◼Milyen megítélése volt az első világháború előestéjén az Osztrák–Magyar Monarchiának és a magyaroknak Nyugaton? Mutatkoznak-e eltérések a francia és a más nyugati társadalmak nézetei között?

Gyakori tévedés úgy vélekedni, hogy a Nyugat ismerethiányban szenvedett Közép-Európát illetően. A sajtó annak idején rendkívül szerteágazó értesüléseket közölt, amelyek nemegyszer nagyon pontosak voltak. Például az 1890-es években megjelenő egyik francia napilap Zichy Nándornak a helyhatósági választáson elért eredményeiről számolt be. Ez a magyar belpolitikára vonatkozó részlet a francia olvasóközönség akkori általános tájékozottsági szintjét és gondolkozásmódját jellemezte, ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindenki képes volt ezekből helytálló következtetéseket levonni és árnyalt elemzéseket végezni.

A közvélemény manipulálása akkoriban sem ment ritkaságszámba. 1905-ben a protestáns szellemiségű, budapesti Magyar Szó több francia politikust is felkért, fejtsék ki véleményüket az osztrák–magyar alkotmányos válságról, lehetőleg olyan formában, hogy az a magyaroknak kedvezzen.
Mások között Georges Clemenceau is megragadta az alkalmat, hogy kiváló helyzetismeretét fitogtassa.

Igen ám, de a következő évben a Magyar Szó újra lehozta az interjút, mégpedig pofonegyszerű okból: időközben (1906 márciusától) ugyanis Clemenceau lett a belügyminiszter. Ezért úgy lehetett beállítani a cikket, mint a francia kormány hivatalos véleményét. Kitört a botrány, Clemenceau perrel fenyegette az újságot. Az ügy a bécsi sajtó közbelépése miatt mérgesedett el. Meglehet, Clemenceau emiatt az incidens miatt vált a későbbiekben kicsit gyanakvóvá a magyarok irányában. Az viszont biztos, hogy igen tájékozott volt. Ugyancsak ismeretesek ausztria–magyarországi családi kapcsolatai, akárcsak évente ismétlődő csehországi fürdőkúrái.

A kérdéshez visszakanyarodva felmerül bennem, hogy a nemzetek közötti hierarchia egyáltalán érvényes volt-e abban a korszakban. Példának okáért általánosan elfogadott volt, hogy Franciaország kovácsolta ki a jövő politikai eszméit (Eötvös József művére utalok). De ebből nem következett szükségszerűen valamiféle hierarchikus osztályozás. Hermann Keyserling 1928-ban tette közzé Das Spektrum Europas című művét, amelyben sem Magyarországnak, sem Lengyelországnak nem osztott rossz szerepet. Paradox módon a hierarchikus osztályozás a demokráciák korában (1945 után) vált uralkodóvá. Bibó István taglalta ezt a kisebbrendűségi komplexust, amelyet aztán (1981-ben) Szűcs Jenő foglalt rendszerbe Vázlat Európa három történeti régiójáról című nevezetes elemzésében. Ez a koncepció nyilvánvaló okokból magával ragadta a francia tudományos közvéleményt (az írás Fernand Braudel előszavával jelent meg 1985-ben).

S hogy egyenesen válaszoljak a kérdésre: feltételezhetjük, hogy az első világháború hajnalán a helyzettel kapcsolatos különféle értékelések részben a hosszú időtáv (longue durée) számlájára írandók. Francia szemmel (I. Ferenc, majd Richelieu óta) Ausztria volt az ősellenség. Ez a francia geopolitikai beidegződés elég erős volt ahhoz, hogy igazolja „őfelsége, a legkeresztényibb király (Rex Christianissimus)” szövetségét akár a török szultánnal, akár a protestánsokkal. Ezt a realista külpolitikát gyakran a laicitás (közéleti semlegesség, világiasság) premisszájaként gondolják el. Szerintem viszont tévedés – vagy inkább: manipuláció – ezt a legújabb kori francia politikai alapelvet ódon és szemkápráztató mázzal bevonni.

A franciák királya nem törekedett szétválasztani a politikát és a vallást, minthogy a két dimenzió eleve világosan elkülönül egymástól.

A realizmus, ha szilárd hiten alapul, bölcs tekintettel mérlegeli a helyzeteket, és becsüli meg az anyagi és szellemi realitásokat. A laicitás ellenben ideológia, korlátok közé szorítja a gondolkodást.

◼Térjünk vissza Franciaország háborús célkitűzéseire a XX. század elején.

