A Tizenegyek antológiája, a Versek – elbeszélések – tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival ([Erdélyi fiatal írók antológiája] Cluj-Kolozsvár, 1923) a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon vonatkozó szócikkében „bibliás-szecessziós” hangütésűnek nevezett előfizetési felhívását hiába keressük Tamási Áron cikkgyűjteményeiben, sőt Tamási szerzőségét is csak Kacsó Sándor memoárjának első, Virág alatt, iszap fölött című kötete erősítette meg. Az előre összeállított címlistára elküldött felhívás „leányocskákat és leányokat” szólított meg, toborozzanak előfizetőket az erdélyi magyar irodalomnak a főhatalomváltás utáni első nemzedékét bemutató antológia számára. Pontos korjellemző ennek a több helyütt, de mindig csak részleteiben idézett szövegnek a nyelvezete (kivonatát megtaláljuk az egyik korabeli napilapban, fotóreprodukciója pedig Z. Szalai Sándor „Hit a harcban, remény a bajban” című Tamási-monográfiájában látható). Most csak egy bekezdést citálunk belőle:
„Könyveinknek ott kell állaniok Erdély minden magyar fiának asztalán. És kérünk titeket, hogy legyetek a kéz, amely széthordja az új aratás kévéit. Úgy járjatok el mindenki házához, ahogy mindenki szájához eljár az Isten szolgája az Isten kenyerével.”
A Tizenegyek csoportja az unitárius teológián létrejött, Balázs Ferenc körül csoportosuló irodalmi önképzőkörből nőtt ki, aki akkor a Bécsben tanuló, ugyane korosztályhoz tartozó báró Kemény János, a „távszerkesztő” kolozsvári „helytartója” volt. Kemény 1922-ben indította kilenc számot megért, Előre című ifjúsági irodalmi folyóiratát, melynek eleve a kisebbségi helyzetbe került erdélyi magyarság első írói nemzedékének megszervezése volt a célja. Ennek a körnek a magjához tartozott Balázs mellett a másik két unitárius teológus, Dobai István és Szent-Iványi Sándor (1944–1945-ben Budapesten részt vett az embermentésben, lelőtt szövetséges repülőgépek pilótáinak bújtatásában, a második világháború után egy ideig a magyarországi unitárius egyház püspöki helynöke, a harcok után a Polgári Demokrata Párt elnöke volt, emigrációban halt meg) és az orvosnak tanuló esztéta és megrögzött társadalomszervező-népszolgáló Jancsó Béla. Balázs vonta be a körbe a református teológiát végzett Maksay Albertet (később a kolozsvári református teológián az újszövetségi tudományok professzora, majd szintén 1945 után az egységes protestáns teológia rektora). Az akkor egy ideig egyetemre járó, aztán nemsokára hírlapírónak szegődő Kacsó Sándor marosvásárhelyi gimnáziumi osztálytársa, Szent-Iványi révén került be e körbe, ő pedig Mihály Lászlót vitte magával. Jakab Géza 1922-ben végezte a gimnáziumot, Finta Zoltán pedig már „fizetéses újságíró” volt akkor. Tamási Áron kereskedelmi akadémián tanult, aztán bankban dolgozott, ám első novellájával megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát; őt Dobai István, korábbi katonatársa kapcsolta be a társaságba.
A csoport tagjainak többsége az impériumváltás után került ki a középiskola padjaiból. A legfiatalabb tizenkilenc, a legidősebb huszonhét esztendős volt. A korábban születettek közül Tamási, Dobai, Finta és Maksay megjárták a frontot. Tamási az olaszországi harcok idején, miután átkelt a Piavén, s fegyverét elveszítette, a Montello-hegy „lábánál” ijedtében előkapott, talán egyetlen kézigránátjával megadásra késztetett egy egész olasz géppuskás osztagot, amiért vitézségi érmet kapott; Maksay – a válogatott írásait (A régi fal szomszédságában) szerkesztő és előszavát író unokája, Maksay Ágnes szerint ugyanott a harcok szünetében együtt kocsmázott az ellenséggel, legalábbis annak egyik jeles tagjával: Ernest Hemingwayjel.
Valamiképpen már ott voltak az erdélyi sajtóban, élvezték az idősebb generáció számos jeles tagja, így Reményik Sándor, Kós Károly, Nyirő József és Szentimrei Jenő bizalmát.
