Hogyan menekült meg Kína a sokkterápiától: Vita a piaci reformokról (How China Escaped Shock Therapy: The Market Reform Debate) című könyvében (Routledge, 2021) Isabella Weber a Kína viharos fejlődése hátterében folytatott gazdaságpolitikai vitákat ismerteti. A könyvet Scheiring Gábor, a kevés felkészült és tájékozott hazai baloldali közgazdász egyike mutatja be az Új Egyenlőség portálon.
Az orosz vezetők a sokkterápia tervét követve a lehető leggyorsabban liberalizáltak és privatizáltak. Az eredmény teljes gazdasági káosz
és „eposzi méretű szenvedés” lett – a korábbi szocialista ipar szétesett és eltűnt. Oroszország ma emiatt elsősorban olaj- és gáztartalékaiból tartja fenn magát, részesedése a világ GDP-jéből csaknem a felére csökkent, az 1990-es 3,7 százalékról 2017-re körülbelül 2 százalékra, miközben Kína részesedése majd a hatszorosára nőtt.
A kelet-közép-európai országoknak külföldi befektetések révén sikerült részben újraiparosítaniuk gazdaságukat, ám ennek az ára az volt, hogy elveszítették a gazdaságuk felett az ellenőrzést, az állami vagyont transznacionális vállalatokra ruházták át. Ráadásul az elmúlt években ezek a „sikertörténetek” is olyan fejlődési problémákkal társultak, amelyek kikezdték a liberális demokrácia stabilitását a régióban.
E gazdasági összeomlással párhuzamosan
Kelet-Európát példátlan halálozási válság sújtotta. A többlethalálozások száma 1991–1999 között mintegy hétmillió lehetett a régióban, csupán Oroszországban ötmillió volt.
Ezzel szemben Kínában az 1980–1990-es években a népesség növekedési üteme 10 százalék körül járt, a várható élettartam pedig megszakítás nélkül emelkedett.
Amikor Teng Hsziao-ping 1978-ban átvette a hatalmat, a politikát az ideológiai-kulturális vitáktól a gazdasági fejlődés elősegítése felé terelte. A fiatal társadalomtudósok és közgazdászok egy csoportja, akiket a kulturális forradalom idején „átnevelésre” vidékre küldtek, központi szerepet játszottak ezekben a reformokban. Kényszerű tartózkodásuk során közelről megismerkedtek a kínai vidék mindennapi valóságával. Felméréseket végeztek a liberalizált háztáji termelés gazdasági és társadalmi hatásairól, amelyek legitimálták a mezőgazdasági termelés fokozatos piaci reformját.
Ezeken a sikeren felbuzdulva a reformközgazdászok figyelme az ipar felé fordult.
Kísérletek és empirikus vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az óvatos megközelítés jobb, mint a sokkszerű liberalizáció.
Azzal érveltek, hogy az államnak döntő szerepet kell vállalnia az árak stabilizálásában, a fogyasztók és a termelők védelmében.
Bár Ota Šik cseh, Włodzimierz Brus lengyel vagy Kornai János reformközgazdászok arról igyekeztek meggyőzni a kínaiakat, hogy az 1970–1980-as évek fokozatos kelet-európai gazdasági reformjai hiábavalók voltak, a fokozatosság kínai hívei számára a kelet-európai „laboratóriumi kísérletek” azt bizonyították, hogy Kína számára az egyetlen járható út a sokkterápia elkerülése, és a piacokkal való további kísérletezés a szocialista gazdaság perifériáján, az állami tulajdonú vállalatok fokozatos „piacra növesztése” révén. Ennek központi építőköve a tengerparti fejlesztési stratégia lett. A sokkterápiát veszélyesnek tekintették a szocialista ipari bázisra nézve, amelyet fokozatosan akartak modernizálni és versenyképes üzleti ágazattá alakítani.
Jól ismerték a kínai társadalmat, éveket töltöttek távoli falvakban, és kételyeket tápláltak az elméleti dogmatizmussal szemben.
A sokkterápia hívei ezzel szemben gondos empirikus megfigyelés és kísérletezés helyett elméleti modelljeikből vezették le radikális közpolitikai reformjavaslataikat. Ez a „fotel-közgazdaságtan” többszörös vereséget szenvedett Kínában a gazdaságpolitika döntő éveiben.
Kína döntése, hogy a szocialista gazdasági bázis lerombolása helyett inkább annak modernizációját választotta, éles ellentétben áll Oroszország tömeges privatizációs politikájával és a Kelet-Európa-szerte bevezetett gyors külső liberalizációval és brutális csődszabályozással. A Kelet-Európát sújtó dezindusztrializációs hullám és halálozási mélypont, amelyekre Weber könyve bevezetőjében és konklúziójában is utal, legalább annyira a neoliberális iparpolitikában gyökerezik, mint a radikális monetáris reformokban.
