható fordulatait. Az összehasonlító társadalomtörténész innen azonban továbbléphetne azzal a kérdéssel, hogy e jelzőkben a magyarországi viszonylagos jólét elismerése mellett kifejeződött-e a nyugati polgár gazdasági jómódjának egyik-másik szemléleti eleme is? 1956 és Kádár nyugati képének összevetésével pedig súlyos ellentmondás kerül terítékre: hogyan történhetett, hogy a pártfőtitkár külföldi megítélése végül felzárkózott azokéhoz, akiknek népfelkelését ő 1956 novemberében elárulta, majd többedmagával megtorolta? Idekínálkozik az előfelvetés, hogy a nyugati újságírást az 1956-os forradalomban éppúgy, mint a kádárizmusban a baloldaliság vonzotta.

Minél közelebb kerülünk napjainkhoz, annál nehezebb a távolságtartás, főleg, ha mintegy megszemélyesítjük a vizsgált tárgyat. Ezzel a kötöttséggel kellett az 1989/1990-nel induló utolsó fejezet írójának megbirkóznia. Tölgyessy Péter alkotmányjogász és politikai elemző, az elhúzódó rendszerváltás változó színekben fellépő alakja egymaga is lehetne a külső megítélés célpontja. Ő viszont átadja ezt a szerepet a szövegében hamarosan felbukkanó férfiúnak, kezdetben megnevezetlenül is a „polgári Magyarország reménységének”.

Tölgyessy Orbán Viktor miniszterelnököt a kivételes bennfentes szemszögéből láttatja. Miniatűr jellemrajzaiban mindenekelőtt saját megfigyeléseire és érzékeléseire hagyatkozik. Az olvasó szeme annál inkább megakad következő mondatain: „A hazai hatalompolitikai harcokban akart végérvényesen felülkerekedni és nem a mainstream itthoni vagy külhoni sajtóban. A kormányfő autonóm útkeresését sosem tudta megbocsájtani a saját világlátását alternatíva nélkülinek látó reformértelmiség.” És amely, tegyük hozzá, e konfliktustörténetben annál határozottabban táplálta a fősodratú külföldi média Orbán-szidását, így nyújtva önmagának elégtételt otthoni véleményvezérségének megsértéséért, korlátozásáért. A „reformértelmiség” lélektani válasza a miniszterelnök öntudatosságára saját ideológiai egyoldalúságából következett. A szerző meg is állapítja ezt a tulajdonságát. Mégsem értelmezi kizárólagossági hajlamának szerepét abban, hogy a miniszterelnök és ezzel együtt egyre inkább Magyarország külföldi megítélésében csorbulni kezdett az építő jellegű kritika és a körültekintő tárgyszerűség.

Tölgyessy nem firtatja az imázsromlás Antall József kormányzásáig visszanyúló eredetét. Német és magyar nyelvű dolgozatok a mikrofilológia segédletével is fejtegetik ezt a folyamatosságot, amely három évtizede a túltengőnek minősített magyarságtudat és idegenellenesség bírálatára épül. A német nyelvterület politikai publicisztikája a 2007-ben, a Gyurcsány-kormány idején berobbant Magyar Gárda hatósági háborítástól szabad felvonulásait a magyar antiszemitizmus megrajzolására használta fel akkor, amikor a még hatalmon lévő balliberális elit már számolhatott 2010-es választási vereségével. Így a hivatalba lépő második Orbán-kormány a legsúlyosabb ódiumok egyikével szembesült a nemzetközi életben, miután nyugat-európai lapok tudósítói és vendégszerzői a kormányváltás esetére a magyarországi „kultúrharc” feléledését, mi több, a „neofasizmus” budapesti feltámadását jövendölték meg. Tölgyessy átsiklik a korai magyar kultúrharc problémáján, és a rendszerváltó kulturális csoportok szembenállását a külföldi Magyarország-képben betöltött szerepe felől sem értelmezi. Inkább az „Orbán-rendszer” természetét rajzolja meg: állást foglal a „számos túlzást” tartalmazó „nyugati támadások”-kal szemben, amelyek fényében saját kritikája az ország „diktatúrához közelítő voltáról” viszont mintha mértéktartóvá és hitelessé nemesülne.

 

Nem azért világítja meg a „Fidesz-államban” látott „jogkorlátozó” intézkedéseket, hogy ellenőrizze ezek külső ábrázolásainak megbízhatóságát, hanem azért, hogy maga mondjon véleményt róluk.

