Az érdekes, ám kissé megtévesztő című könyv alcíme elárulja, hogy tárgya az 1953-ban budapesti zsidó fiatalok ellen indult per, amelyet a történész a vádlottak vizsgálati dossziéi és a tárgyalások iratai alapján mutat be. Megismerhetjük az Izraelbe készülő fiatalok önképzését és szervezkedését; mindazt, ami miatt nyomoztak utánuk, majd letartóztatták, végül pedig elítélték őket. A kötetből kirajzolódik a cionista magyar zsidók mindennapi élete és érdekfeszítő eszmei útkeresése a legsötétebb Rákosi-diktatúrában. Nem kevésbé érdekes annak felidézése, hogyan látták ekkoriban, a cionista szervezetek 1949. márciusi betiltása után is informális közösséget alkotó fiatal magyar zsidók Izraelt, a cionizmus különböző irányzatait és a nemzetközi kommunista mozgalmat, illetve mindebből miféle következtetéseket vontak le.

Novák – nagyon helyesen – különválasztja az „ideológiai” összefüggésektől magát a konkrét pesti pert. Abban azonban nem értek egyet vele, hogy az összefüggött volna a nagyszabású „cionista perekkel”, melyeket Moszkvában a Sztálin halála előtti évben készítettek elő („zsidó orvosper”), illetve a Rudolf Slánský csehszlovák pártfőtitkár elleni eljárásban már „élesben kipróbáltak”. Ebben 1952 őszén kommunistákat ítéltek el, és végeztek ki, „titoista és trockista” árulás miatt. Prágában bűntársként meggyanúsították, majd kiutasították az izraeli követség ügyvivőjét, Mordechaj Orent is. A Slánskýval együtt letartóztatott és elítélt tizenhárom „áruló” kommunista közül tíz zsidó származású volt.

Engländer Tibor és Pikler Katalin esküvői fotója, 1956. Engländer János engedélyével.
 

Engländer Tibor és társai viszonylag enyhe ítéletekkel „úszták meg” a pert, melyben a korabeli ítélkezési gyakorlat szerint akár halálbüntetést is kiszabhattak volna rájuk, különös tekintettel a fegyverrejtegetésre és a társaság több tagjának „disszidálási” kísérletére. Azonban 1953. március 4-én Sztálin meghalt, és „legjobb tanítványa”, Rákosi Mátyás, aki még az év elején „cionista kémtevékenységgel” vádolta meg és letartóztatta az Államvédelmi Hatóság vezetőjét, Péter Gábort, alighanem ráébredt arra, hogy maga is ugyanúgy a vádlottak padján köthet ki, mint a Csehszlovák Kommunista Párt volt főtitkára. Ezért, illetve Nagy Imre fellépése nyomán az 1953 júliusában a Budapesti Megyei Bíróságon megkezdett „cionista perben” a „nagypolitika” nem játszott szerepet, bár dr. Olti Vilmos tanácsvezető bíró addigi ítéleteihez híven minden további nélkül kész lett volna arra, hogy „összeesküvési ügyet” faragjon a cionista fiatalok „fegyveres szervezkedéséből”.

