Az olvasás párbeszéd. Pascal Ory – mintegy harminc könyvvel a háta mögött – a nemzetről hív párbeszédre. Jó tudós módjára rögtön elteszi láb alól a közvetlen elődöket. Ernest Gellnert, Benedict Andersont, Eric Hobsbawmot, akiket nem győzünk idézni, már múlt századi termékeknek tartja, és saját fegyvereiket fordítja ellenük. Például azzal a nemzetellenes állítással szemben, hogy a nemzet konstrukció, ő azt hangsúlyozza, hogy minden ideológia társadalmi konstrukció, és minden intézmény hasznos fikcióra épül.
A fikció nem légből kapott: a nemzet demokratikus találmány, költői konstrukció és politikai erőforrás. A nemzet
a kulturális identitás összefonódása a népszuverenitás képzetével.
Négy forradalom állította elő: a németalföldi, az angol, az amerikai és végül a francia. Wesselényi Miklós még arról értekezett, hogy a nemzet a francia forradalom terméke, Ory szerint csak a nacionalizmus. Ezzel a varázsszóval a baloldal szitokszóvá tette a nemzetet. Ory rehabilitálja, mondván, a nacionalizmus kirekesztő, míg a nemzet befogadó és felszabadító. A nemzet világjelenség. Az autoriter és totalitárius rendszerek is kénytelenek vállalni a nemzeti hagyományokat. Sőt, most, amikor a – közelebbről meg nem határozott – „populizmus” korszakába léptünk, minden egyes képviselőjénél – Trump, Johnson, Salvini, Orbán, Modi, Duterte – a magatartás meghatározó forrása az illető ország politikai hagyománya. A névsor sokat mond. Az is, hogy ki szerepel benne, hányszor, és ki nem.
Mi, magyarok jól állunk. Orbán Viktor háromszor fordul elő, Putyin csak egyszer. És mivel – tudjuk – „senki sem próféta saját hazájában”, Marine Le Pen egyszer sem. Hogy állunk tehát a magyar, az orosz és a francia kérdéssel – Orynál? Nem is olyan rosszul, bár annak, aki a liberális demokrácia szemszögéből nézi a világot, mely liberális demokrácia „egyedül a világon a népszuverenitás és az emberi jogok egyeztetésére tör”, dekonstruálja saját magát.
A magyarok példa a túlélésre. Az őket üldöző besenyőket éppen úgy magukba olvasztották, mint az avarokat, akik a megsemmisülés szimbólumává váltak a francia irodalomban. A túlélés alapja a megtelepedés és a kereszténység felvétele, minek köszönhetően a törökökkel szemben a kereszténység előőrse lehettek. A tanulság szép, azért, mert elég homályos: „Így alakul a Történelem híres értelme, amikor a népeket színre állítja.” A magyar példa segít megérteni a modern metamorfózis értelmét is. A megtelepedés gazdasági, a kereszténység kulturális, az előőrs politikai értelmezésre nyit teret. És velük jobban strukturálják Magyarország sorsának megértését, mint az olyan kifejezések, mint 1956 vagy Orbán Viktor. Ory hősei Kossuth és Petőfi. Magyarország olvasztótégelyként működött, a XIX. században is, hála a demokratikus liberális eszmék térhódításának, és immár a nemzetiesedés is a homogenizációt segítette elő. Olyan folyamatról van szó, amelynek tárgya a társadalom, az együttélésnek pedig önmaga. „Az antinómia feloldásának a neve egyszerű és félelmetes: Történelem.”
Más szóval ez oldotta meg a nemzeti ellentéteket – traumák árán.
Példa erre: Trianon. (Ha netán elárulja Ory, hogy a magyarság egyharmadát és az ország kétharmadát elcsatolták, az olvasó is jobban átérezné a trauma mélységét.) De a mozaikból összeáll a teljes kép: az önmagát illiberálisnak minősítő Orbán Viktor az iszlám által fenyegetett keresztény nemzetek ékesen szóló védelmezője. Ez tárgyilagos rosszallás, anélkül, hogy Magyarországot autoriter vagy totalitárius demokráciának minősítené. Igaz, a demokráciát folyamatnak tartja, melynek csak az elejét uralja a történész. (Más szóval, legyünk óvatosak.) A kínai eset osztályozásának viszont nem tud ellenállni. A népi Kína totalitárius, Szingapúr autoriter, Tajvan liberális demokrácia. Az illiberális demokráciáról pedig nem tudunk meg semmit, pedig nem ártott volna kifejteni.