Az antológia szerzői közül kettejüknek a közös színre lépést megelőzően már könyve is megjelent, mindkettőnek 1922-ben: Balázs Ferenc egy meseciklusát adta ki, Dobai István pedig egy kis verseskönyvet. Ők ketten álltak ki a sorból legkorábban: Balázs Ferenc 1937-ben, Dobai egy évvel később hunyt el, mindketten még negyven éven innen. Mihály László első verseskötete pedig éppen 1923-ban hagyta el a nyomdát, valószínűleg az antológia után. (Egy hivatkozás szerint tizennyolc évesen, azaz 1920-ban már egy drámát is kiadott Székelyudvarhelyen.)
Az antológiának az 1923. április 22-ére dátumozott felhívás és a gyűjtőív szerint (melyre 25-ét nyomtattak) május közepén kellett megjelennie. (Az antológia recepcióját, a vele kapcsolatos levelezést és az utólagos irodalomtörténeti értékeléseket Cseke Péter gyűjtötte össze: A Tizenegyek. Egy antológia elő- és utóélete [1923–2003], Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003; ennek ikerkötete volt az eredeti, 1923-as antológia fakszimile kiadása.)
A gyűjtéssel kapcsolatos ötlet bevált, a könyvet az előfizető-gyűjtőknek járókkal együtt háromezer-kétszáz példányban nyomtatták ki;
ugyanebben az időben más szerzők csak pár száz példány árát tudták kiizzadni. Balázs Ferenc tanulmányokat és meséket, Jancsó Béla esszéket, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, báró Kemény János, Maksay Albert, Mihály László verseket közölt benne. A novellisták: Kacsó Sándor, Szent-Iványi Sándor és Tamási Áron. A kötetet díszítő képeket készítették: Ács Ferenc, Dévai Margit, Jeddy Sándor, Kós Károly, Lengyel Sándor, Nagy Benő, Pap Domokos, Szakáts Lajos, Szopos Sándor, Tóth István. A könyvborítót és az ex librist Kós Károly rajzolta.
A csoporttá összeálló fiatalok nem egyetlen kötet megjelentetésének költségeit (közvetve az olvasótáborát) akarták megteremteni. A közös színre lépés után könyvsorozat megjelentetése volt a céljuk, a következő egy-két évben mind a tizenegyüknek önálló kötete jelent volna meg. Végül az 1923-as antológia után csak Tamási első, főleg amerikai tartózkodása alatt írt és onnan hazaküldött írásaiból összeállított, 1925-ös Lélekindulás című novelláskötete és Finta Zoltán (Reményik Sándor által jelentősnek tartott, 1926-os) verseskönyve, a Bort, búzát, békességet kapcsolódott valamiképpen ehhez az előzményhez: a korábban összegyűjtött címekre küldték ki az előfizetői fölhívásokat. Tamási és Jancsó Béla levelezésében még föltűnik egyszer-egyszer részben az egyéni kötetek ötlete, illetve még egy újabb közös antológia terve. Ám a csoport nemzedékké válás helyett már a következő évben szétesett, a legtöbben külföldi tanulmányútra mentek, Angliába, Amerikába, maga Balázs Ferenc oxfordi tanulmányai után az Egyesült Államokba utazott, onnan jóval később Japánon, Kínán, Indián és Palesztinán keresztül érkezett haza, személyesen megismerte Gandhit és Tagorét, hogy aztán példájukat idézze, részben honosítsa Erdélyben. Maksay Amerikában töltött éveket, itthon kiadott egy könyvet úti élményeiből, s többek között az afroamerikai költészet népszerűsítője és fordítója lett egy időre. Volt, aki Magyarországra ment tanulni, s ott is maradt, volt, aki visszajött, volt, aki Kolozsvárról vidékre vonult vissza. Egyetlen jelentős alkalommal léptek még föl közösen: a tizenegyedik évfordulón. Pontosabban a tizenegyből heten voltak ott. Dobai István, aki Vargyason volt lelkész, nem tudott részt venni ezen az ünnepen, mert a falujáért végzett munkájának napi feladatai miatt nem mozdulhatott el a községből, de emlékező írását elküldte az alkalomra. Mihály László pedig ekkor már jó ideje Magyarországon élt, s bár elfoglaltságára hivatkozott távolmaradása okaként, nem kizárt, hogy ott publikált (honfibúval bélelt) írásai miatt nem tartotta biztonságosnak a határátlépést. Finta Zoltán (aki jóval később, a második világháború éveiben radikális szélsőjobboldali cikkeket is írt) és Jakab Géza hiányzott még az estről az egykori kiadvány szerzői közül. Mindhármuk verseit fölolvasták.