De miért volt szüksége négy lőfegyverre az 1951-ben és 1952-ben a feloszlatott cionista szervezetekben összeismerkedő, alijára – Izraelbe történő bevándorlásra – készülő cionista fiataloknak?
A „népi demokrácia” terrorja ellen készültek védekezni, vagy át akartak törni a „vasfüggönyön”? Pollák Tibor, az Engländer Tiborral együtt
elítélt negyedrendű vádlott a következőt vallotta: „Az önvédelmi csoport megalakításának gondolata úgy merült fel bennem, hogyha lenne egy harmadik világháború, és Magyarország ideiglenes megszállás alá kerülne, pogromokat bocsátanának ki a zsidóság ellen, úgy gondoltam, hogy létre-
hozok egy illegálisan működő fegyveres cionista szervezetet, hogy esetleges támadások esetén meg tudjuk védeni magunkat.” (72) Ez arra utal, hogy a cionisták érzékelték a korabeli magyar társadalomban jelen lévő antiszemita indulatot, amely abból is táplálkozott, hogy a kommunista pártot és Rákosi uralmát sokan a zsidósággal azonosították. Az, amit Novák Attila egy másik vallomásból idéz, arra utal, hogy a korabeli cionizmus ma már ködbe vesző belső ellentétei az ötvenes évek Pestjén is érezhetők voltak, és szerepet játszottak az „önvédelmi csoport” megalakításában: „Forgács János szerint a Pollák-féle Mapaj [Izraeli Munkáspárt] -csoport (az »illegális« Makkabi Hacair [cionista ifjúsági szervezet]) »szétzúzásának« szándéka is szerepet játszott abban, hogy a sómérok [a Magyar Cionista Szövetség ifjúsági tagjai] csatlakoztak az önvédelmi szervezethez. »Felvetődött az is, hogy az esetleg pogromozás [sic!] esetén a zsidóság megvédésének a célkitűzése az önvédelmi szervezetein keresztül [sic!], amit Pollákék felé így állítottunk be, csupán azért, hogy elérjük a Mapaj szétzúzását és egyes tagjainak belépését a Hasomer Hacairba [marxista cionista szervezet].«” (73)

Novák Attila könyve nyomon követi a korabeli – mai szemmel elég homályosnak tűnő, de akkor nyilván jellemző – ideológiai konfliktusokat. Az is meglepő, hogy az illegális szövegeket sokszorosító fiatal cionisták, akiknek egyik vezetőjévé vált az ÁVH beépített embere, mennyire széthúztak, ugyanakkor mennyire igyekeztek összeegyeztetni a baloldali cionizmust a Magyar Dolgozók Pártjának aktuális „ideológiai irányvonalával”.

 

A cionista fiatalok lobogója 1953-ból Budapest Főváros Levéltárában (Engländer-anyag).
 

Engländer 1952-53-ban elméleti anyagot írt, melyet fiatal társai gondosan tanulmányoztak. Ebben abból a tételből indult ki, hogy a „jobboldali cionisták” a cionizmus árulói. Bírálta Izraelt, amiért a függetlenség kikiáltása után nem lépett a „forradalmi” útra, és az 1949 januárjában megtartott választásokon a szociáldemokrata irányultságú Mapaj jutott kormányra, nem pedig a szélsőbaloldal vagy a kommunisták. Ez a nézet összhangban állt az izraeli Mapam (Egyesült Munkáspárt) szélsőbaloldalának álláspontjával.
„Engländerék Mordechaj Oren csehországi őrizetbe vétele esetében azonosultak a Mapam baloldala által képviselt nézettel: nem voltak hajlandók elhinni, hogy valamiféle koncepció áll a letartóztatás mögött, hiszen számukra a Szovjetunió képviselte a forradalmi marxizmus nézeteit, ezért esetében nem feltételezték tévedési lehetőséget.” (121)

A perbe fogott budapesti cionisták 1953 nyarán még tele voltak naiv illúziókkal. Őszintén sajnálták, hogy a kommunizmussal való együttműködés, melyben 1945-öt követően reménykedtek, szakítással zárult. De nem emiatt kerülték el a súlyos ítéleteket, hanem azért, mert a nemzetközi helyzet addigra jelentős mértékben megváltozott. Engländer 1954 karácsonyán, az elsőrendű vádlott, Kovácsi Edit 1956 nyarán szabadult. Többek ellen elejtették a vádat. 1956-ban jó néhányan Nyugatra távoztak. Egyikükből (Chaim Forgács) Izraelben neves természettudós, másikukból ugyanott neves humorista (Dán Dalmát), a harmadik társukból (Menachem Schmelzer) a New York-i zsidó teológiai szeminárium professzora, majd vezetője lett. Engländer szakmailag elismert pályát futott be az MTA Pszichológiai Intézetének munkatársaként, és jó viszonyt ápolt Antall Józseffel. Az 1953-as cionista per – a viszonyokhoz képest – futó epizódnak bizonyult a vádlottak életében. Csak a szerencsén múlt, hogy nem tragédiával végződött.