Petőfi Sándor egész életét a forradalom, a szabadság megszállottjaként éli le. Büszke önérzettel írja Kossuth Lajosnak:

„A magyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leckéje, megjelenésem előtt hírét sem hallotta ennek az eszmének, amelyért most harcol.”

1849-ben írja ezt, amikor a nemzet honvédelmi harca a legmagasabbra csapott, amikor a nemzet életben maradásáért folyt az élet-halál küzdelem. Petőfi ezt a küzdelmet nemcsak hazája szempontjából tekintette, hanem eszmei jelentőséget látott benne: a Szabadság diadalát várta tőle.

Ezt a szabadságot elsősorban az ország önállóságában remélte, az önállóságot pedig csak egytől várta, a forradalomtól. „Vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosan, mint még nemzet nem veszett el” – írja. Érdemes azonban a forradalmi álmot is megismernünk:

„Akkor azután első dolgunk egy óriási akasztófát felállítani és rá kilenc embert!” Ez a kilenc ember az első magyar felelős minisztérium.

A kilenc között ott lett volna Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István és Kossuth is.

Petőfi politikai programja nemzeti veszedelemnek tartotta a kor minden nagy magyarjának a politikáját, neki olyan napok kellenek, mint a Bastille elfoglalása, ahol vérben tombolhatja ki magát a népharag. A szobája falán ott lóg Marat arcképe, a legvéresebb kezű forradalmáré. Legkedvesebb olvasmánya a francia forradalmár históriája, abból szítja a lelkek tüzét.

Amikor a márciusi napok lázában él, Aranynak boldogan ezt írja: „Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!” Szinte játssza a forradalmárt, de teljes komolysággal, önfeláldozó odaadással. Szavain érezni lehet, hogy az ember semmiben sem akar elmaradni a francia forradalom példájától.

Forradalmi hangulata elsősorban gyűlölet minden felsőbbség ellen.

Természetéből folyt ez; végigkísérte egész életén, iskolai kellemetlenségeitől kezdve.

Nem visel el semmilyen korlátot, egyéniségét nem töri meg semminek a kedvéért sem. A maga útján halad és nem engedi, hogy bárki is másfelé hajtsa, azért gyűlöli a monarchikus államformát, mert egy embert túlságosan a többi fölé emel, mert eszközzé teszi a milliókat egy ember kezében. Ezért idegenkedik az Egyháztól is. Amikor 1844-ben Egerben jár, megígéri Tárkányi Bélának, hogy almanachjukba, az Őrangyalba verset ad. „Bizony Isten – írja később egyik levelében –, annyit törtem rajta a fejemet, hogy no, és csak egy kukkot sem tudtam összeeszkábálni, azaz hazudok, mintegy 40 sor megvan bíz abból, de itt aztán a ne tovább?”

Van a gyűjteményeiből kihagyott versek között egy, melynek a címe Legenda – a terjedelem is megegyezik a címmel, a tartalom pedig goromba hirdetése a papok erkölcstelenségének.

Ellensége volt a papoknak, mert ellensége minden pozitív vallásnak. A francia forradalom nevelte ilyen irányba, de részük van ebben Heinének

és társainak is. A francia forradalom szabadságtanát ez a német iskola közvetítette felénk, amelyeket Hegel filozófiája készített elő.

Mivel a vallás már kész világfelfogást ajánl az embernek, hitbeli és erkölcsi normákat szab; féket gyűlölő lelke egyiknek a tanítását sem fogadta el. Az Isten-fogalom azonban megjelenik nála, és afféle viszonyban érzi önmagát vele, mint mi a Gondviseléssel; Istentől függ az érvényesülés, a kifejlődés. Nagy csapások között is meg tud foganni ajkán a kérdés: „Oh ég, Isten mivégre alkotál?” A bűnök koronájának tartja a kétségbeesést: „Minthogy ez nem más, mint a legsötétebb istentagadás.” Szóval, hittel vallja: „Van a világnak atyja, van egy hű gondviselője.” Ennek a gondviselőnek magas tervébe nem lát bele az ember, „S kérdőre vonnunk őtet nem szabad”. Így tehát az embernek az Isten rendel hivatást, s azon kell munkálkodnia.

A nyomor ne riassza vissza, a sikertelenség, a kudarc ne szegje kedvét.