E sorok írója a témát csaknem harminc éve kutatva a magyar politikai és – kár volna nem észrevennünk – kulturális meg társadalmi folyamatokkal való tartós külföldi elégedetlenségben a mindenkori kormányzaton kívül a nemzetnek vagy annak is tulajdonított jegyekre szokott bukkanni – elsősorban a nacionalizmusra és az antiszemitizmusra. Az imagológia, ha fegyelmezetten művelik, leránthatja a leplet az általánosító megbélyegzésekről, ha azt vizsgálja, hogy a sztereotip gondolkodás miért és milyen eszközökkel hoz létre nemzet- és államkarakterológiákat, esetünkben miért állítja a magyarokról, hogy nacionalisták és antiszemiták. Tehát a Magyarország-képek kutatása mélyebb értelmet nyer, ha betekint abba a politikai kultúrába, amelyben e képeket megalkották.

A kötet lökést adhat a magyar országkép tudományos kutatásának azzal is, amit nem végzett el. Érdeklődésre tarthat számot azok körében, akik az ország történeti távlatban is huzamosan rossz külföldi sajtóján megbotránkoznak, de a másik oldalon is, ahol amiatt egyáltalán nem értetlenkednek. Megszólítja azokat is, akiket nyugtalanít, hogy a nemzeti önkép és külkép feltűnő mértékben szétválni látszik egymástól. Ez a folyamat harminchárom évvel ezelőtt, a XX. század második világpolitikai jelentőségű magyarországi eseménye: a határnyitás után kezdett szélesedni, az elmúlt évtizedben pedig egyre mélyült.

 

Tölgyessy nem rejti véka alá, hogy aggasztják a nyugati vélekedések a mai Magyarországról. De nem fog gyanút amiatt, hogy a liberáldemokrata nyugati sajtó a Magyarországgal folytatott politikai vitákban rendszerint csak egyetlen megoldást fogad el demokratikusnak. Habár kifogásolja a világlapok hasábjain ismételten megfigyelhető „meseszövés” gyakorlatát, általában mégis dicséri a meseszövők szakmai színvonalát. Így a feszültség feloldását lényegében a mára „válságba került”, de a „politikai váltógazdaság, a versengő piaci kapitalizmus, valamint az állampolgári szabadságjogok” eszközeivel önmaga „megújítására” kész „Nyugat” mércéjéhez való magyar alkalmazkodástól várja. Ellenkező esetre, tehát amennyiben a Nyugat – az 1940-es évekhez hasonlóan – „ismét megoldja bajait”, azt jósolja Tölgyessy, hogy „Orbán Viktor Magyarországa újra a vesztes oldalon ragadhat majd, ennek összes következményével”. E szereposztó mérlegelés mögött a Nyugat eszményképe sejlik föl, amint a kötet más részeiben is szó esik földrészünk „fejlett” térségeiről, „ahová tartozónak” vallja magát „immár ezer éve” az egy helyütt fogalomzavarosan „közép-kelet-európai”-nak nevezett Magyarország. Effajta jóindulatú szónokiasság akaratlanul is azok észjárását idézi, akik viszont politikai rosszhiszeműségből akarják Magyarországot kitessékelni az európai demokráciák világából.

A történész vagy a politológus akkor felelhet meg az imagológia összetettségének, ha kívülről is szemléli azt, amit ő belülről ismer.

A Nyugattal szembeni túlzott jóhiszeműség látószögében úgy tűnhet, hogy az Európai Unió régi tagállamai és társadalmai nem billenhetnek ki önmaguk felvilágosult haladár voltából. De a mai nemzetközi viták tartalmi kiélezettségének láttán ki tagadná annak eshetőségét, hogy a nagyok és erősek a szép új világ felé haladva, de a szabadelvű párbeszéd szabályait át is hágva akarják a kicsiket és gyengéket odaterelni, ahova emezek nem kívánnak jutni? A boldogító változandóságba vetett hit méltányos önvizsgálata felkészít arra a kellemetlen tapasztalatra is, hogy haladni nem csak jó irányba lehet. Így magyar szemszögből már csak megelőlegezett önvédelemből sem ajánlatos Európa színpadjain lemondani az egyenrangúság szabadon választandó és érvényesítendő jogáról.

A szerző történész, politológus, a Regensburgi Egyetem Magyar Intézetének igazgatója