Az Akadémia a legtekintélyesebb meritokratikus intézményünk. Jelen helyzetének mi a történeti háttere?
A rendszerváltozás után Kosáry Domokos MTA-elnöknek sikerült meggyőznie a kormányzó MDF-et, hogy az Akadémia nem szovjet mintára átformált, kommunista intézmény, hanem működő tudományos testület. Ő fogalmazta meg küldetését, az Akadémia-törvényt (1994. évi XL.), amely szerint az MTA közfeladatokat ellátó, állami költségvetésből gazdálkodó köztestületet, amelynek a háromszázhatvanöt akadémikuson kívül tagjai lehetnek mindazok, akik Magyarországon PhD-fokozattal rendelkeznek. Mára tizennyolcezer köztestületi tagunk van, akik persze nem tévesztendők össze az akadémikusokkal. Az ekkor készült közvélemény-kutatás szerint az Akadémia örvendett a legnagyobb közmegbecsülésnek a közintézmények közül. Ezt a felmérést a Nézőpont Intézettel három éve ismét elvégeztettük, és továbbra is az Akadémia bizonyult a leghitelesebb közintézménynek – szemben a kormánnyal, az Alkotmánybírósággal, a Legfelsőbb Bírósággal, a Köztársasági Elnöki Hivatallal és az egyházakkal is, a pártokról nem is beszélve.
A meritokrácia tehát beválik…
Öröm és felelősség ez. Nem mindegy, hogy tudományos hátterével az Akadémia közéleti kérdésekben, a kormány egyes intézkedéseiről hogyan nyilvánít véleményt. Nem bírálni szeretnénk, inkább előkészíteni, a tudomány szempontjából optimalizálni a döntéseket, amelyek végül természetesen egyéb, pénzügyi, bel- és külpolitikai tényező figyelembevételével születnek. Szinte valamennyi minisztériummal sikerült kétirányú kommunikációs csatornát kialakítanom, aminek révén megkereshetjük egymást, jelezhetjük a véleményünket, igényeinket. Az egészségügyi és a közoktatási államtitkárság értekezletein állandó képviselettel veszünk részt. A pedagóguskérdésben az állásfoglalásunkat nyilvánosságra hoztuk. Az egyetemi modellváltás kapcsán vitafórumot indítottunk a honlapunkon. Amikor kell, természetesen bevonjuk a nyilvánosságot, de a törvények kimunkálásának szakmai részletei esetében ennek nincs értelme.
Volt tehát a régi szép Akadémia, amelyet a kommunisták maguk alá gyűrtek…
Igen, 1949-ben. Gerő Ernőék óriási nagytakarítást végeztek, lapátra tettek mindenkit, aki nem tetszett a pártnak. Ők nevezték ki a főtitkárt, aki a gazdája lévén a kasszának, minden döntést befolyásolni tudott. Utóbb az akadémikusválasztásba egyre kevésbé szóltak bele, bár 1982-ben még megvétózták az 56-os Kosáry Domokos megválasztását, de ritkán mentek szembe a tudományos értékrenddel. Sőt, a kutatóintézetekbe számos olyan kiváló tudós került, akit a szorosabb pórázon tartott egyetemekről elüldöztek. Ma már abszolút tiszta a kép; akik annak idején a párt révén kerültek be, ma nem meghatározók.
Hogyan alakult ki az MTA kutatóhálózata?
Az ötvenes évektől terjed el nyugaton, hogy az egyetemektől függetlenül jöjjenek létre főhivatású, gazdagon felszerelt kutatóintézetek, és ezek végezzék a korlátozott létszámú tanszék által le nem bonyolítható alapkutatásokat. Az már szinte mindegy volt, hogy az intézetek milyen ernyő alá kerültek. Van akadémiai kutatóhálózat, mint például a holland, a cseh vagy az osztrák. A francia Centre national de la recherche scientifique, a CNRS állami intézmény, a német Max-Planck-Gesellschaft állami költségvetésből finanszírozott alapítvány. Az angol kutatóhálózatokat tudományos tanácsok működtetik. Ám minden esetben perdöntő, hogy a kormányzatnak nincs jogosítványa tematikailag befolyásolni az alapkutatásokat. Ezekről a tudósok maguk döntenek. Magyarországon, a magyar hagyományokból következően – végtére van egy kétszázéves Akadémiánk, nem sok ország tud ilyennel dicsekedni – az MTA rendelkezett a kutatóhálózat szakmai felügyeletét ellátni képes ernyőszervezettel. Elvben képes lett volna a kormánytól való függetlenséget is garantálni, ha nincs a párturalom. Ennek ellenére az intézetek kiváló hálózattá nőtték ki magukat.
