2004-ben  Rosa Keane-t és idős férjét, Henry How-t a kérdezőbiztos arról faggatta, hogyan ismerték meg egymást. Rosa megcsúszott a jégen, aztán egy mulatóban  mélyen egymás szemébe néztek. Rosa úgy emlékszik, Henry azért tetszett meg neki, mert felemás zoknit viselt. Hanem Henry is úgy gondolja, hogy Rosa felemás harisnyájával hívta fel magára figyelmét. Hol az igazság? Az ilyesmit rozsdás emlékezetgépünk nemigen teszi tisztába. Ez esetben azonban kutatók rögzítették a valóságot, 1954 óta minden fontos mozzanatot lejegyeztek a pár és családja történetével kapcsolatban, mindaddig, amíg 2009-ben mindketten elhunytak. A szociológusok még 1941-ben keresték fel Henry családját bostoni második emeleti szociális bérlakásukban. How-ék nem tudták mire vélni az érdeklődést, de belementek. A programot a Harvard Egyetem kezdte 1938-ban. Előbb egyetemisták vettek benne részt, majd hétszázhuszonnégy főre bővült a minta, amelybe utóbb ezerháromszáz leszármazottat vontak be. A részvevők nevét titokban tartották, az egyetlen John F. Kennedyét leszámítva, aki még kíváncsi egyetemi hallgató korában beállt mintának.
Az emberek, magyarázza a kutatás összefoglalója, genetikai adottságaik függvényében válnak hajlamossá bizonyos szintű boldogságra. A boldogságfajták eltéréseinek negyven százalékát azonban környezeti tényezők határozzák meg. Mindezek közül a legerőteljesebb hatást a társas kapcsolatok minősége és mennyisége fejti ki.

„A tudomány azt mondja – fejti ki a szerzőpáros, Robert Wladinger és Marc Schulz –, hogy jó társas kapcsolatoktól vagyunk boldogabbak, egészségesebbek és hosszabb életűek. Ez igaz minden életkorra és kultúrára.”

A kutatás fehér bostoniakkal kezdődött, de utóbb kiterjedt más etnikai csoportokra is, és ugyanezt az eredményt hozta. Nem azt mondják a tudósok, hogy a háború, a szegénység nem számít, de azt igen, hogy a családi kötelékek, a meghitt barátságok és a jó munkatársi kapcsolatok, vagy ezeknek csupán az egyike teszi a legnagyobb valószínűséggel boldoggá az embert. Mindennek a politikai következményei módfelett fontosak: nem a politikán vagy az államon múlik a jó közérzet, hanem azon, amibe az nem tud beleszólni, hogy például a társadban a jót tartod szem előtt, hogy többet barátkozol, jobban ápolod munkatársi kapcsolataid, figyelsz arra, ami őket érdekli.
A kutatás másik alapvető eredménye, hogy vitatja sokunk alaptételét, miszerint a gazdasági és a társadalmi mobilitás növeli a boldogságérzetünket. Nem állítják a tudósok, hogy ez rossz lenne, de azt igen, hogy a gazdasági növekedés, amit ugye a kormányok mindig erőltetnek, ugyan megkönnyítheti az egyén boldogulását, de bizony akadályozhatja a családi, a közösségi és a társas kapcsolatokat. A földrajzi és a társadalmi mobilitás, a munka miatti költözés vagy az osztályváltás széttépheti a kapcsolati hálókat, a társas kötelékeket. A felemelkedéssel nem jár együtt a barátság kiteljesedése. Az otthondolgozás (home office) szintén nem kedvez az egészséges munkatársi kapcsolatoknak.
Mindezt tudtuk eddig is, ahogy azt is, amit a kutatók hangsúlyoznak, hogy az egyházak egész jók tudnak lenni a kapcsolati hálók működtetésében, s korántsem csak a hagyományos, hanem a modern mobilitású közegekben is. A régi igazságokat, amikor már kezdenének betokosodni, nem árt új szempontokból ismét megerősíteni. Erre a jutott, ezt teszi a harvardi kutatás illő módszerességgel, tudományos apparátussal, az azt bemutató kiadvány pedig érzékletesen számol be számos vizsgált életpályájáról is.

A londoni Times cikke itt olvasható.

Robert J. Waldinger   és Marc Schulz: The Good Life: Lessons from the World’s Longest Scientific Study of Happiness (A jó élet: a világ leghosszabb tudományos boldogságkutatásának tanulságai), Simon & Schuster, New York, 352 oldal.