Elzász-Lotaringia elcsatolása miatt immár Németországgal kikerekített örökös ellenség fölötti győzelmet még hangsúlyosabbá tette a birodalmakkal szembeni ellenállás általános irányzata, amelyet tovább fokozott a republikánusok sajátos ellenségessége a katolikus Ausztria iránt. Ebben a szemléleti keretben Magyarország másodlagos, mondhatni ‘járulékos’ áldozatnak minősült.

Egyébként pedig Franciaországban sem volt egységes a közhangulat. Az union sacrée (szent egység, a háború alatti politikai fegyverszünet), sőt az antiklerikálisokban újjáéledt Ausztria-ellenesség dacára az elit némely tagja, lett légyen katona, világi személy vagy pénzember, kivált a főáramból. Gondoljunk a IV. Károllyal kötendő különbékére irányuló próbálkozásokra (1917-ben), vagy azokra a nem sokkal a háború vége utáni kísérletekre, amelyek a francia–magyar gazdasági együttműködésre alapozó, új közép-európai rend megteremtését célozták (a magyar vasúthálózatba való francia beruházás terve).

Ez az irányzat Franciaországban lassanként meg is szerveződött Aristide Briand körül, aki szerény származású antiklerikális ügyvéd létére kellően simulékony volt ahhoz, hogy bejáratos legyen az elit szalonjaiba (ezt a fáma szerint több, a legfelsőbb körökből való női skalp megszerzésével könnyítette meg). 1920-ban aztán a Minisztertanács elnökeként megígérte IV. Károlynak, hogy fait accompli gyanánt elfogadja a Habsburg-restaurációt. Politikájának másik sarkpontjává a békét tette. Közel állt Coudenhove-Kalergi páneurópai mozgalmához, az Európa Tanács és az Európai Unió eszmei előzményéhez. Praktischer Idealismus (1925) című esszéjében Coudenhove-Kalergi a békéről és a haladásról kialakított nézeteiből kiindulva olyan kombinációt ajánlott, amelyben az alsóbb néposztályokban elterjedt fajkeveredés és az elitre jellemző szabadelvű, erotikus, illetve eugenikus (fajjavító) felfogás együtt létezett volna. A Népszövetség, amelynek Aristide Briand odaadó híve volt, teret biztosított az európai arisztokrácia és a szabadkőművesség találkozásának. Márpedig ha „utódállamokról” beszélünk, nem szabad hanyagolnunk az „utódszervezeteket”, vagyis a Népszövetséget és a többi transznacionális európai intézményt sem. Ebben a keretben Aristide Briand (a demokrata) és Coudenhove-Kalergi (a páneurópai mozgalom örökös elnöke) gondosan koreografált táncukat egy kitörőfélben lévő vulkán fölött járták, a magyarok pedig elnézték a műsorszámukat mint ígéretes (persze meg nem valósult) programot.

◼A Párizs környéki békeszerződéseket, köztük a trianonit a franciák és az antant reálpolitikai megfontolásain kívül mennyiben befolyásolták a Monarchiával és Magyarországgal kapcsolatos előítéletek?

A francia politikában realista (az ősellenséggel kapcsolatos) és idealista (katolikusellenes) elemek keveredtek. A nemzetiségek propagandája Nyugaton hatékonyabb volt, mint a magyaroké. A szabadkőműves hálózatok jelentőségét Fejtő Ferenc könyvéből (Rekviem egy hajdanvolt birodalomért) ismerjük. A fanarióta mozgékonyság, ügyesség és rámenősség szerepét kevésbé, de ezen változtathat Borsi-Kálmán Béla Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia című könyvének a közeljövőben megjelenő, általam készített francia fordítása.

Ami a történelmi jelenségeket – ez esetben a nemzeti/nemzetiségi mozgalmakat – könyörtelenné teszi, az éppen emberi vonatkozásuk, az emberi tényező. Ügyes, rátermett emberekre van szükség, akik képesek ezeket a törekvéseket olyan természetes modorban megjeleníteni, akárha levegőt vennének. Ám paradox módon ez a természetesség épp a természettől, vagyis történelmileg kialakult közösségi és szellemi gyökereinktől távolít el bennünket.

Az emigráció is fontos szerepet vitt e téren. A századforduló táján a szlovák kivándorlás növelte a magyarok részarányát az ország törzslakosságában, tehát elősegítette a modern nemzetállammá válást. Ugyanakkor az Amerikába emigrált szlovákok tevékenyen hozzájárultak a határokon átnyúló irredentizmus exportjához, amiként a csehek és szlovákok közös államának létrehozását célzó pittsburgi egyezmény (1918. május 31.) tanúsítja.