Miért kellett elvenni őket az Akadémiától?
Sokan spekuláltak, hogy csak azért, hogy be lehessen zárni azokat társadalomtudományi kutatóintézeteket, amelyek néhány kutatójának cikkei időről-időre bosszantották a kormányzatot. Ez a spekuláció nem igazolódott be. Az Eötvös Loránd Kutatóhálózat (ELKH; szeptembertől Magyar Kutatóhálózat, MKH) egyetlen intézetet sem számolt fel. Másrészt Palkovics miniszter úr gyakran hangoztatta, hogy a kutatásokat az innováció irányába kellene terelni. Ha a tudósok transzlációs fázist is beiktatnak alapkutatásaik mellett, abból az ipar is hasznot húzhat. Ezt a gondolkodásmódot, be kell vallani, az Akadémia nem kellő meggyőződéssel képviselte.
A költségvetés teljesítményarányos elosztásában sikerült előrejutnia?
Nem. Egyrészt nem volt eszköz a társadalomtudományi eredmények ugyanolyan objektív mérésére, mint a természettudományok esetében. Ha ilyen nincs, hogyan lehet a tortát felosztani a két terület között? Az MTA tizenegy osztálya inkább szakszervezetként működött, arra törekedett, hogy védje a saját tudományterületéhez tartozó intézetek érdekeit, nem pedig hogy megállapítsa, valóban olyan értékű-e az eredmény, mint amennyi a költségvetésből kapott szelet.
Maróth Miklós elnök úr nagyon szigorú teljesítménymérést vezetett be, és a megduplázott költségvetést teljesítményarányosan osztotta ki.
Szigorú ember hírében állt korábban is…
Palkovics miniszter úrnak mindig hangsúlyoztam: a problémákat lehet orvosolni házon belül is. Azt javasoltam, alakítsuk az Akadémiát kétfejű sassá. Legyen az egyik fej a köztestület és annak elnöke, a másik fej pedig a kutatóhálózat és annak – a mostani ELKH módjára jelölt – irányítótestülete és elnöke, akiket a miniszterelnök nevez ki. Az Akadémia egésze egy költségvetési fejezetet képezzen, egy alfejezettel a köztestületnek, eggyel pedig a hálózatnak. Ez tökéletesen működne, és nem alakult volna ki az ingatlanokkal való mostani cirkusz, amely tudathasadásos állapotban tartja mind az ELKH-t, mind az Akadémiát. De Palkovics miniszter úr azt mondta, az Akadémia így kisiklana minden változtatási igény alól. Mára föl kellett adnom, hogy visszakapjuk a hálózatot. Olyan nagy az ellenszél.
Az ELKH, immár MKH megoldotta a „szerkezeti” problémát?
Az ELKH független, autonóm szervezet, a kormány nem telepedett rá, csak a parlament alá tartozik. Az Irányító Testület az innovációs gondolkodást beépítette az elvárásrendszerbe. A fejekben elindult ez a fajta gondolkodás. Igaz, már az ELKH megalakulása előtt is számos intézetben (agrár, számítástechnika stb.) régen megjelent az alapkutatás mellett az alkalmazott kutatás, a szabadalmakból való komoly jövedelemtermelés. A Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet, KOKI, amelyet tizennyolc évig vezettem, számos, utóbb a gyógyszerfejlesztésben is hasznosuló felfedezést tett, de persze a fő profilunk az alapkutatás, a legrangosabb folyóiratokban való eredményközlés.