Petőfi ellensége a panaszkodó világfájdalomnak, ha a kétségbeesés olykor meg is ingatja, ki sohasem dönti benne a hitet az élet után következő igazságszolgáltatásban. Felvetődik benne test és lélek viszonyának problémája, de a teljes megsemmisülés nem nyugtatja meg, inkább hisz a lélekvándorlásban, a szellem újjáéledésében. Ismeri az értelem nyugtalanító nagy problémáit: az élet eredetének, az élet végének kérdését, de a velük vesződést dőreségnek tartja, neki elég, hogy a földi hivatását betöltse. „Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs, ki sohasem bölcselkedik.”

A Pilvax Kávéház (Wikipedia)

 

Erkölcstana a tiszta lelket követeli meg; nem magyarázza meg a tisztaság körét, de verseiből kitűnik, hogy az öntudatos, igazságos, becsületes cselekedet a tisztaság mértéke. Egészséges életfelfogása a családi élet tiszteletére tanította. Az élet könnyelműségét inkább szerepként játssza, nem is lehetett igazában könnyelmű ez az ember, aki mindent olyan halálos komolyan vett.

Türelem nem volt benne: azt az emberi nem szégyenének tartja; amit kíván, azt rögtön bírni akarja, nem tud várni és sóhajtozni.

Egyetlen vallásos tárgyú költeménye sincs, ellenben olyan van, amelyből hit és erkölcs, vagy ezekkel összefüggő fogalmak megbántása, sérelme kiviláglik. Alapjában véve tehát erkölcsi felfogása tiszta és nemes, viszont a tételes valláshoz nem ragaszkodik. Istent a természet ölén keresi, a természet templomában imádja.

Az a sok élőlény, amelyeket a természetben talál, apró állat, apró növény a maga nagyszerű struktúrájával csodálatos egyéni életet él; és mindegyik úgy van megalkotva, hogy a maga életének tényezőit közvetlen közelében találja. Ez a csodálatos bölcs intézkedés imára melegíti szívét: „Imádlak, isten; most tudom, ki vagy? / Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, / De nem értettem nevedet. / A nagy természet magyarázta meg / Hatalmad és jóságodat… / Dicsértessél, dicsértessél örökre! / Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?”

Petőfinek a szeretet olyan létszükséglet, mint a hajnallal ébredő földnek a harmat: hogyan lökhetné el magától az Isten szerető kezét? Úgy van, mint az Apostolban Szilveszter: a kétségbeesés megtagadtatja, de a szeretet legfélénkebb sugara is a jóság s székére helyezteti Istenét. „Barátom! – írja Kerényi Frigyeshez– az rettenetes,

hogy uralkodik fölöttem a szív. Valóságos despota, és eszem alázatos rabszolgája,

vagy legfölebb jámbor, jólelkű apja, ki neki csak tanácsol, de parancsolni nem tud, vagy nem akar.”

Petőfi egész világfelfogását érzéseiből kovácsolja ki. Érzéseit dominálja „keblének varázstüze, a büszke öntudat”. Egyenes, hajolni nem tudó dereka az emberi méltóságot nagyra tartja és alig döbbenti meg valami jobban, mint az a lengyel, aki adományért lábához vetette magát. Petőfi, ha kéri is, parancsol. Sass Károly emlékkönyvébe ezt jegyezte be: „Vén épület már a világ, / Le, alacsonyra sűlyedett, / Ha egyenest jársz: beütöd / A gerendában fejedet. / Hajolj meg, ha a fejtörő / Gerenda ellenedre van… / Én inkább betöröm fejem, / Semhogy meghajtsam derekam!”

Természetes, hogy az egyes ember jogát tudja és hirdeti. E kornak nincs magyar ajka, mely olyan szent hittel hirdetné a nép jogát, mint Petőfi.

Hangja sem olyan békés és nyugodt, mint Kölcseyéké volt, az izzó trónon megsütött Dózsa szellemét idézi fel, és azzal fenyeget.

Sokszor úgy érezzük, mintha beváltaná fenyegetését, mintha „Vérbe mártott lantját véres kézzel pengetné”. A szabadság szerelmese, aki véres harcmezőn várja halálát és jutalmát. Érzi, hogy ennek diadalmas küzdelmében neki is része lesz, de a cél elérhetését józanul ítéli meg. Lehetségesnek tartja, hogy a diadalt nem éri meg, de bizonyosnak tudja, hogy elérkezik, és ez neki elég.

A szabadság Petőfi lelkében világszabadsággá nő, nem az egyes nemzet, hanem az egész világ megváltoztatja alkotmányát. A világszabadság az ő gondolata szerint mindenütt köztársaságot követel, amely mindenütt megadja a népnek a jogokat: a gondolat szabad, a szó büntetlen, a tett nyílt.