Horthy Miklósról szóló könyvében Ön is sugallja, hogy Franciaország hagyta a demarkációs vonalak román áthágását, és e területi nyereségek később fontosnak bizonyultak a végső határok meghúzásánál. Viselnek-e a franciák felelősséget Trianonért?

Inkább általános antantpolitikáról van szó, amely a központi hatalmak ellen forduló államokat, nemzetiségeket támogatta. Így Romániát. A terep valósága ugyanakkor eltért a politikusi kabinetekétől. Mint annyiszor, a katonai és politikai döntéshozók nem egy húron pendültek. Az utódállamok csapatai igyekeztek élni előnyükkel, elfoglalni a lehető legnagyobb területeket. Néha a szövetségesek kénytelenek voltak meghátrálásra szorítani őket. 1919-ben is kényszerítették a románokat, hogy hagyják el Magyarországot. A jelenlétük már hátráltatta őket, akik amúgy is foglyai voltak ide-oda tett ígéreteiknek. A széttartó érdekek tengerében ezek külön bonyodalmakat okoztak. Nyilvánvalóan lehetetlen volt egyszerre támogatni az olaszok adriai követeléseit és a jugoszláv királyság létrehozását. Franciaország tehát nem egyedül viseli a felelősséget, számos eltérő érdekű szövetséges is részt vett a döntésben. A magyar közönségnek ajánlom Ablonczy Balázs, az elterjedt hiedelmeket eloszlató Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010) és az Ismeretlen Trianon: Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918–1921 (Jaffa Kiadó, 2020) című kötetét.

Miként látta a francia elit a nemzetiségeket, a Habsburg-szerepvállalást, a magyar politikai osztályt és Magyarországot? Megfigyelhető volt valamiféle republikánus Monarchia-ellenes, szabadkőműves ideológiai hatás?

Ausztria–Magyarország francia nemzeti megközelítése Louis Léger Histoire de l’Autriche–Hongrie depuis les origines jusqu’à l’année 1878 (Ausztria–Magyarország története a kezdetektől 1878-ig) című, 1879-es munkájára ment vissza. Léger három fő etnikai csoportot emelt ki, bemutatva sokszínűségük feloldódását a Habsburg-ház általa mesterségesnek ítélt dinasztikus, birodalmi látásmódjában. A francia szlávbarátoktól nem állt távol az 1914 előtti időszakban, hogy a szlávok állami fejlődésében a németekkel szembeni francia revans eszközét lássák. A franciák ellenfelei pedig attól tartottak, hogy Közép-Európa éppen akkor kerül orosz uralom alá, amikor a Habsburg-monarchia befolyása érezhetően keletre tolódik. A magyarok hívei is így gondolták.

Lassan az egyetemi emberek felülkerekedtek a publicistákon, s kiemelkedett Louis Eisenmann alakja. A kiegyezésről írott 1904-es munkájában (Le compromis Austro–Hongrois de 1867) több forgatókönyvet vizsgált: az abszolutizmus valószínűtlen visszaállítását; a Ciszlajtánia megerősítésével járó nemzeti kiegyezést, a Magyarországgal való aligha valószínű leszámolást; és végül alternatív megoldásként a nemzeti autonómiák egységes keretben történő létrehozását „a valószínűtlenségek országában”. A háború végén a szakértői vita az utóbbi, a Monarchia föderalizálása körül forgott. Ezt támogatták Bertrand Auerbach és Jean Brunhes földrajztudósok, illetve Jacques Bainville történész-újságíró, de a győztesek, illetve a szövetségeseik által legitimált nemzeti elképzeléseket képviselő Ernest Denis és Eisenmann vitatta ezt az elgondolást. Az utóbbiak Közép-Európa legfőbb jellemzőjének az etnikai sokszínűséget, azt a kicsi vagy közepes nemzetek területének tartották. E programszerűvé váló megközelítés kizárta a térségből Németországot. A franciák egyre inkább Csehszlovákiában látták Közép-Európa szívét, Prágát léptették Bécs helyébe, és abban reménykedtek, hogy Csehszlovákia hidat képez majd Kelet és Nyugat között, másrészt létrehoz egy közép-európai blokkot, amely ellenáll mind a német revansnak, mind a bolsevik veszélynek. Az számított tehát Franciaország szemében, hogy Közép-Európa ne német elnyomás alatt álljon, és ne is lépjen szövetségre vele. Lengyelország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia a Rajna vonalát volt hivatott védeni – mint írom A középnek mondott Európa című könyvemben (Akadémiai Kiadó, 2011, 243.).