Ebből lett a Brain Prize 2011-ben…
Nem véletlen, hogy három magyar kapta, s hogy a KOKI tizenegy ERC- (Európai Kutatási Tanács) pályázatot nyert: a magyar agykutatásnak nemcsak múltja, hanem jelene is van. Ehhez hasonlóan a Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet is jónéhány ERC-pályázaton volt sikeres. Ennél objektívebb bizonyítéka nincs a kiválóságnak. Így tudtam elérni a miniszterelnök úrnál, hogy az agykutatás prioritást kapjon, hogy 2013 óta futhasson a Nemzeti Agykutatási Program. Két éve újra tárgyaltam a miniszterelnök úrral, és így megindítottuk a Fenntartható Fejlődés és Technológiák, illetve a Tudomány a Magyar Nyelvért Nemzeti Programot is. Az Akadémia ideális közeg multidiszciplináris kutatásokhoz.
Mennyire védett az ELKH attól, hogy bürokratizálódás ismert betegségébe essen?
Az elkényelmesedéstől az óvja meg az intézeteket, hogy a normatív alapon rendelkezésre álló forrásokból nem lehet működtetni őket, ki vannak szolgáltatva a pályázatoknak. Ezek közül legszámottevőbbek az uniósak, ezeket, nincs mese, el kell tudni nyerni. Ha egy intézet nem nyeri el, alkalmatlannak bizonyul. Publish or perish, publikálj vagy pusztulj. Fontos, hogy a teljesítményarányos elosztást az ELKH is biztosítja.
A viszonylagos csend az kutatóhálózatban azt jelenti, hogy belátták az új szerkezet jogosultságát?
Nem azt látták be, hogy jobb, hanem azt, hogy a félelmeik nem voltak megalapozottak. Nem zártak be intézeteket vagy témacsoportokat, nem adtak oda intézeteket egyetemeknek. A költségvetés pedig megduplázódott, és a kutatók bízhatnak abban, hogy a kormány komolyan gondolja, független intézményhálózatot akar, nem kíván rátelepedni – alapkutatásnál ez amúgy sem lehetséges. Óriási felháborodás lenne, ha a kormány odaajándékozna egy-egy intézetet az egyetemeknek. Az Akadémia jó védőernyő volt az ilyen törekvésekkel szemben. Nem volt alaptalan a félelem.
Sokat emlegették akkoriban a kutatóegyetem humboldti példáját.
De a nagy kutatóintézetek nem az egyetemeken, hanem mellettük jöttek létre, sokkal nagyobb személyi állománnyal, eszközparkkal, más intézményi szemlélettel. Az egyetemek akkor foghatnának több kutatási projektbe, ha növelnék a kutatói-oktatói létszámot, így jóval kevesebb oktatási feladat jutna egy főre. Az MTA egyébként segített ezen a helyzeten, a hetvenes évektől az egyetemi tanszékeken támogatott kutatóhelyeket hozott létre. A kompetitív rendszerben az egyetemi oktatók akadémiai finanszírozással, plusz kutatói státuszokkal, hatékony szervezéssel valósíthatták meg kutatási terveiket. Sajnos, Palkovics miniszter úr ezt a hálózatot is elvette.
A MTA Kiváló Kutatóhely minősítés kárpótolja a kutatóintézetek, kutatóhelyek hálózatát?
Megvallom, az volt a cél, hogy a minősítés elnyerésével az MTA-t korábban a nevükben is viselő intézetek (például MTA-KOKI) valamilyen formában visszakaphassák ezt a védjegyet. Ha már az Akadémia felel a tudományos minőség monitorozásáért, biztosításáért egyéni szinten, akkor miért is ne tehetné ezt a kutatóhelyekkel? A minősítést természetesen az egyetemi kutatóhelyek is megkaphatják. Most ipari kutatóintézeteknek írtunk ki pályázatot.