 

◼Hogyan vélekedtek a két világháború között Franciaországban az új békerendszerről, és hogyan értékeli azt a mai francia történelemtudomány?

A franciák figyelmét azonnal magára vonta a versailles-i békemű. Ennek volt a legnagyobb a tétje, és közvetlen szomszédot érintett. Trianon másodlagos dolog volt – a magyarok számára persze kétségbeejtően nem volt az. Franciaország szemében Ausztria (és Magyarország) szétrobbanása a biztonság garanciáját jelentette. Nem akarták észrevenni, hogy a Németország előidézte probléma részben a többi közép-európai ország gyengeségével függött össze. Egyébként a jóvátételen törték leginkább a fejüket, hamar meg is hasonlottak miatta az angolszászokkal. Három fontos tényezőre szeretném felhívni a figyelmet.

Először is a jóvátétel újrarendezései (az 1924-es Dawes- és az 1929-es Young-terv) miatt (azokkal mintegy visszaélve) Németország valójában nem tett eleget kötelezettségének. A gazdasági nehézségekre szokás hivatkozni, miközben az 1870-es vereség után a franciák rövid idő alatt államkölcsönnel kifizették a Bismarck által kirótt tetemes hadisarcot! Másodszor a békeszerződések szigorúsága kapcsán a francia felelősséget firtatják, jelesül Clemenceau-ét. De tekintetbe kell venni az angolszászokét is, akik nem voltak éppen kíméletesek, mint kitűnik a brit delegáció egyik tagjának, Harold Nicolsonnak az emlékirataiból is. Különben ugyanez a pragmatikus és hajlíthatatlan megközelítés (a divide et impera elve) fordult a franciák ellen a jóvátétel ügyében a háború után.

Harmadszor a nácizmus előretörését gyakran magyarázzák a békeszerződések káros jellegével. Ez szerintem szellemi restségre vall, így nem kell elvégezni azt a gondolati munkát, amelyet a Hitler-jelenség felbukkanása megkíván. Honnan került ő elő? A németek frusztrációjából és lelki nyomorúságából? Vagy sokkal mélyebbről, a modern világ átalakulásától való rettegésből? Mivel magyarázható például az, hogy a nemzetiszocializmus maga alá gyűrte az összes többi, ugyanúgy Versailles-ellenes német nacionalista mozgalmat? Lehet, hogy ez csak a véletlen műve. De e gondolatmenet értelmében talán a békeszerződések maguk is a véletlen szeszélyei folytán születnek, következésképpen fölösleges a felelőseiket megkeresni.

 

◼Hogyan értékeli a mai francia történelemtudomány a Habsburgok dunai birodalmát és az Osztrák–Magyar Monarchiát, annak kulturális és politikai örökségét?

A kuruc–labanc problematika nem csupán érthető, hanem át is ültethető Franciaországba. Ám ezt a legkülönfélébb zagyvaságok homályosítják el. Francia nacionalista és tradicionalista körökben érzékelhető bizonyos lojalitás IV. Károly iránt. Ez a politika és a vallás összetévesztésének a jele. De ez talán az Európai Unió egyik nagyon hatékony akciójának eredménye is lehet. Idézzük emlékezetünkbe a transznacionális intézmények és bizonyos arisztokrata körök közelségét. Egy vidéki francia város példának okáért a 2004-ben boldoggá avatott IV. Károly ereklyéjét őrzi; egy magyar hölgy helyezte el ott francia tradicionalisták segítségével. Ugyancsak idetartozik, hogy némely középkori látványosságok a Radetzky-indulóval zárulnak! Márpedig ez történeti képtelenség.

Máskor arról hallani, hogy a (bécsi) keringőt a királyi Franciaország kastélyaiban táncolták a középkorban. Mindez az új egységet létrehozni képtelen köztársasági Franciaország óriási zűrzavarát példázza. Nehéz a politikai és a nemzeti hagyományt egyeztetni. Ebből fakadnak a mai francia jobboldal bonyodalmai is. Ha a XX. század magyar tragédiáját a földrajzi területek elvesztése teljesítette be, akkor a franciáét, Franciaországét a szellemi és lelki terület elfecsérlése. Ami pedig a haladárokat (progresszíveket) illeti, ők annál inkább hajlamosak Magyarországot kárhoztatni, mert homályosan rémlik nekik a két ország közötti analógia. 

Lásd ehhez Soós Eszter Petronella Catherine Horel francia történésszel készült interjúját lapunk 14. számában vagy online felületünkön.