Tamási Áron 1965-ben (fotó: Szalay Zoltán/Fortepan)
Az antológiában szereplők egyéni utakon indultak tovább, bár néhányuk számára teremtődtek még közös keretek. A könyv így is fontos folyamatokat indított el az erdélyi magyar irodalomban, sőt összmagyar vonatkozásban is volt jelentősége, bár anyaga még ígéret formájában is vitathatatlanul vegyes. „Kész értékeket semmilyen műfajban nem hozott, legkevésbé elbeszélésben” – írta a könyvről jóval később híres, Cselekvő erdélyi ifjúság című tanulmányában Tamási Áron, s itt nyilván saját prózájának akkori minőségére is utalt. Jelentőségét azonban az utókor nagyobb távlatból látja: Láng Gusztáv írja a Kiskatedra című kötetében, hogy az Előre folyóirat, a kiindulási pont „alighanem a romániai magyar irodalom első nemzedéki alapon szerveződő csoportját tömörítette maga köré”,
maga az antológia pedig „a népi irodalom első csoportos jelentkezése” Erdélyben, amely megelőzi a népi mozgalom magyarországi megszerveződését.
A minta részben Szabó Dezső itt is, ott is, csakhogy Erdélyben ráadásul az új kisebbségi helyzet kihívásai adják meg a fedezetét. A népiség e nemzedéknél ráadásul a még formálódó-tudatosodó „kisebbség” terminusának pótfogalma: „egyik alapvető tartalma […] a kisebbségi önazonosságtudat”. Láng még két jellegzetes vonást hangsúlyoz: a Tizenegyekben, illetve Balázs Ferenc ott megjelent ideológiaalapozó tanulmányában ez a népiség nem kizáró: „…bármiféle életnek és irodalomnak – idézi Balázst – nem lehet más törekvése… mint csodálatos harmóniában együtt haladni minden más faj életével és irodalmával: befogadni a mindenünnen jövő haladást…” A kötet hangadói egyrészt vállalták a még formálódó transzszilvanizmust, másrészt elutasították az irodalmi tradicionalizmust, és nyitottak az avantgárd – az expresszionizmus és a szürrealizmus – felé. E szemlélet legmaradandóbb megnyilatkozása és dokumentuma nyilvánvalóan Tamási életműve.
Azonban ez az irodalom nem csupán erdélyi; programadó, illetve e programot reprezentáló közleményei (a novellák kivétel nélkül) nemcsak népiek, hanem „székelyek” is, ami azonnali támadási felületet adott:
a csoporttal szemben megfogalmazódott a regionalizmus, provincializmus, sőt a fajiság vádja is (utóbbi konzervatív, nem pedig például polgári radikális oldalról).
A kötet két első, Balázs Ferenc által írt tanulmánya, illetve Jancsó Béla nem sokkal későbbi cikkei próbálták kidolgozni az úgynevezett székely irodalom elméleti kereteit – főként Nyirő József és Tamási Áron addig publikált novelláiból elvonva a meghatározó jegyeket. Balázs Ferenc önálló székely szemléletet vezetett le az általa a székelység életkeretének látott természetközelségből, az ősfoglalkozásokból, valamint az „etnikai tisztaság”-ból, s ez alapján egyfajta „kozmikus” látásmódot feltételezett, amiből viszont a mítosz iránti hajlam következne. De a székelység, népszolgálat, feladatvállalás egymást kiegészítő vonatkozásai máshol is erősítik egymást a könyvben, például Balázs Ferencnek a közösségért végzett munkában gyorsan ellobbanó életet mintaként fölmutató meséjében, Dobai István messiás-parafrázisaiban, de Jancsó Bélának vagy Tamásinak a szövegei elé nyomtatott vallomásában is (mindegyik szerző szövegei előtt néhány soros ars poetica, jelige áll).
Tamásié így hangzik:
„Addig szaggatom a szívemet, amíg az Úristen megparancsolja minden embernek, hogy csodálja és szeresse a székelyt.”
Nem csoda, hogy a nyugatos és később az erdélyi irodalom meghatározó jegyeit tanulmányokban megragadni kívánó Kuncz Aladár az Ellenzék című lapba írt kritikájában megjegyezte: „Balázs Ferenc és Jancsó Béla tanulmányain, Kacsó Sándor és Szent-Iványi Sándor novelláin veszedelmesen ütközik ki a rosszul alkalmazott pátosz szertelensége.” A Székelyudvarhelyen élő Tompa László, ekkor már neves költő épp a túlságosan székelyes vonásokat bírálta Tamásinál; ugyanő Kacsót „érettebben egyéni elbeszélő”-ként, Szent-Iványit viszont „színtelenebb”-nek minősítette.