Csák János miniszter úrral intenzív tárgyalásokat folytatott…
Arról, hogyha már a kutatóintézet-hálózat nem, akkor legalább az egyetemi támogatott kutatóhelyek hálózata jöjjön vissza, illetve többször beszéltünk a kutatóintézetek által használt és továbbra is akadémiai tulajdonban levő ingatlanhálózat sorsáról is. Egyetértünk abban, hogy a működés szempontjából az ideális megoldás az, ha a kutatóintézetek és az ingatlanok a fejlesztésükhöz szükséges forrással egy kézben, egy irányítás alatt vannak. Ha nem jön vissza az intézethálózat, akkor inkább előbb mint utóbb az épületeknek is menniük kell. Ez azonban csak megfelelő ellentételezés mellett lehetséges, hiszen az Akadémia magántulajdonáról van szó. Elnökként máshoz nem járulhatok és nem is járulok hozzá. Ellentételezés tehát biztosan lesz. Számos eszköze lenne a kormánynak, hogy megfelelő kompenzációt biztosítson az akadémiának. Elindult a Székházunk felújítása, amit nem tudunk állami támogatás nélkül megvalósítani. Meggyőződésem, hogy az alapkutatást támogató kiválósági pályázatok finanszírozása számára az Akadémia biztosította függetlenség jelentené a legjobb megoldást, és nem egy kormányhivatal vagy kormányzati felügyelet alatt álló kutatási alap. Emiatt szorult ki az OTKA a Science Europe-ból, melynek alapítása óta tagja volt, s így beleszólhatott az európai tudománypolitikába. Ha ezeket visszakapnánk, akkor egységes pályázati, értékelési és finanszírozási rendszerbe tudnánk összeilleszteni az OTKA-t a Lendület-pályázattal, a Bolyai-ösztöndíjjal és az Élvonal-programmal. Csák miniszter úrnak tetszett az elgondolás, gyorsan meg is valósította a Kiválósági Kutatási Tanács formájában, de a szervezet és a finanszírozás megmaradt a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) égisze alatt, ami azt jelenti, hogy a közvetlen kormányzati felügyelet továbbra is fennáll.
Nem pénzt, hanem feladatot kérek a kormánytól az OTKA és az egyetemi támogatott kutatóhelyek esetén. Ha ezeket és a felújításokat lehetővé tevő, korrekt vételárat megkapnánk, akkor ez véleményem szerint elfogadható egyezség lenne. Természetesen ezeket a terveket a kormány mellett az Akadémia megfelelő fórumainak is támogatnia kell. A hagyományos tudóstestületi, a kutatástámogatási és kutatást végző hármas működés stabilizálná az intézményt, ami az egész ország érdeke. Az Akadémia gyengítése halálos vétek a nemzet jövője szempontjából.
Az MTA kétszázadik jubileumára készül.
Fontos ünnep lesz az egész nemzet számára. Az Akadémia révén sikerült elhelyezni az országot a tudomány világtérképén, és ott tartani a fejlett, civilizált, nyugati világ közegében. Csak egy példa, még Vizi E. Szilveszter kezdeményezésére indult 2003-ban a kétévente rendezett World Science Forum, a „tudomány Davosa”, azóta is minden másodikat az Akadémia szervezi meg Budapesten a világ legjelentősebb tudományos világszervezeteivel együttműködésben. A jövő évi, budapesti tudománypolitikai világkonferenciára egyéb notabilitások között António Guterres ENSZ-főtitkár is vállalta, hogy eljön. Ilyen tekintélye van az Akadémiának. A méltó ünnepléshez az Akadémiának is, a kormánynak is mindent meg kell tennie. A köztársasági elnök asszony megígérte, közbenjár, hogy a jubileum és a Fórum megfelelő kormányzati támogatást kapjon, illetve az Országgyűlés 2025-öt a magyar tudomány évének nyilvánítsa. Az MTA persze számtalan rendezvénnyel készül, s a székházunk dísztermét, valamint a jelenleg biztonsági okokból lezárt harmadik emeletét, amely a művészeti gyűjteményünknek ad otthont, addigra helyre kell állítani.
Fotók: Asztalos Zoltán