Számos francia politikus, például Clemenceau a katolikus vallás által uralt, elnyomó, anakronisztikus képződménynek látta Ausztria–Magyarországot. De ez csak a háború előtti utolsó években vált jellemzővé. A közvélemény alapvetően kedvezően viszonyult Magyarországhoz. Igazságtalanul csatolták Ausztriához, és emlékeztek 1848-as harcára. Az I. világháború előtt a Francia Köztársaság már egységes, vitathatatlan realitás volt, és a republikánus szerzők szemében a nemesi ruházkodási hagyományok fennmaradása, a nagybirtok és a királyi pompa idejétmúltnak látszott. A század vége felé kialakult két új klisé is. Az egyik a modern Budapest és a lemaradt vidék szembeállítása, a másik pedig a korábban elnyomott, most elnyomóvá váló magyarok képe. A felhalmozott szimpátiatőke elapadt, jórészt a francia felsőbbrendűségi tudat okán, mely az elért eredmények fényében persze érthető, de az intolerancia határait súrolta. A franciák az anakronizmus bűnébe estek. A szabad, erős, egységes és centralizált Franciaország értékeit kérték számon Magyarországon. Mindenesetre a Fejtő Ferenc terjesztette összeesküvés-elmélet alaptalan. A békeszerződések rendszerének kialakítása egyáltalán nem a szabadkőművességen múlt. Ez abszurd állítás, semmiféle archív forrásra vagy történeti elemzésre nem támaszkodik.

Milyen geopolitikai, nemzeti gondolkodásmód uralta Franciaországot a békekonferencia idején?

Kettős cél vezérelte a franciákat: feltartóztatni Németországot és megakadályozni a bolsevizmus terjedését. Megnyugtató keleti sorompót tartottak szükségesnek. Hadd hivatkozzam ismét magamra: „A kisantantot tehát nem Franciaország akarta, és nem is ellene hozták létre. Pedig Franciaország eleinte erősen vonakodva fogadja ezt a szövetséget, mert az meghiúsítja a dunai konföderációra vonatkozó tervét, amely Magyarország nélkül nem valósulhatott meg, a többi állam számára viszont elfogadhatatlan volt. A békekonferencia megnyitása előtt már vitatott egyesülési tervek általában öt országot érintettek: Romániát, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, Lengyelországot és Görögországot – olyan együttes volt ez, amely elnyerte Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia kegyeit, valójában azonban tisztán védekező és nagyon valószínűtlen szövetséget jelentett. Az új francia miniszterelnököt, Alexandre Millerand-t ekkortájt kezdi érdekelni egy életképes és szilárd gazdasági entitás megteremtése, amely Franciaországnak kedvez a Monarchia szétrombolása után üresen maradt térben, és képes visszatartani mind Németországot, mind a bolsevik Oroszországot. Csak a győztes államokra támaszkodni túlságosan korlátozottnak látszik, Paléologue először gazdasági, majd esetleg politikai tér kialakítását tervezi. Az általa elképzelt unió lehetővé tenné Franciaországnak, hogy uralja a zónát, míg Franciaország nélkül Ausztria és Magyarország Németország felé hajlana, Jugoszlávia és Románia pedig Olaszország felé. Egy csak Lengyelországból és Csehszlovákiából kiépülő keleti sorompó nem tudna gátat vetni a német és orosz veszélynek. A tervet általában ellenségesen fogadják: ennek politikai és gazdasági okai a győztesek oldalán is nyilvánvalóak, Jugoszlávia és Románia retteg a magyar mezőgazdaság konkurenciájától; Ausztria is tart attól, hogy olyan szövetségbe lépjen be, amely gyöngének ítélt országokat fog össze; az ő egyedüli érdeke a közeledés, sőt az Anschluss Németországgal, a politikai életet uraló szociáldemokrácia ezt az álláspontot támogatja; Paléologue Magyarországot középpontba állító tervét végül csak Magyarország fogadná szívesen, mert hozzájárulhatna ahhoz, hogy visszajusson a nemzetek együttesébe. Horthy kormányzó új rendszere azonban sietve ellene nyilatkozik, versenytársaihoz hasonlóan gazdasági, de főleg politikai okokból. Magyarország csatlakozása egy ilyen szövetséghez azt jelentené, hogy lemond területi követeléseiről. Mivel Franciaország csak a dunai konföderáció terve – amiből senki sem kér – és a kisantant támogatása között választhat, nincs más alternatívája, végül a másodikra szavaz, mert az megóvja alapvető érdekeit Németországgal szemben” (uo., 79., lásd még uő: Horthy, Kossuth Kiadó, 2017).