Mindazonáltal ez nem jelent totális elfordulást a világirodalomtól, amint azt például éppen Jancsó Baudelaire-ről és Romain Rolland-ról szóló, a könyvben olvasható esztétikai jegyzetei tanúsítják. A főképp szonetteket író Finta Zoltán versei az egyik recenzenst a XIX. század végének francia költőire emlékeztették. Volt olyan kritikus, aki a költők többségéről azt állította, Reményik Sándor hatása érződik verseiken, s így közvetetten Rainer Maria Rilkéé is. Ahogy Jancsó a tizenegy évvel későbbi esten említette, akkoriban „a Gyulai Pálról, Pázmány Péterről és Kriza Jánosról elnevezett református, római katolikus és unitárius önképzőkörben a fiúk már Anatole France-t, Nietzschét, Wilde-ot, Comte-ot, Adyt és szociológiát olvastak”.
Egyébként az érzékelhető Szabó Dezső-hatás kapcsán a „konzervatív” Borbély István joggal jegyzi meg, hogy az antológia epikai darabjaiban jobb lett volna Móricz Zsigmond népábrázolását példának venni. Az Ady-hatás viszont vitathatatlan. Szabó Dezső különben hévvel méltatta ugyan a könyvet, ám mint utóbb kiderült, aligha olvasta, hiszen a tiszteletpéldány felvágatlanul állt a könyvtárában, nem sokkal később pedig az egyik antológiaszerzőt, a róla egy erdélyi lapba cikket író Jakab Gézát felszólította, hogy három napon belül legyen öngyilkos.
Az utak tehát előbb szétváltak, majd részben újra összetalálkoztak; Jancsó Béla utóbb úgy fogalmazott, hogy a
Tizenegyek több tagja ráébredt, nem ilyen-amolyan („középszerű”) költőkre van szüksége közösségüknek, hanem társadalmi munkásokra.
Tamási maga idézett írásában „a Tizenegyek forrásából” elindult „két kicsi patak”-ról beszélt. 1926-ban ugyanis az erdélyi magyar szépirodalom legrangosabb szervezeti keretét a Helikon íróközösség létrehozásával a csoport egyik tagja, báró Kemény János teremtette meg az éves találkozóknak helyet adó marosvécsi kastélyában. Ennek a körnek a csoportból többen is a tagjai lettek, Tamási Áron és Kacsó Sándor az első évtől, 1926-tól, Balázs Ferenc és Maksay Albert 1932-től (hogy ilyen későn, abban az is szerepet játszhatott, hogy a szerveződés éveiben külföldi tanulmányúton jártak). Finta Zoltán 1927-től (őt az első találkozón Kacsó ajánlotta a házigazda és az írótársak figyelmébe).
Rá négy évre Jancsó Béla szervezte meg a szociográfiai érdeklődésű Erdélyi Fiatalok mozgalmát, amely ugyanennek a nemzedéknek és a következő évjáratoknak a csoportos jelentkezése volt, valamint az azonos című folyóiratot. Ez egyben azt a korai tételt is igazolni látszott, hogy magának az írócsoportnak a többsége nem feltétlenül az esztétikumban, hanem a társadalmi cselekvésben találta meg a maga igazi feladatát. Előzményként persze ott volt a világ körüli útjáról megtért, s magát a falumunkába, társadalomszervezésbe vető, szolgálati helyén, Mészkőn népfőiskolát, szövetkezetet, színjátszó csoportot szervező Balázs Ferenc tevékenysége, s kicsiben a Dobaié, aki szintén „szövetkezetet, népi szabad oktatást, műkedvelő társaságot” szervezett.
S ehhez hasonló Kacsó Sándor tevékenysége, aki
a Brassói Lapokat összmagyar viszonylatban az egyik legfontosabb polgári demokrata, ugyanakkor népi elkötelezettségű napilappá fejlesztette,
s mellette a székely falvak termékeinek forgalmazására szövetkezetet szervezett, népkönyvtárat szerkesztett, amelynek szerkesztőbizottsági tagja s egészségügyi sorozatának egyik szerzője Jancsó Béla lett.
A Tizenegyek több tagja az egész korszakot átívelően jelen volt a kultúrateremtés és az ezzel összefüggő társadalomszervezés folyamataiban.
A szerző eszmetörténész, a TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa
A dolgozat a Székely önképépítés a 19–20. században NKFI 128848. számú kutatási program keretében a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetében készült.