Oroszország keményebb dió. Az igaz, hogy a Szovjetunió átmentette a cári birodalmat. De azért Bergyajev okkal fejtette ki a kommunizmus vallásos alapjait. Putyin nem egyszerűen a Romanov-hagyományhoz nyúlt vissza. Az is megszívlelhető, amit Hugh Seton-Watson a gyarmati háládatlanság törvényének nevez, és jól jellemzi azt, ahogy a bolsevikok kialakították Ukrajnát. Erről viszonylag sokat olvashatunk, de méltánytalan csupán russzifikálásról írni, hiszen az ukrán elemi iskolai hálózatot és egyéb nemzeti intézményeket ugyancsak a kommunisták építették ki. Az is igaz, hogy a szovjet birodalom felbomlása dekolonizációnak nevezhető folyamat. De a posztszovjet nemzetek között az első az orosz. Az orosz elit ki is vette a részét a bomlásból és az új nemzetépítésből. Amikor az 1970-es években már amerikai szociológusok nyomán Moszkvában arról lehetett értekezni, hogy 2000 után a világot egy gazdasági vezérkar irányítja, és médiával manipulálja az általa megvetett elkorcsosuló tömegeket, megkezdődött a vég. Új Osztap Benderek, új tolvaj túlélők léptek a színre. Erről is lehetett volna írni, meg arról is, hogy vajon igaza van-e Vladimir Poznernek, amikor Amerikában azt hirdette: az Egyesült Államok a NATO-bővítéssel előállította Putyint. És vele a többpólusú világ szószólóját – hiperszonikus rakéták indítótáskájával együtt. Ezzel megérkeztünk a könyörtelen geopolitikai realitásokhoz.
De Gaulle-on, jelzi Ory, az 1960-as években jól szórakoztak, hogy szovjetek helyett oroszokról beszélt, és Nagy-Britanniát távol akarta tartani az Európai Uniótól, mostanra viszont a reakciósból látnokká változott. Erről Malraux – úgynevezett – ellenemlékirataiban többet ír, de idézgetni túl keserű lehet egy olyan mai franciának, mint Ory, aki tudja, hogy a demográfia legyőzi a demokráciát, a humanista morál nem biztosítja a túlélést. Kínos felidézni azt, hogy De Gaulle miket mondott Malraux-nak: 1958-ban „visszaállítottam a Köztársaságot. De arra van szükség, hogy a Köztársaság is újjá tudja alakítani Franciaországot.” Mert ez utóbbi az első, ezért valójában a királyi hatalmat állította vissza, és élve a geopolitikai egyensúllyal eltávolodott a NATO-tól. Az elnöki hatalom megmaradt, de már száz felé jár a Köztársaság számára elveszett területek száma. A biztonsághoz való emberi jog törékenységét pedig olyan bon mot-val lehet leplezni, hogy csak a bizonytalanság érzése hatalmasodott el. Ory nem hallgatja el, milyen sokan beszélnek a nagy behelyettesítésről. Nem a mennyiség számít szerinte, hanem a minőség, az, hogy ki az úr (maître). A migráció örök jelenség, és szabályozásának igénye is a nemzetállam részéről. És a leibnizi kérdésre, hogy miért van inkább valami, mintsem a semmi, a válasz: addig van valami, amíg a nemzetállam szembe tud nézni az ökológiai, gazdasági és kulturális kihívással.
Ha nem, az emberiség a nemzettel hal el,
miközben a remény hasznos fikció. Ezért írta Illyés Gyula 1945-ben, majd 1971-ben a Hajszálgyökerekben: „A nemzet világszerte közösségi keret.”
Mindez nagyon szép. Az Érzelmek iskolájáról írta egyik kritikusa, hogy szerzője átugrott egy kis szennyes patakot. Jelen esetben a mai francia fejleményeket, melyek során az univerzalizmus és a partikularizmus örök párbeszéde apokaliptikus formákat ölt. Van, aki önfeledt szómágiával valami egészen új civilizáció kezdeteként éli át azt, míg más a zsidó-keresztény civilizáció végnapjaiként, és úgy érzi, a franciák űrben élnek, miközben az iszlám civilizáció hódít teret. Ory szerint kultúra nem tűri az űrt. Horror vacui – mondták hajdan. Ezt ki lehet tölteni némi – univerzalista – bovaryzmussal. Viszont újabban az űr – többek között különböző rasszizmusok formájában – lép fel a kultúra ellen. Ideológiai hadakozás helyett csak jobb lenne a párbeszéd. Manicheista dualizmus helyett el kellene fogadni a világ sokszínűségét, mint ahogy – keserű derültséggel – elfogadjuk azt is, hogy a szélbal és széljobb gyökérzetű szuperpopulizmus a politikai porondot cirkuszivá alakítja. Reméljük, Pascal Ory meglátogatja hazánkat, sokat tanulhat még, és talán a következő kiadásban árnyaltabban ír majd rólunk. Nem kétséges, ilyen jó francia válasz még nem született a kérdésre: Mi a nemzet? De a jó legnagyobb ellensége a jobb…
A szerző történész, egyetemi tanár