Meghozták a békeszerződések a Franciaország által kívánt eredményeket?

Igen, bizonyos szempontból, kezdetben. Jóllehet többségüket megerősítették a II. világháború után, Franciaország Trianon után nem tudott Közép-Európából közös biztonsági teret kialakítani. A szerződések különbséget tettek győztesek és vesztesek között, ami újdonságnak számított a nemzetközi jogban, és összebékíthetetlen ellentéteket szült. A szövetségesek gyorsan el is távolodtak egymástól, csupán a saját érdekeiket tartották szem előtt.

Magyarország elvesztette a II. világháborút is. Ebből következett, hogy nem volt lehetőség Trianon újragondolására az új békeszerződésben?

Igen. Ebben Franciaország nem játszott közre, gyenge volt ahhoz, hogy a Németországgal kapcsolatos elképzelésein túl bármit megszabjon. A Nyugatnak ráadásul el kellett fogadnia Európa megosztását, és odaadnia Sztálinnak, amit akart, habár a valóságban nem volt sorsszerű, hogy a régió országai mind a szovjet oldalra szoruljanak. A szövetségesek a lakosságcsere elvét is elismerték, ami drámai következményekkel járt (az I. világháború után csak Görög- és Törökország között került sor ilyenre). Európa térképe 1946 után az 1918-asra hasonlított, leszámítva a vasfüggönyt…

Mitterrand elnök mondta 1992-ben: „Ezeknek az állandó háborúknak a titka abban rejlik, […] hogy a győztes állapítja meg a szabályokat, ő írja a békeszerződést, és az már tartalmazza is a jövőbeli háború csíráját. […] Mi maradt a versailles-i, Saint-Germain-i, trianoni szerződésekből?” Szimbolikus vélemény ez? Franciaország lezárta a témát?

A trianoni szerződés után nehéz volt harmonikusan alakítani a kétoldalú kapcsolatokat. A magyarok Franciaországban látták a békekonferencia fő döntéshozóját: a legyőzött, nagyhatalmi játékszerré vált ország áldozattudatában azonnal megszületett a szláv nemzeti tanácsok és Franciaország összeesküvésének a mítosza. Csak rontott a helyzeten az 1918–1919 közötti magyar káosz. Az ellenforradalom a szövetségesek, így Franciaország támogatásával győzött, de a revizionizmus szembeállította Magyarországot a kisantanttal. A békekonferencia elején a dunai konföderációs rendezés franciák dédelgette terve az utódállamok ellenállásán vérzett el.

Ma már Franciaország számára a vita lezárt, de a döntéshozók és a diplomaták, noha ígéreteket nem tesznek, tudatában vannak a traumának, figyelembe veszik azt. Franciaországnak nincs miért elnézést kérnie, nem is teszi meg. Nagy hiba lenne. Ugyanakkor bátorítani kell a kérdés tudományos feldolgozásait, egyúttal óvakodni attól, hogy folyvást kapcsolataink konfliktusos oldaláról beszéljünk – azok a két háború között kulturálisan virágzottak.

A francai történészek, politikusok, értelmiségiek nem gondolják, hogy Trianon rányomja a bélyegét a kapcsolatainkra?

A történészek semmiképpen sem. Harmonikusan dolgozunk a magyar kollégákkal. Őszintén szólva nem kellene állandóan ezt a témát felhánytorgatni a magyar médiában, a közgondolkodást pontatlanságokkal, fantazmagóriákkal mérgezni. Többségüknek más gondjai vannak. Érdektelen számukra, hogy Clemenceau utálta-e Magyarországot (egyébként egyáltalán nem, csodálta a magyar katonák képességeit). Ugyanezt gondolom a jelenlegi kormány emlékezetpolitikájáról: fenntartja az áldozattudatot, a valóságos történelmi folyamatokról pedig hallgat. Így nem haladunk előre.

A szomszédos országokban élő magyarok helyzete, a konfliktusaik gyakran életben tartják, állandósítják a traumát. Hogyan lehet előrehaladni egy ilyen helyzetben?

A médiában véget kell vetni a Romániában és Szlovákiában élő magyarok helyzete túldramatizálásának. Ez ugyanis nem felel meg a valóságnak. Gyakran járok e két országba. Számos magyar világosan elmondja, elege van abból, hogy Budapest politikai eszközként használja őket. A kontextus más Szerbiában, ahol az egész társadalom nyögi a jelenlegi politikát és gazdasági pangást, de nincs magyarellenesség, Szabadkán mindkét csoport szeretettel fogad. Ott is kevesebb agymosásra és több szenvtelen szóra lenne szükség. Úgy hiszem, a királyi Magyarország térképét sem kellene úton-útfélen mutogatni. Illúzióban és nosztalgiában élni nem egészséges.

Elzász példa lehet Magyarország és szomszédai számára?

A német–francia megbékélés biztosan példa, de az akkori helyzet más volt. A két háború között a magyarok olyan képeslapot küldözgettek Franciaországba, amelyen arányosan a csonka Magyarországhoz hasonló Franciaország szerepelt, Elzásztól és egyéb területektől megfosztva. Sokkoló, nagyon ügyes fogás volt, de a franciák nem adtak hitelt neki. A történeti hűség megköveteli, hogy elmondjuk, a két eset nem ugyanaz. Elzászban a nyelv a mai napig automatizmust jelent. A történész hosszú idejéhez képest a megszállás rövid ideig tartott, nincsenek határon túli francia kisebbségek, csak részben frankofón országok. Teljesen más történet! Lehet, hogy Magyarországnak érdemes elgondolkodnia a példán – egyébként vannak olyanok Szlovákiában és Erdélyben, s nemcsak történészek, akik úgy tanulnak magyarul, hogy nincs semmilyen rokoni kötődésük.

Meg lehet haladni Ernest Renan államnemzet–kultúrnemzet dichotómiáját, akár európai keretben?

Az Európai Unió a sikerét éppen a renani „mindennapos népszavazásnak” köszönheti, amely a II. világháború szörnyűségei után vonzza a kontinens szinte teljességét. Renan nem azt mondta, hogy a nemzet feltételezi egymás gyűlöletét, hanem azt, hogy tudatában kell lennünk az identitásunknak. Az európai keret a diákcsereprogramok révén is kiteljesedik. Jó lenne, ha a magyar diákok nemcsak nyugatra akarnának menni tanulni, hanem Bukarestbe, Prágába, Varsóba, Szófiába... A szomszédsági kapcsolatokkal kell kezdeni.

Milyen szerepe van Franciaországnak e téren, ahol az etnikai, vallási kisebbségek a köztársasági egyenlőség miatt nem ismerhetők el különálló státuszú csoportokként?

Mostanában élénk vita folyik erről, mert baj van a beilleszkedéssel és a laikus állam tiszteletben tartásával. Emlékezetes az állam és egyház szétválasztását szabályozó 1905-ös törvény szította, szerencsére főként szóbeli erőszak. Egyesek a forradalmi terror rémképeinek visszatérésétől tartottak. Márpedig azt hiszem, egy többnemzetiségű és -vallású országban, mint amilyenek többségükben a mai európai államok, a laikus modell tart mindenkit a leginkább tiszteletben. Franciaországban – természetesen történelmének és központosítottságának okán – nincsenek nemzeti kisebbségek, csak regionális és határokon átnyúló nyelvek (mint a baszk, a katalán), illetve a múltban is csak esetenként fordultak elő erőszakos autonómiakövetelések. Ez a francia–magyar viszony paradoxona. Mihelyst Franciaország megvalósította nyelvileg, közigazgatásilag egységesítő modelljét, Magyarország éppen török elnyomás alá került. Amikor pedig 1867 után lehetőség lett hasonlóan eljárni, túl késő volt, és a megválasztott módszer már nem bizonyult megfelelőnek.

/Indulókép: Catherine Horel Fotó: Cyrille Clément/